+ Film

Hitler meghalt, de mi élünk

A 2017-ben készült német film a múlt terhével és a jövő vágyával foglalkozik könnyen befogadható és szívmelengető módon. „Kabalaállata” egy háromlábú kutya, amely megtanult sántítva szaladni. Ha még egy lábát elveszítené, akkor már nem élhetné a szabad életét, de három lábbal még igen. A Volt egyszer egy Németország című vígjáték sajtóvetítésén jártunk,

„És egy napon ott voltak ők, az amerikaiak. Szép idő volt, kitavaszodott, bevették a várost csak azzal, hogy benyomultak a tankjaikkal és dzsipjeikkel, küzdelemre nem volt szükség Straubingban. A hosszú átok, az életem, ez a hét szörnyű év, amióta Hitler csapatai szintén harc nélkül bevonultak Ausztriába, egy csapásra véget ért. Célhoz értünk.

Sose terveztünk tovább, csak eddig a pillanatig. Bementünk hárman a belvárosba, elképedve egymásra néztünk, és megkérdeztük: „És most”? Anyám összeszedte a legjobb iskolai angoltudását, nem is bizonyult rossznak, nyugodtan odament a legelső amerikai katonához, egy MP-hez (military policeman), aki a forgalmat igazgatta a sarkon, és röviden elmesélte neki, hogy megszöktünk egy KZ-ből. Hogy a katona mit válaszolt, nem értettem, mert még nem beszéltem angolul, de a mozdulata egyértelmű volt: két kezét a fülére tette, és elfordult. Anyám fordított. A férfinak egy idő után elege lett azokból, akik azt állították, hogy lágerben voltak. Mindenhol ilyenekbe botlik az ember.”

Ruth Klüger, az Ausztriában született, Auschwitzot gyerekként megjárt írónő így emlékszik vissza arra a pillanatra, amikor számára véget ért a háború. Az utolsó hónapjait bújkálással töltötte, miután megszökött a koncentrációs táborból. Onnantól kezdve már nem a primér életben maradás volt a kérdés, hanem az, hogy mégis hogyan lehet folytatni az életet egy olyan országban, ahol nem sokkal azelőtt még az ő kiirtásuk zajlott. És egyáltalán: hogyan lehet folytatni az életet olyan traumák emlékével, amelyet mások nemigen tudnak megérteni? Sem a nem zsidó honfitársak, sem például a háború utáni újjáépítés folyamatában résztvevő amerikaiak.

A Volt egyszer egy Németország című film ezen a ponton indít.

„Hitler meghalt, de mi élünk”

– lelkesíti a társait a főszereplő, David Bermann, egy valaha virágzó kereskedőcsalád egyetlen életben maradt tagja. Ő él, ő élni akar, és meg akarja keresni a Németországból való kivándorláshoz a tőkét, hogy ne csóróként kelljen megérkeznie a nagy Amerikába. Összeszedi hát az embereit, és minden dörzsöltségüket latba vetve nekilátnak túlélni még a túlélést is.

„Még mindig szédítő a boldogság, ami nem azonos a németek tapasztalataival. Ők úgy érezték, hogy mindent elveszítettek, míg mi azt reméltük, hogy elnyertünk mindent, például az életet.”

A Volt egyszer egy Németország vígjáték: szellemes, mégsem könnyed film az életben maradás mámoráról és nehézségéről. A humorossága nem fedi el azt a komplexitást és ellentmondásosságot, ami a háború utáni Németország társadalmát jellemezte. Hiszen olyan embereknek kellett egymás mellett élniük, akik egy évvel ezelőtt talán még halálos ellenségek voltak, de legalábbis egészen mást jelentettek számukra a háború hétköznapjai. Mindenki a maga módján sínylette meg, és mindenki a maga módján vett részt benne. Volt, aki önfeláldozóan segített másokat, volt, aki elfordult, semmiről se tudott, csak parancsot teljesített, vagy éppen kiadta parancsot. A háború után a morális árnyalatok átláthatatlan káosza, a jó és rossz kompromisszumok sok-sok egyéni története többnyire feltáratlan maradt, ahogy a fájdalmaké és veszteségeké is.

„A túlélők, ha együtt voltak, vagy túllicitálták egymást a szenvedés- és rémtörténetekkel, vagy el akarták felejteni „az egészet”, hogy a jövőre koncentrálhassanak. Vagy a büszkeségét alapozta valaki arra, hogy többet „csinált végig”, több mindenben „vett részt”, mint mások – vagy nem akarta azzal tölteni az életét, hogy erről a disznóságról gondolkodjon, amit mások követtek el ellene. (…) Mindannyian részt vettünk a múlt elfojtásában, az egykori foglyok persze kevésbé, mint azok, akik szabadok maradtak, és leginkább azok, akik tettesek voltak. Túl forró volt a talaj mindannyiunk lába alatt, és majdnem mindegyikünk valami újba kezdett, a régi épületeket lebontottuk…”

A 2017-ben készült német film a múlt terhével és a jövő vágyával foglalkozik könnyen befogadható és szívmelengető módon. „Kabalaállata” egy háromlábú kutya, amely megtanult sántítva szaladni. Ha még egy lábát elveszítené, akkor már nem élhetné a szabad életét, de három lábbal még igen. Ugyanez igaz a film szereplőire: bár törékenyek, és komoly sérüléseket őriznek magukban, mégis előre tudnak haladni. Egy idő után meglátjuk a sebeiket, de azok a kialakuló kisközösségben lassan gyógyulni is kezdenek. Vagy legalább szót kap és tanúkra, megértő társakra talál a fájdalom.

„A túlélők bűntudata nem olyasmi, hogy beképzeljük magunknak azt, hogy nincsen jogunk az élethez. Én legalábbis sose gondoltam, hogy meg kellett volna halnom azért, mert másokat megöltek. Én semmi rosszat sem tettem, miért kéne bűnhődnöm? Adósságérzést kéne inkább mondani. Lekötelezettek maradunk valamilyen sajátos módon, nem tudjuk, kinek. El akarunk venni valamit a tettesektől és a halottaknak adni, de nem tudjuk, hogyan.”

A film csak annyira moralizál, amennyire a szereplői teszik, de nagyon komoly kérdéseket érint, például a kollaboráció és a háború utáni igazságtétel témáját is. Mégis végignevetjük ezt a bő másfél órát, hiszen a főszereplő igazi clown, életfilozófiája, hogy az életet meg kell szépíteni ahhoz, hogy elviselhető legyen. Ez az egész történet mozgatórugója – és éppen ez a bájos szavahihetetlenség” az, ami a történet meseszerűségét az el nem mondott és elhallgatott élmények árnyékával egészíti ki. Davidnak a jövő egyengetése közben a múltjáról is számot kell adnia. Az amerikai kihallgatótiszt sem igazodik el abban, amit a férfi a kihallgatások során elé tár. De mindenekelőtt azért nem, mert felfoghatatlanul abszurd és embertelen számára a lágerek kibontakozó világa, amelyben kívülállóként nem tud könnyedén rendet vágni, bár ezzel a szándékkal érkezett.

A film főszereplői között A Baader–Meinhof csoport című flmből ismert Moritz Bleibtreu mellett Mácsai Pált is láthatjuk, mivel a történet különböző országokból érkező – és különböző országokba távozó – emberek életét követi. A magyarországi bemutató dátuma 2017. december 4. lesz (forgalmazó: Cirko Film), és utána műsoron marad. Fiataloknak és felnőtteknek egyaránt ajánljuk, elgondolkodva, de jó érzéssel fognak távozni a moziból.

(A cikkben szereplő idézetek Ruth Klüger: Élni, tovább című regényéből származnak, amelyet magyarul a L’Harmattan kiadó adott ki 2016-ban.)

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top