+ Életmód

A Balkán a történelem pokoli laboratóriuma

miljenko-jergovic-diófa házikó balkán

A horvátok, a szerbek, a muzulmánok, a zsidók és a németek között sokszor brutális leszámolásra kerül sor, miközben még ők sem tudják magukat egyik vagy a másik nemzet tagjai közé egyértelműen besorolni. Balkán…

A Diófa-házikó (Dvori od oraha) valójában a Delavale és a Sikirić család százhúsz évet felölelő, 15 nagy fejezetből álló széles, legalább húsz főszereplőt felvonultató, palimpszesztre emlékeztető története. Epikus tabló, amelyben majdnem minden egyes fontosabb szereplőnek jut egy-egy bekezdés. A novellafüzérre emlékeztető, izgalmas regényt az írói szemlélet fogja egybe – írja Végel László Miljenko Jergović regényéről, amit Csordás Gábor fordított, és a L’Harmattan Kiadó jelentetett meg.

A fordított sorrendben számozott fejezetek közül a tizennegyedik így kezdődik:

XIV.

Amikor a bolond Manda éjszakai őrjöngése közben ököllel betörte a konyhaajtó tejüvegét, és reggel vértócsában és szarban fekve találta, olyan sápadtan, mintha minden élet kifolyt volna belőle, Diana kihívta a mentőket. Vége volt a hazudozásnak és színlelésnek, nem rejtegethette többé a város előtt, amit a város igazából már tudott, hogy az anyjának kilencvenhét éves korában teljesen elment az esze. De mennyire: káromkodott és szitkozódott, a legszörnyűbb szavakkal és a legszörnyűbb módokon, a belét kifordítva felebarátai előtt, megmutatva magából mindazt, ami nem mutogatni való még akkor sem, amikor az ember még fiatal. Meztelenre vetkőzött, és soványan, mint egy kísértet, az aszott mellét markolászva kiabált: akarsz tejet, te kikötői kurva, akarod, hogy megszoptassam a kölykeidet? Vagy megfogta a micsodáját a lába között, vizelt és kiabált: ezt nézd, te száraz pinájú, ilyen egy nő! Diana, amennyire tudta, takargatta a gyerekek előtt ezt is meg a még rosszabbakat is, mert amit mindez a lelkükben okozott, még elviselhetetlenebb volt számára, mint az, hogy valaki meghallhatta a bolond Mandát – Darijan nevezte el így egy éjszaka Regina nagymamát, és mind a hárman így hívták ezután, talán így próbálták meggyőzni magukat, hogy semmi köze a nagymamához, akivel korábban éltek. Diana már két és fél hónapja, tehát nem sokkal azután, hogy a legrosszabb elkezdődött, megpróbálta elhelyezni az anyját a városi pszichiátrián, de ott a normálisaknak sem volt már hely, az őrültekről nem is beszélve. Tíz, a családja által elhagyott krónikus eset már évek óta a fél osztályt elfoglalta, a másik fele meg a lelki sérült háborús veteránoké volt, és néhány jobb házból való fiúé meg lányé, akik már a drog kilencedik körén is túl voltak, nem volt számukra menekvés, és a szülők el akarták rejteni őket a világ elől. Nem maradt hely egy eszelős és agresszív öregasszony számára. Talán lett volna hely más osztályokon, Regina százféle betegségben szenvedett, csakhogy Diana abba még bele tudott nyugodni, hogy a pszichiáterek lássák, mi lett az anyjából, de ma reggelig szóba sem jöhetett, hogy más orvosok is lássák. balkán

A mentők egy óra múlva érkeztek. Ez meg mi, disznók laknak itt? szaladt ki a kopaszra nyírt, kövér ápoló száján. Diana, már amióta a mentőket hívta, kétségbeesetten törte a fejét, mit hazudjon, de semmi sem jutott az eszébe, ami magyarázattal szolgálhatott volna a feldúlt, összeszart, összepisált és összevérzett lakásra. Mirnának és Darijannak megmondta, hogy zárkózzanak be a hálószobába, amíg a bolond Mandát el nem viszik. Jobb, ha az ápolók nem látják őket. balkán

Gyerünk, mama, indulunk, mondta a kopasz, és megpróbált a hóna alá nyúlni, miközben kollégája, egy idősebb, sovány, ősz és szemüveges férfi a lábát akarta megfogni, de a bolond Manda villámgyorsan megfordult, és fogával a kezéhez kapott. Szűzanyám, ugrott hátra két métert a férfi, te meg mit hallgatsz, nyugtasd le! ordított Dianára. Ő a fal mellett állt, ahol még ott volt a nyoma a mocsoknak, amit az öregasszony az egyik előző éjszakán kent szét a falakon; hallgatott, és a padlót nézte. Nem normális, szólalt meg végül. Tényleg? Mi meg azt hittük, azért tartod, hogy őrizze a házat és megharapja a postást! mondta az ősz hajú. A kopasz megint megpróbálkozott a bolond Mandával, ezúttal hátulról közelítette meg, de az kifordult, mint egy macska, és a fogát csattogtatta. Ez nem a mi dolgunk, menjünk, mondta az ősz hajú. Ne csinálják ezt, kérem! esengett Diana. Szinyorina, a mi dolgunk az infarktus vagy a tüdőgyulladás, ha az lesz a baj, hívjon minket, de ehhez hívjon valaki mást, mondta az őszhajú. A kopasz ott állt a bolond Manda fölött, és lenézett rá: és ha fejbe rúgnálak? Manda erre dühösen vicsorgott, kivillantotta ritkás, éles és sárga fogait, és leste az alkalmat, hogy elkapja a férfi tökét. balkán

A szerző, a fordító és a Diófa-házikó(k)

Diana ekkor már látta, kire számíthat, elszánta magát, hogy mindenáron befejezi, amit végre elkezdett. Vigyék el, kérem! kulcsolta össze a kezét a kopasz előtt. És hová vigyük, mikor azt se tudjuk, hogyan?… A kórházba. Mindjárt elvérzik… Ha eddig nem vérzett el, ezután se fog, avatkozott közbe ismét az ősz hajú, menjünk, Damir, míg a seggedbe nem harap az öregasszony, tudod, hogy nincs tetanusz elleni oltás a kórházban, viccelődött, mindenáron igyekezett megalázni Dianát, ezt senki se fogja megfizetni nekünk… Száz márkáért esetleg? kérdezte a kopasz. Ötszázért se! szólt hátra az ősz hajú. Legyenek emberségesek, ha Istent ismernek! könyörgött Diana. Gyertek, kaptok pinát a nénitől! tetszett meg hirtelen a bolond Mandának az ötlet, hogy elviszik valahova. Na jó, adjon fejenként száz márkát, esett meg a szíve a kopasznak. Én nem csinálom, az biztos! tiltakozott az ősz hajú. Csinálod, csinálod, Tripun, mondta a kopasz, te meg ne lásd ezt! fordult Dianához, és a középső meg a hüvelykujjával nyakon fogta az öregasszonyt, az meg felnyögött, fáj, öreganyám, ugye fáj? ha harapsz, legközelebb nem engedlek el, mondta, és a hóna alá nyúlt. A bolond Manda valószínűleg meglepődött, és nem reagált azonnal, de minthogy Tripun nem kapta el a lábát, vadul vergődni kezdett a padlón. Fogd meg, Tripun! amit az meg is próbált, miután talán megelégelte az ellenkezést, de mivel az öregasszony hirtelen megint erőre kapott, sehogy sem boldogult vele, több rúgás érte az állán meg az orrán.

Készen vagy, vén kurva! ordította, amikor végre sikerült megragadnia a sovány térdeit. Az ujja alatt érezte, hogyan karcolja végig a térdkalács a lepusztult csontvégeket. Megborzongott, mintha a körmét végighúzta volna egy iskolatáblán.

Miközben vitték lefelé a lépcsőházban, a bolond Manda sikoltozott, segítség, emberek, agyonlőnek, meggyilkolnak! és látni lehetett, hogy a kémlelőnyílások fedele megmozdul, az emberek leskelődnek és emlékeznek. Diana néhány lépcsőfokkal mögöttük ment, otthoni papucsban, fekete lakktáskával a vállán és kétszáz német márkával az izzadt kezében.

A mentőkocsiban a kopasz elővett egy fecskendőt, és csak úgy, az otthoni ruhán keresztül fenéken döfte az öregasszonyt, akit Diana és Tripun alig tudott megtartani a hordágyon. Na, babám, most lenyugszol! Öt perccel később Regina Delavale úgy feküdt ott, mint egy mumifikált hulla, békés, nyugodt mosollyal az arcán, és Diana utoljára látta viszont anyja vonásait. Amíg alszik, ugyanolyan, mint volt, gondolta, és biztosan szívesebben ápolta volna egész életében ezt az alvó testet, mint hogy még egyszer, akárcsak öt percre, felébredjen benne a bolond Manda.

Mikor a kórházhoz értek, a kopasz még egy injekciót adott be. Figyelj, amit most csinálok, azért elveszíthetem az állásomat, mondta. A felvételnél azt kell mondanod, hogy így találtad, a vérveszteségtől eszméletlenül. Ne adja az ég, hogy megmondd, mit csináltam vele, mert akárhová mész, megtalállak, és kitépem a nyelvedet, világos? Diana bólintott. Bolond vagy, hogy bízhatsz benne! sóhajtott Tripun. Most pedig ide a suskát! Diana odanyújtotta a kétszáz márkát a kopasznak, de az csak az egyik százast vette el. A másikat neki! intett a mutatóujjával. Na, megértem, hogy a nő fizet nekem! tréfálkozott Tripun, és nyújtotta a tenyerét.

Az ambuláns recepción Diana átadta Regina egészségügyi könyvecskéjét a fiatal doktornőnek; hatalmas fekete szemű szépség volt, valószínűleg gyakornok, ugyanolyan szép volt, amikor mosolygott és amikor aggodalmaskodott, jól eladott minden szükséges hazugságot. Ne aggódjon, minden rendben lesz, mondta, és megsimogatta a karját. Vigyázunk rá, mintha a saját nagymamánk lenne! Dianának váratlanul eleredt a könnye. Keservesen sírt az ismeretlen lány telt keblén, aki az eszméletlen, bolond Mandában a saját nagymamáját látta, és akit ő, Diana úgy becsapott, mint még senki mást életében. Nem tudta abbahagyni a sírást, siratta magát és ezt a lányt, és azt, ami történni fog, amikor a bolond Manda fölébred, és a lány rájön, mi a borzalom, és mivé tud válni egy szép és megható történet. Bocsásson meg, kérem, hüppögte, és a fiatal doktornő nem tudta, mit kellene megbocsátania, és föl sem készítették ilyen esetekre. Amikor munkába állt, bizonyára száz tanácsot kapott, hogyan viselkedjen a betegekkel és a családtagjaikkal, mikor hazudjon és mikor mondjon igazat, de azt nem mondták meg neki, hogyan viselkedjen, amikor egy nő zokog a karjaiban, aki az anyja lehetne, és akinek a forró könnyeihez hasonló csodálatos nedvességet még sohasem érzett a testén. Talán leginkább a paraffinra hasonlít, amely Koločepben csurgott le a gyertyáról egy téli estén, és ő forrón a tenyerébe csöpögtette.

Hazafelé menet a listával, amelyet a doktornő adott neki a délután beviendő holmikról – pizsama, házi köntös, szappan, hajcsat és fogkefe –, Diana már tudta, hogy ő még be sem tette a lábát a lakásba, az öregasszony már ébren lesz, és kibomlik a szégyenletes gombolyag, az egész kórház tudni fogja az igazságot, hogy Regina Delavale nem kómába esett a vérveszteségtől, hanem elaltatták valamivel, hogy a bolondot az orvosok nyakába varrhassák. Ilyesmi még sohasem történt, legalábbis nem hallott róla, és a történet ettől még érdekesebb lesz, jobban és gyorsabban terjed, egészen a legutolsó halaskofáig. És attól fogva az ő nevével fogják öblögetni a szájukat, évekig, örökké, a dolog túl fogja élni a bolond Mandát és Dianát is, a családnevük állandó függeléke lesz, tartósabb a város falainál, erősebb védőszentje hatalmánál. Itt évszázadokig számon tartják, kinek ki volt bolond a családjában, megőrzi az emlékezet a hétéves korában elhunyt gyengeelméjű gyermeket, tudják, kinek a testvére erőszakolt meg és dobott a szakadékba Popovo Poljénál egy tizennégy éves lányt, kinek az ükanyja szökött meg egy törökkel, tolta le a bugyogóját izmiri sikátorokban, és engedett magába francia kereskedőket és utazókat, emlékeznek minden fattyúra attól az időtől fogva, amikor ez itt még nem is volt város, csak egy kupac kő a tenger partján, följegyzik a távol-keleti kikötőkben történtek hírét, minden fehérfolyást, trippert és gonorrhoeát, és nincs olyan család, ha több mint egy nemzedéke élt a városban, hogy ne tapadna hozzá legalább tíz szégyenletes történet, amelyek ellen csak úgy védekezhet, ha a más udvarán és a más családfáján növeszti a gazt, mások undokságának és csúfságának emlékét ápolja. Tudta, hogy ebbe bele kell nyugodnia, de nem volt felkészülve rá. Elszörnyedt a gondolatra, hogy ugyanazzal a mértékkel kell viszonoznia mindenkinek, aki a szemére vet valamit, vagy akiről hallja, hogy élvezettel terjeszti a történetét. A gyerekeket nem találta otthon. Szokás szerint kimenekültek, ahogy már hónapok óta teszik, de mit is csinálhatnának a szobákban, ahol nincs mire leülni, semmit sem lehet kézbe venni anélkül, hogy össze ne mocskolná magát az ember. Ott állt annak a közepén, ami valamikor a nappali volt, és nem volt ereje bármit kezdeni. Se seprű, se súrolókefe nem tisztíthatja meg és moshatja le azt, amivel egy utcaseprőgép és egy féregtelenítő osztag együttesen sem boldogulna: a mocskot, amit csak akkor lehet letisztogatni, ha a másé. A legjobb volna lezárni és lepecsételni ezt a szörnyű helyet, soha vissza nem térni, és senkit be nem engedni ide. A bolond Mandának sikerült elpusztítania mindent, ami ebben

a házban emlékezetre méltó volt, amit az emberek sajnálni szoktak, ha leég a ház. Diana ezt a lakást már nem érezte a magáénak, csak egy helynek, ahol eltölti az éjszakát.

Elszánta magát, mindenáron megakadályozza, hogy visszahozzák a bolond Mandát. Küzdeni fog, mint egy nőstényoroszlán, holttesteken gázol át, kockára teszi magát és mindenét, amije van, de nem fogadja vissza, még ha menekülnie kell is a városból Mirnával és Darijannal együtt, és albérlőként élnie valahol másutt, és mások lépcsőházát takarítania. Csinált már ilyent, és tudta, hogy túl lehet élni, a gyerekek is nagyok, föltalálják magukat. Minden jobb annál, mint ha a bolond visszajön, és kezdődik elölről az egész, de már a remény nélkül, hogy valaha is élve szabadulhat tőle. Talált valami régi pizsamát, fogta Mirna rózsaszínű kimonóját, amelyet két évvel azelőtt kapott attól a svédtől, és sohasem viselte, látni sem akarta, a kisebb dolgokat egy strandtáskába tette, aztán az egészet begyűrte egy műanyag szatyorba. Tudta, hogy a bolond Mandának a kórházban mindebből semmire sem lesz szüksége, de ez nem fontos; maga miatt csinálta, hogy bebizonyítsa az orvosoknak, ő nem szörnyeteg, és gondoskodik az anyjáról.

[…] balkán

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top