Hartay Csaba megkapta a Szarvasért Alapítvány díját

hcs1

Hartay Csaba író, költő vehette át 2017. július 14-én, a Bál a víz felett elnevezésű rendezvényen a „SZARVASÉRT” Alapítvány kitüntetését, a várost jelképező bronz szarvas szobrot. Az elismerést minden évben egy arra érdemes, a város hírnevét öregbítő személyiség kaphatja meg.

Hartay Csabának 1997-ben jelent meg első verse a Sárkányfűben, azóta publikál rendszeresen irodalmi folyóiratokban. Verseit többek között a Kalligram, az Élet és Irodalom, a Népszabadság, az Alföld, a Bárka, a Prae, a Tiszatáj, a Műút, a Forrás, az Új Forrás, a Kortárs, a Palócföld, a Magyar Napló és az Irodalmi Jelen közölte. Tagja a Szépírók Társaságának és a József Attila Körnek.

Az Athenaeum Kiadó gondozásában megjelent művei: Nem boci! Tejbe aprított irodalom (2015), Holtág (2016)

Kiss László író, szerkesztő laudációja a díjátadó rendezvényen

Hácsénk

Néhány éve, amikor Hartay Csaba átvette a Bárka-díjat, a lap egyik szerkesztője méltatásában úgy fogalmazott, csodálkozik, hogy a Nyúlzug költője csak most kapja meg a plakettet, hiszen már évek óta megérdemelte volna. Ez a most 2010-ben volt, és a Bárkában addig és azóta is rendszeresen publikáló Hácsé igazolta, hogy a figyelem és az elismerés jogos volt.

Első kötete tizenkilenc éves korában jelenik meg, a bizalom pedig töretlen munkakedvvel párosul, kétévente jönnek az újabb könyvek, egészen a Nagy Cezúráig. Nagy Cezúrán a 2008-as verseskönyvet értem, a Nyúlzugot, mely címének megfelelően a szarvasi tájba kalauzolja el olvasóját, s mely gazdag rostája, összefoglalója az addig szépen formálódó életműnek. Versválogatás, felejthetetlenül pontos, tűszúrásszerű képekkel. „Köd ömlik / Az istállók között / Lassan hömpölyögve / Akár egy tófenéken // Saját iszapjukban / Fekvő tehenek / Tépkedik unottan / A széna-hínárokat”. Egy pimaszul szájaló, különleges humorú költő univerzuma. „Alvó részegek a jéghideg homokban / Alkoholban ázó éjjelek / Égve hagytad a karácsonyfaizzót / Ma vonják béremet”.

A hínárzöld és napsárga Nyúlzug kötet nem csupán lezár egy pályaszakaszt, de föl is szabadítja szerzőjét. Hartay Csaba szűk tíz éven belül öt könyvvel örvendezteti meg olvasóit – eközben antológiák és felolvasóestek rendszeres szereplője Békéstől Pestig, Magyarországtól Bulgáriáig, Viharsarki Kattintós néven futó blogja ezreket röhögtet, kellemetlenül torz tükröt tartva nekünk, nyaraló és shoppingoló és kárörvendő magyaroknak, de ami a legszámottevőbb újdonság: regényeket ír. Sokszor közlésre, mondásra, ábrázolásra épülő verseiben már ott a próza lehetősége, blogját olvasva az is tudható, jól áll neki a dialógus, tehát a 2013-ban megjelenő ízig-vérig szarvasi és ízig-vérig kilencvenes évekbeli regénye, a Lerepül a hülye fejetek rég várt meglepetés. Maníroktól mentes, sodró szöveg, neki köszönhetjük Shadót, a nyomokban az ifjú Hartayra emlékeztető csirkefogót, a saját korlátait folyton feszegető, balhés, mégis esendő főhőst.

Hartay Csaba nem az avíttas hagyományú irodalomkönyvekbe illeszthető író: a kávéházi smúz és az önpusztítás kisfröccsös szentélyei helyett a szarvasmarhatelep a világa. Nem boci!, mondja a legfrankóbb Hartay-kötetborítón olvasható cím, pedig ennél bocibb nem is lehetne. Hogyan ír egy Aranykalászos gazda! Ahogy beszél, és ahogy körülötte beszélnek. Sírva nevetsz, úgy. Nem boci! Nagyon vicces, és mélységesen szomorú könyv az irodalmi rangú apai örökségről.

Mondják, van, akinek az írás: terápia. Mindenkinek az. Hogyan lépünk túl azon, amin nem lehet túllépni. Hogyan dolgozzuk fel, amit lehetetlen feldolgozni. Hogyan mondjuk ki az alig vagy egyáltalán nem kimondhatót. Van-e élet a halál után. Az ő válasza magától értődik.

A Fényképavar következik, ez a sötét gyászkötet, a Hartay-líra eddigi legerősebb darabja, és ott van, helyesebben itt van, hiszen alig pár hónapja hagyta el a nyomdát Olivér és nagyapja mesés története a csakazértis-életről, a Holtág, utolsó fejezetében az egyik legszebb, legmegrázóbb halálvízióval, amit valaha olvastam. Mennyi leg!

Innen kell továbblépnie. Innen fog továbblépni. Nem beszari alkat. Ha ma nincs vers, lesz holnap, ha holnap sem jön a kispróza, majd érkezik holnapután. Az állatoknak így is, úgy is kell a takarmány.

Pár éve, Békéscsabán az estjét fölvezető tévéinterjú előtt óvatlanul koccintottunk egy kevés rozéval. Nem-fiatalodófélben lévő emberek, ha megisznak egy pohárral hétköznap. Mit kerteljek, kissé bekentünk, és széttrollkodtuk a beszélgetést. A riporteri kérdésre, hogyan látta tinédzserként az iskolát, Csaba őszinte választ adott. Többnyire kívülről látta, a kocsmaablak üvegén át. Na, tessék, mégiscsak a kocsmánál vagyunk. Ül a beérkezett Shado a csabai színház legfelső emeletén, és röhög saját botlásain.

Örülök, hogy ismerhetem, megtisztelő, hogy megírhattam róla ezt a pár bekezdést. Feltételezem, ezután az ünnepelté a szó, majd pukkanhatnak a pezsgősdugók, mint nyárestéken a süllőrablás.

Az ég áldjon még nagyon sokáig, drága Hácsé!