+ Gondolat

Minyó minden bizonnyal a világ egyik titkos helytartója

Aki képeihez fordul, önmaga lényegét találhatja meg bennük, mintha tükrök lennének, amelyeket nemcsak nézni, hanem érezni kell. – írja Szombathy Bálint Minyó Szert Károly képeiről.

Mintha beavatásra készülődnék, nézelődöm körbe-körbe ebben a nagy fehérségben. Mintha egy sokablakos szent oltár előtt állnék. Valami megáll bennem, mint az órainga, amikor nem húzzák fel többé a szerkezetet, és a mutatók az örökkévalóság felé intenek, mint Kosztolányi versében. Már ha egyáltalán létezik örökkévalóság, nem pedig csak emberi képzeletszülemény az egész. A tudásom behatárolt, az örökkévalóság viszont – amelynek tényleges létezéséről jómagam soha sem tudok majd megbizonyosodni – az isteni ige szerint halhatatlan.

Valamilyen fojtott félelem fog el. Veszek mély lélegzetet, egyet vagy többet is, mert úgy érzem magam, mint az élet ama pillanataiban, amikor átfordul valami bennem. Amikor legyőzöm a félelmet, amikor felnőtté válok, amikor az első csókot adom, amikor életemben először érint meg a tényleges halál közelsége és közvetlenül is rádöbbenek mulandóságomra. Amikor azt hiszem, ha bemerészkedem isten házába, magam is szentté válok egy lélegzetvételnyire. Isten színe előtt, aki maga az örökkévalóság, megilletődötten állok, várva a végítéletet. Gyerekkoromban többször is álmodtam ugyanazt a jelenetet: leborulok az ember formájú istenség előtt, aki úgy magasodik fölém, mint egy szobor. Bordó a színe, mint a nyers húsé. Nem rejtőzik bőrök mögé.

Gyerekkori álmom félelmetes, intelmes, de egyben ünnepélyes is. Maga a transzcendencia, ami kívül van az ésszerűségen és a szellemi befoghatóságon. Inkább érzet vagy érzés, egyszóval megfoghatatlan, kitapinthatatlan, szavakkal alig körülírható. Ilyenek ezek a Minyó-képek is. Patikai fehérségbe ágyazva, mértani sorrendben állnak fel tekintetünk előtt, holott a Napnál is világosabb, hogy isten mennyei oltáráról vétettek le, amelynek mi halandók nem ismerhetjük az örök formáját, nem szagolhatjuk meg bódító tömjénjének átható illatát. A varázsnak csupán a képzetét tudjuk megalkotni annak nyomán, amit eme szentéllyé magasztosított kiállítótér fenséges látványában behatárolt emberi lehetőségeinkkel picikét megközelíthetünk. Ha van hozzá tehetségünk, ha rendelkezünk a beleélés képességével, a mélyre hatolás hatalmával.

Az ikon szót ezúttal nem tudományos értelemben kell használni; az nem elég. A hangsúly túlmutat a nyelvi elrendeltetésen. Természetesen, mint minden képnél, itt is fennáll az ikonnak az a nyelvi tulajdonsága, amellyel egy külső képviszonyt jelöl, ám Minyó ikonjai magukban hordozzák a szónak egy másik jelentését is: szent tartalmakat közvetítenek, avagy sugároznak magukból. Minyó a szakralitásnak olyannyira tömény foglalatait teremtette meg, amelyek minden bizonnyal kizárólag a mélységi montázs általa kiművelt eszközeivel hozhatók létre. Nem konkrét tartalmakat foglal a képeibe, természetesen, inkább költőieket, érzelmieket, ösztönöseket, olyanokat, amelyek magukba tömörítik a rétegelt idő emberi tapasztalatainak a kivonatolt érzéki mintáit.

A szakralitás minőségileg nem a vallás felé mutat ezúttal. Annak dacára van ez így, hogy Minyó ikonjai nyelvi síkon – a maguk aranyozott és ezüstözött betoldásaival – némileg rokoni viszonyban állnak a görögkeleti egyházi szentképfalak tábláival. A képek nézése az illumináció állapotába, a megrészegültségnek arra a felemelkedett fokára visz bennünket, amelyben semmissé válik minden fajta ideológia, amelyhez méltatlan bármelyik világias mellérendelés. Az elragadtatás képességével felruházott „furnérfotók” – ahogyan Andrási Gábor nevezi őket páratlan leleménnyel – a lélek felé mutató finom örvényeket nemzenek. A „furnért” az idő felpattogtatja, a felső réteg alól előbukkan az alatta lévő, majd az az alatt lévő, és így, a végtelenségig. Nincs határ, mert határt csak a képzeletünk húzhat. De a rétegek szerkezeti szépségével egy időben az is nyilvánvalóvá válik, hogy mennyire egymásba fordulók, mily nagyszerűen tömörítettek a nyelvi zárványok. Annyira azok, hogy sem hozzáadni, sem elvenni belőlük nem lehet. Minyó megteremti az eszményi arányt, amely – ha erőszakkal bolygatnánk meg – sérült állapotában kifordítaná sarkaiból a mindenséget.

Minyó művei nem mások, mint a lét sarokkövei. Minyó pedig minden bizonnyal a világ egyik titkos helytartója, akinek megadatott a nyelvi tudás ahhoz, hogy képi kötőszövetként a lélek esszenciájának éterben repdeső pamatját vegye birtokába. Aki képeihez fordul, önmaga lényegét találhatja meg bennük, mintha tükrök lennének, amelyeket nemcsak nézni, hanem érezni kell.

Szombathy Bálint

Elhangzott Minyó Szert Károly Komorné Kézimunka Műhelye című kiállításának a megnyitóján. A38 Kiállítótér, Budapest, 2017. március 7.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top