+ Film

Amitől mindenki retteg Japánban

A film egésze nem más, mint a magány, a rettenetes (csaknem elviselhetetlen) elidegenedés, az érzelmek kifejezésétől való rettegés krónikája. – Ferber Katalin írása a Berlinálén bemutatott Három villanás című filmről.

Három villanás, (japán film), Japánul: Mittsu no Hikari, Angolul: Three lights, Rendezte és a forgatókönyvet írta: Kohki Yoshida (2016), Berlinale 2017 február 9-19.

Írta: Ferber Katalin

Amikor a befejezéséhez közeledett az idei Berlinale, egyre nagyobb közönséget vonzott. A késő esti vetítéseken épp annyian voltak, mint a reggeli bemutatókon.

Péntek este Kohki Yoshida filmjére is ekkor került fesztivál Fórum szekciójában, melyre a rendező és a film négy főszereplője is eljött.

A film két színésznője

Nagyon nehéz, egyre nehezebb dolga van egy fiatal japán filmrendezőnek, valahányszor a nemzetközi porondon mérettetik meg alkotása, mert ahogy Kohki Yoshida filmje is, elég nehezen érthető mindazok számára, akik sohasem éltek a szigetországban, nem ismerik a mindennapi élet írott és íratlan szabályait, normáit. Az ártatlan, vagyis igazán kívül élő néző számára e film vontatott, olykor unalmasnak is tűnhet, nem véletlen, hogy többen a film első fele után kimentek a nézőtérről.

Pedig Yoshida a Három villanás című filmjében nagyon fontos és rendkívül szomorú jelenségekről beszél. Lehet, hogy még nem elég pontosan, az is lehet, hogy túl részletesen, de vitathatatlanul a mai huszonévesek drámáját látjuk e filmben.

Két fiatal nő és két fiatal férfi életének legfontosabb mozzanatait jeleníti meg a film. Michiko, aki egy telefonközpontban dolgozik, férjével naponta kétszer találkozik, reggel és este, körülbelül tíz percet beszélnek egymáshoz, de nem egymással, (többnyire banális dolgokról), semmiféle valódi érzelmi kapcsolat nincs közöttük. Michikonak rengeteg szabadideje van, de szabadság nélkül. Teniszezni jár, s tanárával Masakival van viszonya.

A másik fiatal nő Aoi súlyos depresszióban és úgynevezett “elrejtőzés” szindrómától szenved (japánul hikikomori). Volt vőlegénye a saját beosztottjával kezdett viszonyt, teherbe ejtette, s elhagyta Aoit.

A fiatal nő egész nap otthon ül, zongorázik, s folyamatosan felveszi a saját játékát.

Masaki barátja, K. egy hatalmas raktárépületben rendez be stúdiót. A két fiatal férfi valódi zeneművészeket keres, hogy alkotásukat felvegye, és siker esetén eladja valamelyik hazai vagy külföldi lemezforgalmazónak.

A film tehát annak története, hányféle módon keres Michiko, Aoi önkifejezést, K. hogyan próbálja őket arról meggyőzni, hogy az alkotás folyamata kizárólag őszintén, elfojtások nélkül és a társadalmi elvárások semmibevételével valósítható meg.

A  film egésze nem más, mint a magány, a rettenetes (csaknem elviselhetetlen) elidegenedés, az érzelmek kifejezésétől való rettegés krónikája.

A közös zenélés azonban segít, jóllehet, tudjuk, hogy ez a segítség átmeneti, mert a kész mű visszautasítása (sikertelensége) esetén mindenki visszatér korábbi rutinjaihoz, hiszen semmiféle kapaszkodója nincs ahhoz, hogy ezekkel szakítson.

E recenzió szerzője számára a film sok-sok megrendítő jelenete között a legszebb az, amikor az elkészült zenei felvételt különböző (vélhetően) vidéki helyekre viszik. Japán minden településén van központi megafon, hiszen nemcsak a természeti katasztrófák gyakoriak a szigetországban, de a helyi hatóságok egyéb közérdekű bejelentései is itt történnek.

A megafonon keresztül játsszák le az elkészült darabot. Amíg hallgatják, mindegyikőjük arca önfeledt. Aztán következik a főváros, Tokió, ahol a rettenetes méretű zajtól semmit sem hallani a lírai darab akkordjaiból.

Szimbolikus megjelenítése ez mindannak, ami a mai modern, fantasztikusan fejlett technológiával dicsekedhető ország legnagyobb (és legfájóbb) hiánycikke: a valódi, nyílt érzelmeken alapuló kapcsolatok létrejötte és megtartása.

Kétségtelenül már Japánban is van automata vagyis robotporszívó, miért ne lenne?

Michiko lakásában azonban hiába a fejlett technológia, ami teljesen hiányzik, az a valódi beszélgetések öröme, a házaspár egymásra figyelése és minden más, ami elvileg egy társas kapcsolat természetes része lenne.

Aoi sem tudja senkinek elmondani bánatát és megalázottsági érzését, miután vőlegénye elhagyta. A film talán legkeserűbb jelenete, amikor a (volt) vőlegény, az új partnere és Aoi találkozik, és a már gyermekét váró nő egy levelet olvas fel Aoi-nak, melyben leírta mennyire röstelli, hogy elcsábította saját munkahelyi főnökét, de “nem tehetek róla, annyira csodálom, hogy el kellett csábítanom”.

Aoi nem dönti rá az asztalt, hanem türelemmel és mímelt mosollyal végighallgatja ezt a mindenki számára elviselhetetlen, mert szánalmas “vallomást”.

Masaki, a tenisztanár és K. barátja végül megelégeli a kudarcokat, mert zenéjüket nem vásárolja meg egyetlen producer sem, s a tenisztanár Masaki tehetetlenségét, az emiatt érzett haragját K.-n tölti ki, szó szerint lerúgja őt a stúdió galériájáról.

Az őszinteség, a nyíltság, az önkifejezés, vagyis az individum, az egyéni szabadság iránti csillapíthatatlan vágy filmje ez.

Talán van esély arra, hogy a rendező a következő filmjében mindezt a nem japán közönség számára is átérezhető formában tudja majd elmondani.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top