Falra rajzolni szabad!
A Budapesti Történeti Múzeum kiállításának címe: Gyerek KOR/KÉP. Gyermek a magyar képzőművészetben, elsőre aligha hozza lázba az embert. Pláne, ha az ember még gyerek. Ha az osztállyal érkeznék, akkor átfutnánk a termeken, kipróbálnánk minden mozdíthatót, rajzolnánk a kirakott krétákkal, szelfiznénk a görbe tükrök előtt, megnéznénk a feltűnőbb képeket. Teljesen kiszámíthatatlan, hogy melyik égne közülük a retinánkba és melyik az emlékezetünkbe. Ha a szüleimmel vagy a nagyszüleimmel jönnék, akkor valószínűleg beszélgetnénk is arról, amit látunk. Felnőttként viszont abban a szerencsében van részem, hogy a kiállítást az egyik kurátor, Molnárné Aczél Eszter vezetésével nézhetem végig és már közben sietve csatlakozom a látogatók egybehangzó véleményéhez: a BTM Gyerek kiállítása sokkal izgalmasabb és sokrétűbb annál, mint amit a címe ígér.
A kiállítás enteriőr-fotóit Bakos Ágnes és Tihanyi Bence készítette
Hogy mit gondolunk a gyerekekről, ez kultúránként, történeti korszakonként, társadalmi rétegenként, de még a különböző életszakaszokban is folyamatos változásban van. Ez a tárlat a gyerektéma alakulásának lenyomatait mutatja be a magyar képzőművészetben az elmúlt 200 év során. A kiállítás anyaga 15 gyűjteményből és magángyűjteményi darabokból származik, ínyencek számos ritkán kiállított darabbal is találkozhatnak. Erőssége, hogy nem csak megmutat, reflektál, kortárs és régi képeket ütköztet, aktivizál és elgondolkodtat, de képes meglepni is. A tárlat bizonyos szempontból elsősorban a felnőttekhez szól, de minden korosztálynak épp elég nézni, játszani, kérdezni és felfedezni valót ad. Az imponálóan sokféle és sokrétű anyagot tematikusan rendezték el a szivárvány színeit felvonultató termek falain, az intenzív, érzelmes és aktivizáló pirostól a liláig. A korai gyerek- és madonna-ábrázolásoktól a családon, a nemek kérdésén, a szabályozás-nevelés, a játék, a kiszolgáltatottság: a szegénység és a háború témán át a gyereksorsokig és a nosztalgiáig, az emlékezést szimbolizáló lila ködig.
A kiállítás négy különböző személyiség: Révész Emese művészettörténész a Magyar Képzőművészeti Egyetem tanára, Rum Attila, aki az egyetlen férfi a kurátorok között, Tészabó Júlia gyerekkortörténész az ELTE Pedagógiai karának tanára és Molnárné Aczél Eszter művészettörténész, múzeumi kommunikációs szakember és projektmenedzser munkája.
Sokszor testközelből érzem azt a szakadékot, ami egy tudományos anyag és a látogató közt fennáll. Ebbe a kiállításba kezdettől bele akartuk foglalni ezt a szempontot, és számunkra is tanulságos a végeredmény. Nagyon gyerekbarát kiállítást terveztünk, mert a klasszikus, statikus múzeumi kiállítás nehezen szólítja meg a gyerekeket. Rengeteg gyerekcsoport jön hozzánk. A drámapedagógia-órára érkező Burattino csoport tagjai például nagyon nyitottak és kíváncsiak voltak. Másnap az egyik jó nevű budai gimnázium érettségizői kommunikáció-óra keretében érkeztek, bennük alig lehetett áttörni az ellenállást, amit a kötelező múzeumi óra váltott ki. Számukra teljesen idegen az a befogadói attitűd, hogy nézek és hagyom, hogy hasson rám valami. Másra szocializálódnak és erre nem is hagynak számukra időt. Hosszú küzdelem után sikerült megmozdítani őket, de végül feloldódtak és megértették, hogy kifejezetten a saját véleményükre vagyok kíváncsi, arra, hogy mi és hogyan hat rájuk, abból, amit itt látnak
– meséli M. Aczél Eszter.
A kiállítás aktivitásra, feloldódásra és elmélyedésre szólít fel, az információt több rétegben helyezték el. Az interaktív állomások szintje a gyerekeké. Az egészen kicsiket, akik még nem tudnak olvasni, az alsó régióban egy felhúzható ‘macska’ és egy manó kíséri, két ide teremtett, rajzolt lény, akik nem beszélnek, inkább valamilyen ráutaló cselekvést végeznek, ami kapcsolatba hozható az ott látható képekkel. Őket Dániel András gyerekkönyv író és illusztrátor alkotta kifejezetten erre a kiállításra. A tárgy- és teremfeliratok a nagyobbaknak és a felnőttek szólnak, a színek pedig minden korosztályhoz. A gyereklátogatók szemmel láthatóan rögtön alkalmazkodnak az elvárásokhoz, azonnal ellazulnak és telerajzolják a belépő falát. A ‘falfirkába’ a felnőtt korosztály is beszáll, legalábbis erre utal a két méter magasságban körbe futó rajzos sáv. A kiállítás első hónapja alatt annyira telerajzolták, hogy a falakat dokumentálás után újra kellett festeni, hogy az újabb látogatók is élvezhessék az önarckép létrehozásának örömét. Az elvárásokhoz tartozik, hogy a nézők bájos gyerekképeket várnak, pedig nincs itt semmi édeskés. Ebben Kőnig Frigyes képe az első terem központi helyén azonnal megerősít. Egy apát, magát a festőt ábrázolja a saját gyerekével, de a férfi lehajtja a fejét, az arca láthatatlan.
Ettől a gyerekek némiképp zavarba jönnek, de turisták már megosztották a képet facebookon. Érdekes, hogy ha a biztonságot kell meghatározni vagy megnevezni az interaktív feladatokban, a gyerekek mindig anya-gyerek ábrázolást választanak
– meséli Eszter.
Bernáth Aurél: Önarckép Marilivel
Az anya gyerek ábrázolás a keresztény középkori gyökerekre nyúlik vissza. A szoptatós madonna a 18. század végétől gyakori téma, ekkoriban jöttek rá, hogy a túlélést növeli, ha a saját anyja szoptatja a csecsemőt. De itt jelennek meg az apa-gyerek ábrázolások, amelyeket mi apa-madonnának nevezünk, például Csók István rajongva szeretett lányával, vagy Bernáth Marilivel a kezében ábrázolja önmagát.
Fehér László: Emlékmű
Szőnyi István Anyaság című képe érzelmi okokból került a katalógus borítójára. A reneszánsz madonnákat és a középkori érzelmes ikonokat is felidézi, ahol az arcok összesimulnak. De valamiért ezt a képet a felnőtt nőlátogatók nyomasztónak, az anyát pedig szomorúnak látják. A családteremben a különféle családábrázolások vonulnak fel. A klasszikus polgári családmodell bekerül az uralkodói reprezentációba is, az uralkodók megmutatják, hogy ők is épp úgy élnek, mint a köznép. Erzsébet királynő gyerekei körében időz, az uralkodó az ölében tartja a kis Mária Valériát, de a háttérben a dajka foglalkozik, játszik vele. A különböző korok családképei beszédesen tárják fel a szereplők közti viszonyokat. Az árkádiai gyerekábrázolás Derkovitsnál a boldogság legmagasabb fokaként jelenik meg, igaz, nem tudhatta akkor még, hogy neki sosem lehet majd gyermeke. A testvérek, érzelmek ábrázolása idővel egyre merészebb. A kortárs alkotók problémaérzékenyen viszonyulnak a család kérdéséhez, Eperjesi Ágnes egyedi könyvében a kopottságot, a töredezettséget hangsúlyozza, Molnár Ágnes videómunkájában szétrobbantja ezeket a klasszikus ábrázolásokat, hiszen az ideális állapot, legfeljebb vágykép. A papa-mama-gyerek felállás sohasem működött ilyen tisztán, mindig is voltak külső szereplők és segítők, nagyszülők, dadák, nagynénik vagy olyan idegenek, akik szükség esetén átvehették a szülői szerepet.
Déri Miklós: Gepsz Szava(3), Mahmud(31), Mohamed (5) Szíriából, 2015
A fiú-lány teremben az kapott helyet, amit a felnőttek a gyerekekről, a gyerekkorról, a nemi szerepeikről gondolnak. A fiúábrázolások között egy szerzetesruhába öltöztetett kisfiú, Esterházy Antal arcképe 1678-ból. Az ábrázolásnak védelmi szerepe is lehetett, és tényleg, a kis Antal megérte a felnőttkort, sikeres katona lett. A kisfiú ideálja, figyelmes, élénk, hintalóval látható, vagy buborékot fúj, vagy dióhéj hajócskájával áll az ablakban. A fiúk között a lányfalon egy zavarba ejtően undoknak tűnő kislány néz szembe velünk fekete-fehér magasszárú lakkcipőjében 1935-ből.
Ezekkel a munkákkal folytat párbeszédet Hajdú Kinga kortárs képsorozata, a csecsemő arcának felnagyított képeivel.
Ez a közelség az anyáknak természetes, de a kamaszok számára egyenesen rémisztő. Nem véletlen, hogy az alien-szerű gyerek később megjelenik a kortársban is, az ufó fejű kisfiúval.
A nevelés témakörében felvilágosító tablók azt demonstrálják, a korabeli szülőknek miért jó az iskola, és itt van néhány klasszikus moralizáló ábrázolás is. A testi fenyítésről kevés kép szól, az is inkább humoros jelenet: a nevelőnő esernyővel kergeti a verekedő gyerekeket a pesti Duna-parton, szemben a Gellért-hegy lankái és a Rudas fürdő. A szemközti falon a kisfiúk nagy kedvence: az ötvenes évek mozgalmár úttörőképe. Vörösben és kékben úszó egyenruhás fiúcsapat, zászlók, nyakkendők, együtt vannak, csillogó szemmel énekelnek.
Rozs János (1901-1987): Úttörők, 1950. Olaj, vászon 92 x 97 cm
Itt történik valami, ezt imádják a 9-10 évesek.
Rozs János szocialista realista képén ma is lemérhető a propaganda tökéletes működése. Aztán egy akadályverseny-szerű feladatsor következik, a képek címét padlósávokat követve lehet kisilabizálni.
Egy kis frusztráció: itt a kiállítás is elvárásokat fogalmaz meg, ha tudni akarod, melyik kép mit mutat, kicsit dolgozni kell, ezt az érzést szerettük volna felkelteni a feladattal.
Gödöllő fontos állomás, ez a művészcsoport veszi először komolyan teljes valójában a gyerekeket. A funkcionalitás helyett valódi igényekkel foglalkoznak, a játékokkal, a gyerekszobával, a mesekönyvekkel és az illusztrációkkal. A kiszolgáltatottság termében a háború, szegénység, és gyerekhalál képei vonulnak fel a gyerekmunkától a menekült gyerekekig. Képek abból a világból, amikor a társadalmi rend részét képezte a szegénység elfogadása. Ezek a jótékonykodást mutatják és nem a nyomort.
iski Kocsis Tibor: Ahmed, 2005, olaj, vászon
Korábban a cigányábrázolások legfeljebb egzotikumként jelenhettek meg a szalonok világában. Ehhez a témakörhöz drámás érzékenyítő programok is tartoznak, amit a Bohócok a Láthatáron csoporttal és az Anthropolisz Egyesülettel együttműködve hoztunk létre
– mondja Eszter. De a legfontosabb érzékenyítés a szülői, a tanári attitűd, az hogy figyeljünk a gyerekekre és minél többet beszélgessünk velük és róluk.
