Az Utam az iskolába című dokumentumfilmben olyan gyerekeket ismerhetünk meg a világ minden tájáról, akiknek 15-20 km-t kell megtenniük az iskoláig, nehezített terepen. Például megvadult elefántok elől kell menekülniük, folyón kell átkelniük, vagy éppen mogorva autósokkal kell tárgyalniuk.
Amikor kisiskolás voltam, ment egy riportsorozat a tévében, ahol különböző nemzetiségű iskolások egy napját mutatták be pár percben. Mosolygós, foghíjas nebulók meséltek az osztálytársaikról, az iskolai ebédről meg a kedvenc tantárgyaikról. Hasonlóra vállalkozott az Utam az iskolába című dokumentumfilm is: azzal a különbséggel, hogy most olyan gyerekeket ismerhetünk meg, akik elképesztő nehézségek árán tudnak egyáltalán eljutni az iskolába.
A vidéki rokonaim szörnyülködtek, amikor mondtam nekik régen, hogy nagyjából 45 perc, amíg bejutok a gimibe, pedig ez budapesti viszonylatban sem olyan sok. De a vidéki osztálytársaim is viszonylag jól jártak, hiszen vonattal benn voltak 1-1,5 óra alatt, nem úgy, mint a dokumentumfilm főszereplői, akiknek másfél órától négy óráig terjed az átlaguk, ráadásul az utat vagy lóháton, vagy gyalog kell megtenniük. A kenyai kisgyerekeknek pedig az elefántokkal is számolniuk kell, amely azért meglehetősen ritka jószág Albertirsa és Budapest között.
A kenyai kisfiú és húga 15 km-re laknak az iskolától, amit 2 óra alatt tesznek meg; a kerekesszékes indiai kisfiút másfél óra alatt tolják be; a marokkói kislány barátnőivel 22 km-t tesznek meg a suliig; Carlos pedig másfél óra alatt ér be húgával, lóháton. Nálunk a tanyavilágból lehet még hasonló történeteket hallani gyerekekről, akiknek (jó esetben biciklivel) elképzelhetetlenül hosszú az út az iskoláig.
A legnehezebb talán az indiai Samuel útja, akit két testvére tol be az iskolába egy tolószékkel. Bár a tolószék helyett inkább húzószéket kellene mondani, mert a házilag összebarkácsolt műanyagszék alapú kerekesszéket képtelenség tolni, úgyhogy szegény kisfiú a menetiránnyal ellentétesen utazik. Öccsei előtt pedig le a kalappal, hogy egyáltalán célba tudnak érni a lehetetlen tákolmánnyal. Samuel pedig végtelenül hálás azért, hogy tanulhat: orvos szeretne lenni, és segíteni akar olyan gyerekeken, amilyen ő maga is.
Nemcsak az a közös mindegyik gyerekben, hogy nagyon messze van tőlük az iskola, hanem az is, hogy osztják Samuel nézetét: hálásak azért, hogy iskolába járhatnak. A kissé didaktikus film (a ravaszabbak sejthetik, hogyan kezdődik és végződik) így elsősorban arra alkalmas, hogy érzékeltesse velünk, hogy a számunkra legtermészetesebb dolgok mennyire nehezen elérhetőek másoknak; persze a szegénységgel, vagy a periférián élőkkel foglalkozó dokumentumfilmek általában ezt a funkciót töltik be a leginkább.
A gyönyörűen fényképezett Utam az iskolába útifilmnek sem utolsó, én csak azt hiányoltam, hogy miért nem kaptak még pár perc lehetőséget a gyerekek, hogy magukról meséljenek. Narráció ugyanis nincs, ami egyáltalán nem baj, viszont a családon belüli/barátok közötti dialógusok kissé mesterkéltek, vagy automatikusak, így pedig nehéz igazán belelátni a gyerekek életébe. Az Utam az iskolába című film vetítését leginkább egy osztályfőnöki órán tudom elképzelni, néhány reggeli nehezen kelést biztosan megkönnyít.
Utam az iskolába. R.: Pascal Plisson. Forgalmazza az MTVA. Bemutató: 2015. április 9.
