+ Film

Gyerekek, akik arról álmodoznak, hogy egyszer busszal mehetnek iskolába

utam az iskolába

Az Utam az iskolába című dokumentumfilmben olyan gyerekeket ismerhetünk meg a világ minden tájáról, akiknek 15-20 km-t kell megtenniük az iskoláig, nehezített terepen. Például megvadult elefántok elől kell menekülniük, folyón kell átkelniük, vagy éppen mogorva autósokkal kell tárgyalniuk.

Az Utam az iskolába című dokumentumfilmben olyan gyerekeket ismerhetünk meg a világ minden tájáról, akiknek 15-20 km-t kell megtenniük az iskoláig, nehezített terepen. Például megvadult elefántok elől kell menekülniük, folyón kell átkelniük, vagy éppen mogorva autósokkal kell tárgyalniuk.

Amikor kisiskolás voltam, ment egy riportsorozat a tévében, ahol különböző nemzetiségű iskolások egy napját mutatták be pár percben. Mosolygós, foghíjas nebulók meséltek az osztálytársaikról, az iskolai ebédről meg a kedvenc tantárgyaikról. Hasonlóra vállalkozott az Utam az iskolába című dokumentumfilm is: azzal a különbséggel, hogy most olyan gyerekeket ismerhetünk meg, akik elképesztő nehézségek árán tudnak egyáltalán eljutni az iskolába.

A vidéki rokonaim szörnyülködtek, amikor mondtam nekik régen, hogy nagyjából 45 perc, amíg bejutok a gimibe, pedig ez budapesti viszonylatban sem olyan sok. De a vidéki osztálytársaim is viszonylag jól jártak, hiszen vonattal benn voltak 1-1,5 óra alatt, nem úgy, mint a dokumentumfilm főszereplői, akiknek másfél órától négy óráig terjed az átlaguk, ráadásul az utat vagy lóháton, vagy gyalog kell megtenniük. A kenyai kisgyerekeknek pedig az elefántokkal is számolniuk kell, amely azért meglehetősen ritka jószág Albertirsa és Budapest között.

A kenyai kisfiú és húga 15 km-re laknak az iskolától, amit 2 óra alatt tesznek meg; a kerekesszékes indiai kisfiút másfél óra alatt tolják be; a marokkói kislány barátnőivel 22 km-t tesznek meg a suliig; Carlos pedig másfél óra alatt ér be húgával, lóháton. Nálunk a tanyavilágból lehet még hasonló történeteket hallani gyerekekről, akiknek (jó esetben biciklivel) elképzelhetetlenül hosszú az út az iskoláig.

A legnehezebb talán az indiai Samuel útja, akit két testvére tol be az iskolába egy tolószékkel. Bár a tolószék helyett inkább húzószéket kellene mondani, mert a házilag összebarkácsolt műanyagszék alapú kerekesszéket képtelenség tolni, úgyhogy szegény kisfiú a menetiránnyal ellentétesen utazik. Öccsei előtt pedig le a kalappal, hogy egyáltalán célba tudnak érni a lehetetlen tákolmánnyal. Samuel pedig végtelenül hálás azért, hogy tanulhat: orvos szeretne lenni, és segíteni akar olyan gyerekeken, amilyen ő maga is.

Nemcsak az a közös mindegyik gyerekben, hogy nagyon messze van tőlük az iskola, hanem az is, hogy osztják Samuel nézetét: hálásak azért, hogy iskolába járhatnak. A kissé didaktikus film (a ravaszabbak sejthetik, hogyan kezdődik és végződik) így elsősorban arra alkalmas, hogy érzékeltesse velünk, hogy a számunkra legtermészetesebb dolgok mennyire nehezen elérhetőek másoknak; persze a szegénységgel, vagy a periférián élőkkel foglalkozó dokumentumfilmek általában ezt a funkciót töltik be a leginkább.

A gyönyörűen fényképezett Utam az iskolába útifilmnek sem utolsó, én csak azt hiányoltam, hogy miért nem kaptak még pár perc lehetőséget a gyerekek, hogy magukról meséljenek. Narráció ugyanis nincs, ami egyáltalán nem baj, viszont a családon belüli/barátok közötti dialógusok kissé mesterkéltek, vagy automatikusak, így pedig nehéz igazán belelátni a gyerekek életébe. Az Utam az iskolába című film vetítését leginkább egy osztályfőnöki órán tudom elképzelni, néhány reggeli nehezen kelést biztosan megkönnyít.

Utam az iskolába. R.: Pascal Plisson. Forgalmazza az MTVA. Bemutató: 2015. április 9.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top