+ Irodalom

Drogfüggők, besúgók, gyilkosok vogymuk

horváth viktor

Ne csak elemezd a verset, tanulj meg írni! Tankönyv hirdethet-e ennél merészebb programot? Horváth Viktor: A vers ellenforradalma. A versírás és versfordítás tanulása és tanítása.

Keresés a weben

(Horváth Viktor: A vers ellenforradalma. A versírás és versfordítás tanulása és tanítása. Magvető Kiadó, 2014, 2990 forint)

Ne csak elemezd a verset, tanulj meg írni! Tankönyv hirdethet-e ennél merészebb programot?

Az írók, költők rendszerint „aberrált szörnyetegek, de minimum drogfüggők, besúgók, gyilkosok, pederaszták vagy haramiák” – világosít föl Horváth Viktor A vers ellenforradalma című könyvében. Tudom, hogy a hangsúly a rendszerinten van, mégsem lehet mást tenni ezen a ponton, mint még egyszer, alaposabban megnézni a kötet belső borítóját a szerző portréfotóját.

horváth viktorKopasz fej, résnyire húzott szem.

Az arckifejezés gunyoros vagy szelíd, nem tudom eldönteni.

Szeretnék én ettől a fazontól tanulni? Elfogadjam az ítéleteit? Nekifussak még egyszer a bonyolultabb jelenségeket leíró mondatainak, ha először nem voltam elég figyelmes? Vajon hová tegyem a hasonlatait, vagy azt a megállapítását, hogy a rímek homoszexuálisak, mivel a nőrím párja nőrím, a férfirímé férfirím? Mit szóljak ahhoz, hogy a szent cél érdekében a skandálást javasolja, de maga is kínosnak tartja:

Ha szégyenkezünk infantilis viselkedésünk miatt, bújjunk el (én is szégyenkezem), vagy ha van kisgyerekünk, csináljuk vele együtt – a gyereknek tetszeni fog. Ha nincs gyerekünk, szüljünk vagy kérjünk kölcsön egyet.

Ugyanebbe a kategóriába sorolható a kötet hátlapján az ajánló, amelyből kiderül, „ki ennek a könyvnek a célközönsége”. Hosszú a lista. A tanárok, diákok, írók, költők, műfordítók után szeszélyes rend alapján követik itt egymást különböző csoportok, például „adóellenőrök, örömlányok, rendőrök, papok, adócsalók, gyilkosok, buddhisták”. Én a „magyarul beszélő emberek” mellett a „dilettánsok (gyönyörködők)” közé soroltam magam, és úgy döntöttem, kár lenne, ha ezek a provokatív stíluselemek határoznák meg döntően az olvasói élményt, hiszen ez egy komoly ismeretterjesztő könyv. Az a vállalása is komoly, ami az alcímében áll. Igyekszik megtanítani az olvasót mindarra, aminek birtokában aztán önmaga megtanulhat verset írni. A technikáról van szó, amelyet ki lehet fejleszteni, be lehet gyakorolni, működésbe lehet hozni, és aztán vagy tényleg megszólal és megszólít az a vers, ami születik, vagy csak egy formaképlet kipróbálása marad.

A vers legjellemzőbb tulajdonsága a ritmus.

Az emberi civilizáció – de már maga az élet – sajátja a különbözőség. Azt tudjuk megragadni, és az tud hatni ránk, ha valami valamihez képest más. Két eltérő elem mindegyike a másik másságának tükrében látja meg saját magát és a másikat, hogy így már össze is kapcsolódhassanak, és változatos mintázatokat alkossanak.

A magyar nyelv nagyszerű tulajdonsága, hogy egyaránt alkalmas az antik időmértékes, a magyaros ütemhangsúlyos és a nyugat-európai verselésre. A szerző pedig mindhárom módozat begyakorlására talált ki feladatokat:

Nézzünk szét magunk körül, és tapsoljuk el, amit látunk – énekelni is lehet: Datolyapálma – ti ti ti tá ti; Magból csíráztattam – tá tá tá tá tá ti. Többször ismételjük el mindegyik találmányunkat tapsolva, vegyük észre, hogy egyre könnyebb.

Horváth Viktor pontosítja a verstan egyik alapfogalmát. A disztichon nevű antik időmértékes strófáról azt tanultuk a középiskolában, hogy egy hexameter és egy pentameter alkotja. Ez nem csak tankönyvekben szerepel így: „Áll egy hexameterből és egy pentameterből”, (Hegedüs Géza: A költői mesterség, Trezor Kiadó, 1992). „Képlete: egy hexametert követ egy pentameter” (Szepes Erika: Magyar költő, magyar vers, Tevan Kiadó, 1990) Horváth Viktor viszont azt mondja, hogy a disztichon második sora „hemiepesz nevű kólonokból áll”, és ebben nyilván igaza van.

Arról viszont szívesen olvastam volna (többet), mit gondol a szabadversek születéséről. „Aki a klisét gyilkolja, az is a klisét használja” – írja a Cauda fejezetben, de tizenöt sorosra komponálni egy szonettet nem pont ugyanaz, mint verset írni formai kötöttségek nélkül. Ha az irodalomban nem a divatokat, izmusokat nézzük, vajon mit mondjunk arról, hogy komoly életművek születtek az utóbbi száz évben a hagyományos formák használata, sőt, sok esetben ismerete nélkül? Csak a kortársak hatásának tudható be, ha valaki huszonévesen szabadversekkel jelentkezik, húsz évvel később pedig már csak szonettben nyilvánul meg? És mi a magyarázat arra, hogy a nyugat-európai verselést gyakorló művész hatvan fölött egyszer csak prózaversre vált, és mennyiség, minőség tekintetében is néhány év alatt megduplázza addigi életművét? Ha egy költő három villanella után valamit szabadversben ír meg, arra csak az a magyarázat, hogy nem volt kedve rímekkel bíbelődni? Hogyan dől el, hogy az anyag milyen formát kap?

A műfordításról szóló rész viszont számomra teljes és nagyon érdekes.

Horváth azt tanácsolja a kezdőnek, hogy ha már létezik magyar változata a kiválasztott műnek, azt semmiképp se olvassa el, mert befolyásolná a megoldásaival. Horváth szerint először érdemes – a szöveg iránti tiszteletből is – kézzel, papírra leírni a művet. Ezután készülhet a nyersfordítás, a részletes, filologizáló, aztán az áttekintő nyersfordítás, majd a vers eredeti „mintázatának” megismerése. Nem biztos, hogy ahhoz ragaszkodni kell, mert lehet, hogy ami a forrásnyelvben mondjuk a népköltészet hagyományos formája, annak nálunk egészen mások az előzményei, így gondosan kell kiválasztani a megfelelő ritmust, rímképletet. Végül jöhet maga a meló.

Mindebben hol az ellenforradalom?

Horváth Viktor szerint forradalom akkor tör ki, ha a régi rend „élhetetlenné válik”, az ellenforradalom oka pedig az, hogy a forradalom nem képes eltörölni a régit, mert az „mégis kell a népnek”; „tehát az ellenforradalmár szintetizálja a klasszikust a kaotikus mozzanattal”, dúlva épít, felforgat. Szóval a szerző úgy látja, a százéves avantgard elaggott, a sznobizmust szolgálja, mégsem lehetünk meg nélküle, emellett pedig a legutóbbi „nagy kódváltás” győztese, a monitoros kultúra „tudattalan gyökerei közösek az irodalom ősi gyökereivel”, egy klip olyan, mint egy szonett. Ezen a ponton programot hirdet, és kimondja, más művészetek oktatásához hasonlóan az irodalomórákon is újból be kell vezetni az írás tanítását. Mert meglehet, egy egészséges tizenévest nem nagyon érinti meg a középkori szerző műve, ha csak elemeznie kell, de egészen más lesz a viszonya hozzá, ha megtanul úgy beszélni, ahogyan az a szerző beszélt.

Nem tudom megítélni, hogy igaza van-e ebben és a program többi tézisében, nem vagyok tanár. De örülnék, ha igaza lenne.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top