+ Film

Mese a stricik és prostik világából

Viktória

Viktória hamar hátrahagyja a slattyogó papucsot és imponál neki a sok szép új ruha. Volt valami bizarr idill a filmnek ebben a szakaszában – filmkritika.

A svájci Man Lareida rendezte Viktória az a típusú film, amire már amolyan alapállapotként enyhe mellkas- plusz gyomor tájéki szorongással ül be az ember. Innen indulunk.

Nincs ebben semmi meglepő, ha azt a netes információinváziót nézzük, ami felvezette a filmet. A vászon mögött megbújó statisztikahalmaz: Zürichben 56 prostituáltból 55 magyar. A legfiatalabb nem is 18, de 16. A plot (avagy: a prostítúció) amúgy sem könnyedségével kecsegtet, hát még mikor előre fel vagyunk készítve, hogy ezúttal a valóságalap a megszokottnál jóval súlyosabb dózisban telepszik a fiktív sztorira. A rendező és magyar forgatókönyvíró felesége a zürichi expressz éjszakai járatain szemezgettek, fiatal lányokkal beszélgetve szedték össze, amit tudni kell.

Árulkodó, hogy a stáblista végén felbukkanó örökzöld „A film cselekménye kitalált történeten alapul.” ezúttal (döbbenet, nem innen vártuk az ihletet) ellentmondásos érzéseket váltott ki belőlünk. Ácsi, fikció?

Viktória

Viktória (Farkas Franciska) a nyolcadik kerület roma közösségének szép szülötte. Napközben a családi zöldséges bizniszben segédkezik, ahol aluljáróban százér a paprikát. Ennyit felvezetésnek, a cselekmény ott indul be, amikor egy taxiból kipattan a ház két messzi földről hazatért gyöngyszeme, külföldön megdolgozott pénzből, külföldi göncökkel kidíszítve. A lakóközösség által csapott welcome partin a leányzók svájci műszempilláikat rebegtetve fűnek-fának hirdetik: az óperencián túl minden jobb, hallod, te azt el se hinnéd. Viktóriánál itt szakad el a cérna, elindul hát szerencsét próbálni ő is. Seperc Zürich és már az utcán, dugás százér.

Viktória

Szóval, érthető módon a főcímnél egy intenzívebb szívdobogással indítottunk. A téma, az aktualitás elég volt dobpergésnek. Arra viszont nem számítottunk, hogy egy-két jelenettel később már elkényelmesedünk a székben. Olyasmikre voltunk felkészülve, hogy karfaszorító mozdulatok, kínos mocorgás. Nyers, cenzúramentes őszinteség, inkább nem nézek oda erőszak – egy csomó olyan dolog, amit így az Oktogon Művész Mozijából látva pocsékul fogom érezni magam és megint rájövök, hogy arcpirítóan nem ismerjük még egymást, a világ és én.

Lehetett volna a Viktória a megviselősebb fajtából gyúrva, a sztoriban erre tényleg minden adott volt. Megtippelnénk, hogy sokaknak ezen a téren okozott csalódást a film. Ez a Viktória ugyanis inkább mese, mint dokumentarista. Tudjuk, hogy senki nem említette ezt a két kategóriát korábban – mert nyilván a film egyik sem.

Mégis, a Viktória figyelemreméltóan leginkább Viktóriáról szól – aki tesz egy nagyívű kört a nyolcadik kerület és a világ közt. Őt követi végig a kamera, az ő arcára vannak kitalálva a kora esti Budapest meleg narancs fényei és a hajnali zöldek. Ez a lány nem csak egy báb, egy apropó a zürichi prostituáltak világát bemutató körképnek. Viktória eleinte naiv és meglepődik. Aztán Viktória hamar hátrahagyja a slattyogó papucsot és imponál neki a sok szép új ruha. Még talán az is, hogy a Nagy Zsolt által bravúrosan alakított strici őt tartja kínálata ékkövének. Volt valami bizarr idill a filmnek ebben a szakaszában. Csak hogy hősnőnk szerelmes lesz, megszegi a szabályokat és jön a konfliktus, amikor elszökik egy táncra az éjszaka folyamán. Mintha felrémlene Hamupipőke esete…

Távol áll tőlünk, hogy elkomolytalankodjuk Lareida filmjét és jelentőségét, ellenkezőleg. Két megjegyzést tennénk.

Egy. A Viktóriának megvolt a maga meseszerű bája, ami egyáltalán nem von le a film hitelességéből és megrázó életközeliségéből. A strici elveszi a kínkeservesen összekuporgatott pénzt, a strici nőt nem ismerve vágja falhoz futtatottjait. Lehet karfát szorongatni. Ebben a színészgárdának – Nagy Zsolt, Stefanovics Angéla és az amatőr Pölöskey Erika az élen – jár a taps.

Kettő. A mese ellenben egy módja annak, hogy a valóság feloldatlan konfliktusait közelebb hozzuk azokhoz, akiktől még távol áll. Ha a svájci rendező filmje brutális naturalizmusba fullad, ha nincs veszteség, megmenekülés és hazatalálás, biztos hogy nehezebben állunk fel a székből. Így, lightosabb tolmácsolásban viszont talán messzebb mehet a híre egy olyan történetnek, amivel nem ártana szembenéznünk. Igen, többünknek.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top