+ művészet & politika

A magyarok a Plútóról jöttek?

A magyarok a Plútóról jöttek?

Az uniós képviselőválasztás kapcsán megkérdeztünk két írót és egy kiadó főszerkesztőt, mit gondolnak a szavazói érdektelenségről, miért tojunk Európára?

Az uniós képviselőválasztás kapcsán megkérdeztünk két írót és egy kiadó főszerkesztőt, mit gondolnak a szavazói érdektelenségről, miért tojunk Európára?

Kerékgyártó István, író

Kerékgyártó István

Kerékgyártó István

Megint, mint már annyiszor Magyarországon, mint Hirosimára az atomfelhő, lassan, alattomosan telepszik ránk a közönyösség. A kisember úgy érzi, úgy is a feje felett döntenek, minek menjen el szavazni. És a hatalmasok meg is tesznek mindent annak érdekében, hogy ezt jogosan érezzék így a tömegek. Megint kiépülőben van egy paternalista, atyáskodó hatalom, amelyik hülyegyereknek nézi a népet, akivel bármit megtehet. És jól is gondolja. A lakosság 70 százalékát már nem érdekli az egész, a megmaradó 30 százalék többsége pedig nyíltan vagy burkoltan Unió-ellenes. Elfelejtették vele közölni a közmédiában, az óriásplakátokon, az elkészült nagyberuházásokról szóló beszámolókban, hogy az összes hazai állami beruházás 95 százaléka uniós forrásból érkezik. Még. De meddig?

 

Mészáros Sándor, a Pesti Kalligram főszerkesztője

Mészáros Sándor

Mészáros Sándor

Finom vécépapír

„Nincs kulcsunk saját rejtvényünkhöz. (…) A Nyugat felé tekintő lengyelnek ködös a szeme, tele van tisztázatlan haraggal, hitetlenkedéssel, titokzatos konfliktusokkal.” – írta Witold Gombrowicz több mint hatvan éve csodálatos Naplójában (In: Napló 1953-1956, Kalligram, Pozsony, 2000. 35. o. – Pályi András fordítása.) Persze, joggal mondhatja bárki, hogy nem vagyunk lengyelek és hatvanvalahány év alatt sok minden történt. Például a vasfüggöny lerombolása után megszűnt az a mély elválasztottság Európától, amit a kommunizmus hozott létre és tartósított Közép-Európában, így hazánkban is.

Megszűnt? Máris pontosítanom kell. Inkább csak csökkent a távolság, de megmaradt az az attitűd, amiről Gombrowicz írt („tisztázatlan harag, hitetlenkedés”). Ez bizonyos értelemben logikus következménye az 1989 utáni eufóriának és az Európai Unióhoz való csatlakozást követő dezillúziónak. Amit elsősorban a saját rajongásunk és sóvárgásunk táplált, hiszen – némi leegyszerűsítéssel – a kommunizmus utáni rendszerváltások egyetlen közös eszménye az volt, hogy mostantól olyanok leszünk, mint Nyugat-Európa. Nos, ez a negyedszázad erre aligha volt elég, de ahhoz igen, hogy jórészt szétporlassza ezt a közös hitet és meggyőződést – és ahelyett, hogy önmagunkat vizsgálnánk fölül, „saját szitánkon” látnánk át, Európára haragszunk.

A jelenlegi magyar politikai kurzus erre alapozta harmadik utas bolyongását. Mindennek masszív magyar hagyományai vannak, de mára mindez jórészt paródiává vált, hiszen ez a fajta harmadik utas bolyongás Kelet és Nyugat között a harmadik világba visz bennünket. Ám ez így komor, prófétikus és főként hamis túlkiáltása a veszélyeknek. Szerencsére vagy nem, nincs ez végiggondolva rendesen sem külpolitikailag, sem gazdaságilag, sem sehogyan, csupán azzal a sértett nemzeti érzülettel játszik el, hogy mi magyarok annyira különlegesek vagyunk, mintha a Plútóról jöttünk volna. És az volna a küldetésünk, hogy valamiféle olyan modellt alkossunk, ami az egész világ számára példa lészen. Addig is Európa tiszteljen bennünket, és főleg küldje a pénzt, mert – ahogy egy múltszázadi regényben olvasható – „idegrendszerünk elrongyolt, vécépapírunk kemény.” Mára viszont már egész finom vécépapírokat lehet kapni.

Gőgünk lassan, de biztosan enyhül.

 

Petőcz András, író

Petőcz András

Petőcz András

Az európai polgár

1876-ban Victor Hugo, francia író és publicista, a „Szerbiáért” című írásában, a szerb-török háború kapcsán így fogalmazott: „A szerbiai események bizonyítják, hogy szükség van az Európai Egyesült Államokra. Az egyes kormányok helyére lépjen a népek egyesülése. Le a gyilkos birodalmakkal! Európának európai nemzetiségre, egyetlen kormányra, egyetlen hatalmas, testvéries bíróságra, önmagával megbékélt demokráciára van szüksége.” Egy másik írásában pedig így fogalmaz: „Elsősorban ember vagyok, másodsorban európai, és csak harmadsorban francia.”

Mintegy 140 évvel ezelőtt mondotta mindezt Victor Hugo. Akkor is folyamatosan háború volt Európában, hiszen a balkáni háború előtt néhány évvel lezajlott egy francia-német katonai konfliktus, és most sem vagyunk teljesen mentesek a katonai eseményektől, jelenleg is az Unió határától nem messze halnak meg ártatlan emberek fegyveres összecsapásokban, és a délszláv konfliktus sem volt olyan nagyon régen.

Persze, Európa nehezen tanul. Victor Hugo szavai 1876-ban süket fülekre találtak, majd a következő évszázadban két elképesztően véres háború robbant ki Európában, jól mutatva, hogy nem éppen békés földrészen élünk. Sok-sok millióan haltak meg a világégésekben, a nacionalista és nagyhatalmi törekvések következményeként.

Az európai polgár valahogy nem tud európaivá lenni. Nem tudunk felnőni ahhoz a perspektívához, hogy a miénk lehet egy földrésznyi haza, ahol nem az a kérdés, melyik államban születtél, hanem, hogy ezek az államok egyetlen országot alkotnak, amely ország, amely haza valóban méltó partnere lehet a világ egyéb nagy egységeinek, az Amerikai Egyesült Államoknak, Kínának, Indiának. Nem merjük elhinni azt, hogy egy egymáshoz tartozó államszövetségben, ahol minden európai polgár azonos jogokkal és lehetőségekkel bír, minden a miénk lehet: a tengerek, a hegyek, a párizsi kávéházak, a finn tavak, a spanyol foci, vagy éppen a prágai sörözők. Nem merjük belakni Európát, ami pedig valóban lehetne haza, és mondhatnánk azt – büszkén – magunkról, hogy mi európaiak vagyunk, ahogy a kaliforniai polgár is mutogatja büszkén az amerikai útlevelét.

Nem értjük, nehezen tanuljuk az európai polgárság értékeit. Ebben – kétségtelen tény – az európai döntéshozók is hibásak, akik csak igen-igen lassan mozdítják előre az integráció folyamatát. Uniós csatlakozásunk idején mindenféle naiv remények voltak bennünk, ezek közül meglehetősen kevés valósult meg, és ez nem kedvez a – fejben – létrejövő európai egységnek. Hol van a közös egészségbiztosítási rendszer, ami látványosan alakítaná át a lerobbant kelet-európai egészségügyi helyzetet? Sehol. Hol van a közös adópolitika, amely segítené a kelet-európaiakat az integrációban? Sehol. Sőt, még Románia és Bulgária shengeni övezethez való csatlakozása is késik, pedig ennek is komoly lélektani szerepe lehetne. Ha Magyarország és Románia között végre valóban megszűnne a határ, akkor mondhatnánk, hogy ugyanabban az államban élünk, az Európai Egyesült Államokban. És ennek lehetne olyan szabadságélménnyel összekapcsolódó hangulata, amely erősítené az európaiság gondolatát.

Európa nem csupán egy gazdasági közösség, és a kelet-európai államokat nem csak azzal kellene „lekötelezni”, hogy pénzt ad Brüsszel különböző projektekre. Európa egy közös haza, ami mindnyájunké. Ha komolyan vesszük ezt a gondolatot, akkor az európai polgár eszményét kell megerősíteni, méghozzá azzal, hogy európai állampolgárokká válunk, hivatalosan is. Nem értem, hogy hogyan lehetséges a „kettős állampolgárság” intézménye az Európai Unión belül, ugyanis ez az intézmény pontosan annak a gondolatnak mond ellent, hogy aki valamilyen uniós állampolgársággal rendelkezik, az egyben minden államban az uniós jogokkal is rendelkezik, tehát uniós állampolgárként teljesen felesleges a „második” állampolgárság. Ez is olyan kérdés, amit uniós szinten kellett volna már régen szabályozni. A „kettős állampolgárság” lehetősége mélységesen antidemokratikus, hiszen elvileg akár zöld utat biztosít annak is, hogy az uniós parlamenti választáson duplán szavazzon, tehát két szavazatot adjon le a kettős állampolgársággal bíró uniós honfitársunk. Erre a kettős szavazásra magam is konkrét példákat ismerek.

Hiányzik sok minden ahhoz, hogy mindennapi életünkben átérezzük Európa nagyon is konkrét jelenlétét. Emlékszem, a csatlakozás idején egészen komoly megbeszélések zajlottak egy közös, német-francia szervezésű európai történelemkönyv kiadásáról, amely minta lehetne az iskolákban az európai, a közös európai történelem oktatásához. Tudtommal ebből sem lett semmi. Ahogy nem valósult meg az sem, hogy az európai polgárok közvetlenül, vagy legalább átláthatóbb módon válasszák meg az Unió elnökét, ugyanúgy, ahogy ez az Egyesült Államokban megtörténik.

Ennek a feladatnak a megszervezéséhez sem nőttek még fel a brüsszeli döntéshozók.

A rendkívül lassú integráció értetlenkedést, türelmetlenséget szül. És ez kedvez azoknak, akik nem merik elhinni, hogy Európával többek lehetünk. Az elutasítás, az elzárkózás tűnik – sokaknak – a könnyebbik útnak, és ez a szélsőséges pártoknak kedvez egész Európában. Persze, amikor az európai szélsőségek erősödéséről beszélünk, hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy egészen mást utasít el a Le Pen vezette Nemzeti Front Franciaországban, mint itthon a Jobbik. Az ottani szélsőség nem szereti az arab és afrikai bevándorlókat, de minket sem szeret, antiszemitizmus viszont kevésbé jellemzi őket. Ezzel szemben a Jobbik arab „testvérekről” beszél, valamint a „keleti nyitás” alatt a jó iráni kapcsolatokat is érti. Nos, Le Pen ezt a politikát kategorikusan utasítaná el.

Az európai szélsőségek különbözősége külön történet, erre most nem térek ki bővebben.

Ahhoz, hogy képesek legyünk végre felnőni saját európai polgár-létünkhöz, kicsit többet kellene tudnunk a világról. Arról, hogy mi volt a múlt, mire tanít a történelem, és milyen perspektívát nyit a jövő. Tudásunk szinte semmi. Sajnos. A túlzottan lassú integráció mellett ez a második tényező, ami a mostani uniós választások sajátos végeredményében szerepet játszik.

És ebben is van felelőssége Brüsszelnek. A „jó szóval oktasd, játszani is engedd, szép, komoly fiadat” politikája messze elmarad attól, amire – európai polgárként – szükségünk lenne.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top