Brandon Hackett: Az időutazás napja, Agave (2014), szerkesztő: Csurgó Csaba, Bordás Veronika korrektor: Horváth Krisztina, 2235 Ft
Úgy tűnik, mostanság divatja van az időutazós történeteknek. A szerzők óriási kockázatot vállalnak, hisz a paradoxonok végtelenül burjánzó dzsungelén kell átverekedniük magukat, s ha csak egyszer is elvétik a lépést, az értő és szemfüles olvasók máris kőszénné alázzák őket a világhálón. Így tehát kijelenthető, hogy a Brandon Hackett álnéven alkotó Zsoldos Péter-díjas Markovics Botond bizony kicsit sem nyuszi! Legújabb regénye, Az időutazás napja, mely az Agave gondozásában jelent meg, nagyon merész vállalkozás. Lássuk az alaphelyzetet, amiből Hackett indít: 2021. november 5. péntek: Cambridge-ben bekapcsolják az első időgépet, mire hirtelen 200 milliárd időutazó lepi el a Földet, elevenen nyüzsgő, az időutazás első napját ünneplő Homo Sapiens „biomasszaként”. A „lineárisok” (az adott időpillanatban otthon lévők) persze halálra rémülnek, és nem értenek semmit. A jövőből jöttek között mindenféle alak, „szörnyszülött” megtalálható, hisz az emberiség holnapjaiban millió féle divat, mánia és szertelenség előfordul. A Blahát Jack Nicholson és Marilyn Monroe klónok, szőrös kengurukislányok, és állatszarvakat viselő hibridek (emberi és állati gének keverése által divatozók), vörös színű, repülni képes túraelefánt hátán múltnéző időturisták lepik el. Az író által elénk tárt káosz egyszerre lebilincselő és vérfagyasztó, mely már-már átcsap egyféle hagymázas sci-fi paródiába. Nekem leginkább a Hackett által megalkotott jövőbeli szleng tetszett, mely rendkívül szellemes és teljesen hihető. Sajnos az író később megfeledkezik e remek találmányáról, így egyszer csak már nem élvezhetjük többé a jövő szófordulatait.
Az időutazás kezdetben nagyszerű dolognak tűnik.
A jövőből számtalan olyan találmány hömpölyög vissza „hozzánk”, a jelenbe, mely megkönnyíti az emberi létet. Ezek közül talán a „tojás” a legfontosabb, mely valamiféle anyagátalakító és/vagy „jövőből lopó” masina. Csak meg kell érinteni, és a „tojás” máris kipottyantja magából azt, amire vágyunk: ételt, technikát, gyógyszert, sportkocsit – akármit. Mivel bárki kaphat ilyen „tojást”, a pénz két napon belül elveszti értékét, a termelés leáll, és ettől kezdve az emberek csakis a szórakozásnak, tespedésnek, a művészeteknek és az időutazásnak élnek. Sajnos a szerző a „tojás” működése kapcsán kissé bizonytalan. Hol azt állítja róla, hogy e csodakütyü a téridő egy más pontjáról „lopott” nyersanyagokból állítja elő a kért dolgot, hol meg azt, hogy a jövő egy pillanatából emeli el azokat készen (ám ebben az esetben a kívánt holmi a jövőből hiányozni fog! – ha pedig egy tortagyár sosem képes eladni a termékeit a saját jelenében, mert azokat a múlt folyton „ellopja”, akkor le fog állni a termeléssel, így tehát nem lesz mit elemelni, és… Ismét egy paradoxon!).
Nem csoda hát, hogy 2720-ra a téridő kezd szétesni, és a Földön eluralkodik a káosz.
Az időutazók okozta változások pillanatonként alakítják át a valóságot, az ún. pillangó-effektus megfékezhetetlen. A múltba visszatérő fatalista időbűnözők gátlástalanul sodorják állandó változásba a jövőt. Ülünk egy lebegő bérházban, mely a következő pillanatban eltűnik alólunk, mivel valaki a múltban megölte a tervezőjét! Az emberek hajviselete, ruhája folyamatosan változik, egész városok törlődnek a mindenkori jelenből, de az emberek java mindebből semmit nem vesz észre, mivel ők maguk is a változó időfolyam részei, így az emlékeik azzal együtt módosulnak. Csupán az látja a téridő szürreális káoszát, akit Joyce-burok véd, mely kiszakítja őt az időfolyamból, stabilan tartva a tudatát és az emlékeit. Ha valaki felcsatlakozik az időhálóra (az internet téridő változatára), a teljes emberi történelmet láthatja. A jövő nem titok többé, bárki elolvashatja, mi vár az emberiségre – bár ez a jövő folyamatosan változik, már attól is, hogy olvasnak róla! És itt jön a könyv egyik legerősebb paradoxona: ha bárki előre láthatja a nemzetállamok széthullását, az államfők bukását, a globális felmelegedés okozta katasztrófákat, melyek milliókat ölnek majd meg, akkor miért nem tesznek ellenük semmit?
A jövő ismerete totálisan lezülleszti az emberiséget.
A klasszikus nagyapa-paradoxont Hackett – Nagy Sándor módjára – gordiuszi csomóként metszi át: ha valaki visszatér a múltba, és még gyermekkorában megöli a saját nagyapját, ezzel lehetetlenné téve apja és önmaga születését, akkor egyszerűen kitörlődik a téridőből, mintha sosem létezett volna.Na jó, de ha a gyilkos unoka kitörlődik, akkor a nagyapa mégis felnő, gyermeket nemz, aki ismét esélyt kap rá, hogy életre hozza a gyilkos időutazót, vagyis… Ó, csak az időparadoxonoktól ments meg, Uram, minket!
Nem ragozom tovább: Hackett regénye rendkívül színes, fantáziadús, sziporkázó ötletekkel teli, izgalmas mű. A szerző sorra veszi az időutazó történetek klasszikus elméleteit, azok buktatóit, és megoldásukhoz felhasználja mindazt a tudást, amit Einstein, Hawking és más elméleti fizikusok munkái által a téridő természetéről sejtünk, miközben hősiesen igyekszik elkerülni a paradoxon-csapdákat. Persze nem mindig sikerül neki, de az időutazást boncolgató sztorik esetében ez már csak így van. A történet viszont igazi agymunkára serkent, miközben akciódús, rejtélyekkel teleszőtt kalandokat is kínál.
A paradoxonok útvesztőjében bolyongva azonban valami másra is rábukkantam: úgy tűnik, a sci-fi írók mostanság egyre dühösebben, elkeseredettebben nyilatkoznak rólunk, vagyis az emberiségről. Hackett regényének 103. oldalán ez olvasható:
A hülyeség mindig is túltengett a Földön, főleg onnantól kezdve, hogy a 21. századba lépve a világ csúcsra járatta a népbutítást. Tévé, internet, okostelefon, okostévé, okosautó, okosszemüveg, okosminden, [eredmény] buta ember.
Ez a kissé elnagyolt és túlzó (hisz az internet, okostelefon, stb. csak akkor hülyít, ha hülyeségre használjuk – és sajnos sokan tényleg arra használjuk) kifakadás, a Kim Stanley Robinson 2312 című regényének 81. oldalán található idézetet juttatta eszembe (l. a kritika 5. bekezdését), úgyhogy kezdek kicsit félni! A science fiction mindig is a jövőbe tekintés, és így az optimizmus műfaja volt, ám ha már a legjobb alkotói is pesszimistán és dühösen tekintenek az emberiségre, bizony tényleg nagy a baj!
Interjúnk a szerzővel
