Ölre
„Majd felkeltette őt, ki – végre ébren –
égő szívem alázattal megette,
aztán zokogva messze tűnt az éjben.”
Dante Alighieri. Ford.: Baranyi Ferenc
Röpke melled dűl rám,
hoppka lábad keresztre vet,
szemed taszajt formás dimenziókba,
ajkad visszaszív.
Így mélyedek és magasodom,
istenin töltök és telek,
veled járom a felhőt
s a bordó földmagot.
Te vagy hát
a tér menni,
lég nyelni,
működni minden!
Te, Szívem,
ha már elvesztem,
s benned magamhoz
tértem, Veled
ölre mentem,
Te képezz vákuumot
itt, amelybe bolondul
cuppanhatok!
Aztán fürdőzzön
lelkünk-testünk
forró lében,
gőzpezsgésben!
Frissítő a víz,
bőrünk felszínét
szórja, siklunk
kezünk közt,
mint fénypászmák
barlangba szűk lőréseken.
Végül szikkadjunk
kiterített pocsolyaként
zöld köveken,
tükörformák
ágyneműfennsíkon!
Visszaverjük
a szoba páramelegét.
Látszó
Szerelmem áttetsző,
rajtad tűnik fel,
kép a képen,
állunk derék,
egybeesési szögben.
A szobatérbe szűrődő
látásmód Téged
kiemel, felnagyít,
lebegsz, hozzám
viszonyítva fenn.
Szerelmem, opacitásunk
ötven-ötven, két körvonal
dinamikusan összesuhan,
négy kéz következetesen
kivetkőztet,
szempár egymásba néz,
arcívünk egymáshoz hajlik.
Szerelmünk kifényesedett
szobaék, kettőnk összdísze.
Óvatosan húzzuk le magunkról
takaró függönyünket!
