A sohasem elég szérum

– Láttam egy járkálót.

– Oleg, te reszketsz. Mi bajod van?

– Láttam odakint egy járkálót.

– Menj már, ne, ne szédíts, engedj oda, hadd nézzem. Biztos egy macska az.

Henrik és Oleg órák óta nem mozdultak ki a lakásból. A falakon túl, mintha megszűnt volna egy napszak. Nem tudott tovább alakulni, formálódni. Éj helyett valami vakfehér ködfüggöny omlik az udvarra. És valaki tényleg mozog odakint, mert a mozgásérzékelős lámpa fel-felkattan.

– A macskát már megharapta, nem mozdul.

– Oleg, te túl sok filmet nézel.

– Nem eleget.

– Idióta sorozatokat bámulsz. Az élet nem horrorfilm, álljál le! Azt még azért meghallgatnám tőled, hogy James Gandolfini szelleme is ott vonul a tuják előtt – röhögi el magát Henrik.

– Mész a picsába. Ne röhögjél. Hallgassad csak. Csitt!

– Mi van?

– Kuss legyen már. Valaki rányitott az ajtóra.

– Gandalf lehet – mondja röhögését visszafojtva Henrik. Majd nyel egyet. Elhallgat.

És tényleg. Valaki nyitogatja az ajtót. Motoszkál. Henrik elkomorodik. Elszürkül. Olyan lesz az arca, mint a kinti napszaktalan homály.

– Na? Hülye vagyok szerinted? – suttogja Oleg, majd reszkető kezével megtörli a homlokát.

– Egy hülye köcsög vagy. Faszért kell beszaratni az embert. Ki tudja, ki van ott kint. Persze, járkáló. Zombik grasszálnak. Senki. Postás. Akárki.

– Postás? Ilyenkor? Te beteg vagy. Pszt, te is hallod?

Megint rányitnak az ajtóra. Kulcsokat próbálgat bele valaki. Sikerül neki.

– Ki az? – kiált Oleg.

Az ajtó lassan nyílik. Egy alak az. Nem túl magas. Henrikék rögtön megérzik a szagát. Mintha valami dögöt dobtak volna a lakásba, ahogy belép. Szagos, bomlásnak indult húst.

– Ki maga? Honnan van kulcsa ehhez a lakáshoz? – kérdi elcsukló hangon Henrik.

– Tart még a háború? – kérdez vissza a női hang.

Ez egy öregasszony. Honnan a picsából van kulcsa? – motyogja magában Oleg.

– Hé, honnan van kulcsa?

– Én vagyok az anyukátok. Nektek több anyátok is van, én vagyok az egyik. A háborúban lettem elzavarva a háztól, miután 12 orosz katona megerőszakolt. Ők az apáitok. Hoztam nektek tejet. A melleimből lett facsarva. Már nincsenek melleim, kiégtek a bőröm alól a zsírszövetek, de tejem még van. Leteszem ide ezt az edényt, kússzatok ide, igyátok ki. Sárga és sűrű, de ha szeretitek az egyik anyátokat, megisszátok.

– Bazmeg, Oleg, mikor szól már közbe valaki, hogy hé, ez csak egy film, vagy mit tudom én. Ez rohadtul nem vicces.

– Itt maximum én szólok közbe. De máris totál összezavarodtam. Ez az egész faszság bárcsak egy Zs-kategóriás ócska horrorfilm lenne, vagy valami író hülye agyának a tévedése, de nem. Súlyos para van. A kurva életbe.

Nem lehet kivenni az érkező arcát. A fény mögötte születik, csak a kontúrjait erősíti. Mintha egy hajnali fenyőerdőben állna a csonkított végtagú favágó.

– Akárki is van mögötte, ez rohadt undorító – suttogja Oleg.

– Nem, ezt már nem, én ezt már nem veszem be. Mi a holdkóros kurva élet van itt? Farsang? Ilyen szagokkal? – mérgelődik Henrik, de nem mer közelebb menni az alakhoz.

– Kisfiaim! Bennem fogtok meghalni. Bennem születtetek, bennem is haltok meg. Gyertek közelebb, igyatok a tejemből.

Oleg közben megszédül, megrogyik, térdre esik, majd rángatózó, darabos mozdulatokkal négykézláb elindul a nyitott ajtóban álldogáló alak felé. Henrik képtelen megmozdulni. De kérdezni van ereje.

– Meg tetszett már halni?

– Tetszett a halál. Nektek is tetszeni fog. Az én oldalamon háború van. Menhelyet fogtok keresni a túlvilágon. Óvóhelyre viszlek benneteket ebből az életből – mondja nyöszörgő hangon a néni.

– Mi egy család vagyunk innentől – jelenti ki Oleg, majd ahogy négykézláb odaér, kutya módjára belelefetyel a néni tejébe, és leheveredik mellé, átölelve a bokáját.

Henrik a ruhásszekrényből előveszi a légpuskát. Tölt. Belelő a fekvő Olegbe. Tölt. Belelő az alakba. Oleg megremegve rúg párat, majd öklendezve kiköpködi, kihányja a néni sárga tejét az előszobaszőnyegre.

– Henrik, lőj még Olegre, ha szereted a testvéredet, meg is tudod ölni, szépen, ahogy a vakond megy a földben, úgy érdemes – mondja tagoltan a néni.

Henrik leereszti a puska csövét.

– Engem is meglőttél, mellbe. És most csorog a tej, látod. Erre tanítottam minden gyermekem. A gyilkosságra. Ölni volna jó, mint valami törpés mesében, ugye, Henrik? Ölni és közben betegesen szeretni. Emlékszel, Henrik, mennyi békát öltél gyerekként? A pincében térdig állt a fekete víz, te pedig oda kérted a szobafogságaidat. Ezeket ki kell nőni. Most én itatlak tovább. Megkapod tőlem a sohasem elég szérumot. Inni, inni fogsz. Torkod örök nyelésre van ítélve, és nem lesz fulladás. De azért félj csak. A halhatatlanság az élők mámora. Te születhetetlen leszel. És erről én döntök. A halálból visszaköszönő méhrokonod.

– Kapcsold csak fel a villanyt. Köszi. Gyerekek, nagyon jó, totál beszaratós, kellően undorító, de az öregasszony ne improvizáljon ennyit. Annyi baromságot beszélsz, Julika, hogy már sok. Próbáljuk meg követni a forgatókönyvet, nem azért írták, hogy mi itt hobbiból áthúzzuk a felét. Köszönöm. Ja, és ne emlegessétek már, hogy ez miért nem egy horrorfilm, meg ilyenek, mert ez az. Mit rinyáltok? Na. Onnan folytassuk, hogy Henrik jön a puskával.