+ Irodalom

Akit magával ragadott Indonézia

Décsy Eszter festeni ment Indonéziába, végül egy felfedező könyv született belőle. Indonézia várta.

Egy művészeti ösztöndíj kapcsán hét hónapot töltöttem Indonéziában, megismerhettem az ország kultúráját, miközben festeni tanultam, és egy véletlen során elkezdtem érdeklődni a helyi legendák iránt. Ez odáig vezetett, hogy végül néhány ezer kilométert stoppoltam a szigeteken keresztül, megtanultam Indonézül, gyűjtögettem a legendákat, találkoztam varázslókkal, ébresztettek majmok tengerparton, jártam olyan falvakban, ahol én voltam az első fehér ember.

Annyira furcsa és különleges Indonézia, hogy elkezdtem leírni a gondolataimat, és miután hazajöttem, ebből összeállt egy kézirat, az utazásom története, amit az indonéz legendák tagolnak.

Décsy Eszter: Hello miszter, áj láv jú – Befejezetlen festmény Indonéziáról (részlet a könyvből)

Beragadtunk egy kihalt kisvárosba, és a sötétben baktattunk a főúton, amikor végre nem csak motor, hanem annál komolyabb jármű hangját hallottuk közeledni. Egy hatalmas teherautó tartott felénk valami amorf rakománnyal. Gondolkodás nélkül vetettük magunkat elé. Szerencsére megállt az utolsó pillanatban. Három lomboki férfi volt bepasszírozva a vezetőfülkébe, de elszántságunkat látva nem volt kérdés, hogy elvisznek-e. Így kerültünk fel úgy három-négy tonna zöld takarmánybanán tetejére. Útfelújítás miatt hamarosan eltűnt az út, csak az indokolatlanul meredek szakadék maradt mellettünk. Jöttek persze faágak is, pontosan fejmagasságban, amiket a sötétben nehezen vettem észre, de valahogy mindketten megúsztuk a lefejezést. Ahol pedig mégiscsak akadt valami összefüggő aszfalt darab, ott sofőrünk 70-80-nal nyomta neki, ami alapvetően nem egy eszeveszett száguldás, de cirka négytonnányi zöld banánon csücsülve, előttünk csak egy kis hucudli vaskorláttal nem egy kellemes utazósebesség. Ha beszélni próbáltam a süvítő menetszél kifújt egy kis nyálat a szám csücskéből, úgyhogy fel is adtam hamar. De mindenképpen nagyobb élmény, mint a hullámvasút.

Mivel sofőrünk határozottan állította, hogy tudja hova megyünk, nyugodtan dőltünk hátra a banánokon. Aztán amikor már nagyon hosszú ideje zötykölődtünk szörnyű gyanú támadt bennem, hogy talán mégsem kellene nyugodtan ülnünk a babérjainkon. Nemsokára meg is álltunk egy benzinkútnál, ideje volt már. A kutat – ki tudja miért – a semmi közepére építették, a poros felbontott úton semmi sem járt, az óra hajnali kettőt mutatott. Az életérzést csak tetézte, hogy a kutas elmondása szerint legalább tíz kilométerrel elhagytuk az útelágazást. Sofőrünk rendkívüli sajnálatát fejezte ki, amitől nem éreztük sokkal jobban magunkat, bár kétségtelenül kedves volt tőle. Valahonnan előkerült még egy férfi, aki azzal próbált megnyugtatni minket, hogy reggelig nem nagyon lesz forgalom, így felajánlott valami zugot alvásra az épület mögött. Ledobtam magam egy kőre az út szélén. Egy idő után szerencsére megjelent egy kamion, bekanyarodott a kúthoz, mi meg egyből megrohamoztuk, hogy vigyen el. A csomagjainkat feldobálták a tetőre, betuszkoltuk magunkat a kicsi vezetőfülkébe és nagyjából fél óra múlva meg is álltunk egy jelentéktelen kis kereszteződésnél. Nem csoda, hogy elmentünk mellette, semmilyen tábla nem jelezte. A két férfi mindenképpen ott akart velünk aludni az elágazásnál, hogy reggelig vigyázzanak ránk, de sikerült meggyőznünk őket, hogy besétálunk a faluba, nem várjuk meg a hajnalt. Fogalmunk sem volt milyen messze lehet a település pontosan, de nem számított. A hold erős fényében kísértetiesen bontakozott ki a körülöttünk lévő táj sziluettje és szépen megvilágította a kavicsos-gödrös földutat, egészen addig, amíg fák közé nem értünk. Ott alig láttunk az orrunkig. Zizegtek körülöttünk a bokrok és tudtuk, hogy kígyók is vannak, így félve és óvatosan lépkedtünk az úton a korom sötétben, időnként nagyokat dobbantva, hátha elijesztjük őket. Egyszer csak végre kiértünk a fák közül. A hold felhők mögé bújt, de azért már messzebbről körvonalazódott a falu kapuja, egy néptelen utcaféle és néhány ház. Mintha elvarázsolt helyre értünk volna, egy szál ember sem volt sehol, a csendet csak a kutyák morgása törte meg. Rengeteg volt belőlük, és legalább ugyanennyi kecske heverészett a koszos utcán. Némi bolyongás után találtunk egy gazebot, lekergettük onnan az ott szunyókáló kecskét, és hulla fáradtan bevetődtünk aludni.

Alig két óra múltán zsongó fejjel eszméltem arra, hogy valaki megütögeti a tetőt tartó rudat. Fizikai fájdalmat okozott egy kis rést nyitni a szememen és beletelt néhány másodpercbe, mire összeraktam hol vagyok és mit látok. Két tucat falubeli állt körbe és nézett minket, ki tudja mióta. Álmosan megdörzsöltem a szemem, körbepillantottam és igyekeztem a körülményekhez képest a lehető legbarátságosabb arcot magamra erőltetni.

–  Selamat pagííí… – köszöntem rájuk.

Ugyan olyan tátott szájjal lestek továbbra is.

– Baby… – böktem meg Lillát – Akadt egy kis társaságunk…

– Nnnyűűóóó… – vagy valami efféle jött a kapucnija alól válaszképpen.

– Lehet, hogy fel kéne kelnünk… – mosolyogni próbáltam és bontogatni kezdtem magam a hálózsákból.

– Mi a… – ebből tudtam, hogy Lilla is kinyitotta a szemét.

Egyszerre kezdett beszélni mindenki, de sikerült kihámozni a hangzavarból, hogy jó helyen járunk és az egyik férfinak van hajója, át is visz minket. Hősünket Joenak hívták, bekísért a házába. Felesége kávéval kínált, míg mi megbeszéltük a részleteket. Megkértük mutassa meg a hajót és a szigetet. A legközelebbi látszott annak, amit a műholdról láttunk, elég távol ahhoz, hogy ne zavarjon minket semmi. Mikor ráböktünk, hogy oda szeretnénk menni, a körülöttünk álló férfiak összenéztek és páran mormogtak valamit az orruk alatt. Furcsa volt, de nem éreztem jelentőségét, így hát megalkudtunk egy szerény összegben, aztán megkértünk egy asszonyt, mutassa meg a boltot. Beszereztünk mindent, amire csak szükségünk lehetett. Hárman segítettek bepakolni a hajóba, és már robogtunk is a lakatlan sziget felé.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top