+ Próza

Jó napot, uram! Hedvig vagyok!

Hédi levette a kabátját. A kabát alatt meztelen volt.

A néma Hédi, tizenegyedik tüsszentésekor, már a szája elé tette a tenyerét. Még egy – gondolta – és akkor úgy lesz. Reménykedett a tizenkettedikben, az anyja babonája szerint. Ha rátüsszent egy gondolatra tizenkettőt, az valóra válik. Hédi ezért is imádta annyira, ha főzés közben a felpárolgó gőz betolta az őrölt borsot az orrába. A vágyai mindig kéznél voltak. készen állt: kertes ház központi fűtéssel, hinta az udvaron, átlagos testalkatú, meleg tekintetű férfi, szőke, vállig érő hajú kislány, fiúcska, aki az édesapjára hasonlít, és ő maga, amint épp az kiabálja: ebéd!

A város egykori villanegyedében, az Emília – lak valaha cselédszállásnak használt szoba – konyhás, önálló épületrészében élt. Romos kis ház volt, kinti vécével, száraz falakkal. Az önkormányzati bérleti jogot az apjától örökölte, aki csak délutánonként, munka után szokott berúgni, de sosem kegyetlenkedett szándékosan.

Apját bántotta a lány némasága, feleségének korai halála, az, hogy sosem tudta nászútra vinni, és hogy kevés dicséretet kapott a munkahelyén. Szeretői nem voltak. Zavarba hozta, ahogy a szoba túlsó felében alvó Hédi meztelen vállaira és a trikójából kilátszó melleire nézett. Elfordította a fejét és a megboldogult feleségre gondolva minden reggel kielégítette magát.

Amikor a városban felépült a laktanya, a polgári negyed házaiból tiszti otthonok lettek. Fekete, szovjet autók, barna egyenruhák, tányérsapkák alatt szigorú, borotvált arcok, tiltott abortuszok, pisztolytáskák, szomorú tekintetű pelerines katonafeleségek, színes tévé, szorongástól halk előreköszönés, magukra hagyott leányanyák: ez lett Hédi világának bűnös arisztokráciája. Hédi sosem gondolkodott arról, hogy miért érez csillapíthatatlan bosszúvágyat, ha a környékükön lakó tisztek valamelyikét meglátta.

A lány haja dús, csillogó volt, talán azért is, mert havonta egyszer vett egy üveg sört és jól beledörzsölte, csak azután öblítette le, ahogy azt a szomszédasszony mondta. Hédikém, Hédikém, túl szép vagy te, meglátod sok bajod lesz még ebből, mondogatta, miközben irigykedve nézte a lány természetes báját. Hédi vékony , fürge és hajlékony volt. Csontos, kemény izomzatú. Tartása egyenes. Arckifejezése szigorú, de érzékeny.

Apja halála után, a lány, abba a bisztróba kezdett járni, ahol a kimenőre engedett katonák törzshelye volt. Aki nem látta, az is ismerte a nevét, és biztosan akadt legalább egy cimborája, aki a néma Hédi miatt kapott fogdát. Legenda volt, nem vitás, egy szocreál szirén, aki a bájait a kimenő lejárta előtti percekben fedi fel, hogy az elragadtatott kiskatona garantáltan a zárkában végezze. A cellában egymást váltó fiúk csak legyintettek, ahogy egymásra néztek. Tudták, hogy miért ült ott a másik: nem voltak képesek ellenállni a néma Hédinek.

Artúr jóképű, jólelkű fiatal férfi volt. Aznap lett tizedes, amikor kimenőt kapott, így még nem varrták fel a váll-lapjára a második csillagot. Hédi a pult szélén ült, rendeléskor azonnal fizetett, hiába próbálta a csapos erről többször is lebeszélni. Artúr felállt, valamivel kilenc után, és az ajtó felé indult. Az új rang jogán elég volt egy órával később visszaérnie a laktanyába.

A néma Hédi követte a férfit. Hátranézett. Látta, ahogy a pultnál ülők kíváncsian követik a tekintetükkel.

Artúrt a fagyos utcán érte utol. A zsebében tartott kártyákat legyező alakban hajtotta ki és kiemelt egyet:

” Jó napot, uram! Hedvig vagyok.”

– Jó estét kívánok, Hedvig!

Majd kihúzott egy következőt:

” Lenne rám néhány perce? Fontos volna.”

– Persze. Segíthetek valamiben?

” Kérem, jöjjön velem. ”

– Rendben. – felelte Artúr a lány által felmutatott kártyára, és követte a nőt.

Szépen kitakarított, szegény háztartásba vitte Hédi a férfit, és a gondosan letakart ágy széléhez vezette. Egymással szemben álltak. A lány levette a kabátját. A kabát alatt meztelen volt. Artúr csodálta a lány testét, de jólneveltsége visszatartotta attól, hogy megérintse. Hédi megfogta a kezét és a mellére tette. Artúr sokszor hallott már erről a testről, ezekről a mellekről.

– Csak tizenegyre kell visszamennem – szólt Artúr.

A lány hirtelen felkapta a fejét, a faliórára nézett, meglátta, hogy még csak negyed tíz van, magára rántotta a kabátját, Artúrnak egy hatalmas pofont kevert le, aztán sírni kezdett. A férfi mellé ült az ágy szélére és átkarolta.

– Van itthon tea? – kérdezte Artúr. A lány a fejét rázta.

– Hamarosan visszajövök. Várjon meg.

Artúr visszament a bisztróba, ahol egy liter meleg teát kért, borosüvegbe töltve. Fasírtot, friss kenyeret és csemege uborkát. A pultos lassan szolgálta ki, hátha valamit mesélni kezd a Hédivel történtekről, de a férfi hallgatott. Ahogy megkapta az összecsomagolt ételt, italt, sietett vissza a lányhoz.

Hédi az ágyban feküdt. Kabátban.

Artúr kibontotta a csomagot és a lány takarójára tette, az üveget a kezébe adta. Hédi falni kezdett, hatalmas kortyokban nyelte a teát. A férfi az ágy szélén ülve várta, hogy minden elfogyjon. Amikor a lány végzett, Artúr elpakolt.

Hédi kitakarózott, szétnyitotta a kabátját. A csupasz hasára mutatott. Domborodott, mint egy kisebb terhességkor. Elmosolyodott. Hátradőlt a párnára és elégedetten nyújtózott. Artúr kabátban állt mellette.

– Indulnom kell.

A lány felugrott és megfogta a karját, hogy várjon még. Az asztal fiókjában kotorászott. Elővett egy üres kártyát, mint amilyeneket a zsebében hordott, és egy tollat. Írni kezdett. Amikor végzett, a férfi elé futott és odafordította a lapot:

” Köszönöm.”

Artúr megsimította a vállát és bólintott.

A laktanyába időben visszaért.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top