Néhány lépés választotta el az ajtótól, mikor a bal lába beleakadt a szőnyeg szélébe, és egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát. A doboz megingott a kezében, a régi fotók összesúrlódtak… – Kiss Nóra Titanilla írása.
Az idős nő az ágya alatt tartotta a dobozt, legféltettebb kincsét, melyben hosszú élete emlékeit őrizgette. Fényképeket, melyekre elég volt egy pillantást vetnie, hogy újra fiatal és boldog legyen. Már nem volt sok hátra, érezte, s minél közelebb volt a vég, annál nagyobb becsben tartotta az emlékeit.
A dobozhoz senki sem érhetett rajta kívül, a helyéről senki el nem mozdíthatta.
– Te nem tudod, hogy kell megfogni a dobozt. – magyarázta a hatéves unokájának, akinek azóta, hogy felfedezte a dobozt, ez már a sokadik kísérlete volt, hogy megszerezze. Mindennél jobban vágyott rá, így, hogy meg sem érinthette. – A dobozt csak én vehetem ki. – folytatta a nagyanyja, és felült az ágyban. – Csak én tudom, hogyan kell úgy mozgatni, hogy közben ne keletkezzen benne kár.
A kisfiú tágra nyílt szemekkel bámulta a nagyanyját, nem értette, mitől olyan különleges a doboz, azon kívül, hogy nem kaphatja meg. Egyszerű cipődoboz volt, még minta sem díszítette. Fekete volt és kopott.
– Ha ki is veszek belőle valamit, pontosan tudom, hogyan és hova kell visszatenni. És akkor minden marad, ahogy volt. – magyarázta a kisfiúnak, aki lélegzet-visszafojtva hallgatta.
– Minden? – csodálkozott a kisfiú. Fogalma sem volt, a nagyanyja mit ért minden alatt.
– Igen. Minden.
– És mi van benne?
– Csak fényképek. Régiek. Megsárgultak és összegyűrődtek már, annyira régiek. – az idős nő próbálta letörni a kisfiú lelkesedését, de az éppen a régi szó hallatán lobbant újabb lángra.
– Rólad? – kérdezte, és már nyúlt is a doboz felé, rátenyerelt, húzni kezdte, kiemelte, mikor az idős nő – még maga is megijedt attól, mire vetemedett – akkorát csapott a kisfiú kezére, hogy az menten sírva fakadt. Vigasztalni próbálta a kisfiút, a bocsánatáért esedezett, és kérte, hogy ne mondja el senkinek, ami történt. Még azt hinnék, hogy megbomlott, és bezáratnák egy otthonba. Akkor inkább a halál.
A kisfiú néhány percnyi hüppögés után elcsendesedett. Szúrós szemmel méregette a nagyanyját, miközben az egy óvatos mozdulattal elvette tőle a dobozt, és nyögdécselve visszatolta az ágy alá, aztán lefeküdt, készen a szokásos délutáni alvásra.
A kisfiú a szőnyegre kuporodott, onnan figyelte, ahogy a doboz lassan visszacsusszant a helyére, egyre messzebbre tőle. Most már mindenképpen meg kell szereznie. Kézfeje még sajgott a hirtelen ütéstől. A doboz az övé lesz, gondolta, és az is, ami benne van.
Felkelt, megigazította a nagyanyja takaróját, mintha mi sem történt volna, és kiment a szobából.
Az idős nő nyugodtan hajtotta álomra a fejét azzal a tudattal, hogy a doboza, a minden, biztonságban van. Délutáni szunyókálása zavartalan volt, mint mindig. Még a földszinten lármázó család sem verhette fel álmából. Mélyebben aludt, mint valaha.
A kisfiú a legapróbb mozdulatára is odafigyelt, nehogy felébressze a nagyanyját. Hosszas tépelődés után úgy döntött, a doboz még ezen a napon az övé lesz. Miután sikerült hangtalanul kinyitnia az ajtót úgy, hogy elég nagy legyen a rés ahhoz, hogy beférjen, de annyi fény ne szűrődjön a szobába, amennyi megbontaná az elhúzott függönyökkel létrehozott, majdnem éjszakai érzetet adó sötétséget, térdre ereszkedett, az ágy alá kúszott, és megragadta a dobozt. Két kézzel, jó erősen szorította, hogy el ne ejtse. Jobban izgult, mint rövid élete során valaha. Felállt, oldalazva, lábujjhegyen az ajtó felé igyekezett, miközben egyik szemét a még mindig alvó nagyanyján tartotta.
Néhány lépés választotta el az ajtótól, mikor a bal lába beleakadt a szőnyeg szélébe, és egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát. A doboz megingott a kezében, a régi fotók összesúrlódtak, hallotta a kemény papírok találkozását. Nem mozdult. Nagyanyja nyöszörögve forgolódni kezdett az ágyban, de nem ébredt fel.
A kisfiú még erősebben markolta a dobozt, abba kapaszkodott félelmében. Talán jobb lenne, ha visszatenné az ágy alá. Habozott egy percig, nagyanyja nyöszörgése abbamaradt, aztán döntött.
Kilépett az ajtón. Sikerült csendben távoznia, ám mikor levette a kezét a kilincsről, fuldoklásszerű köhögést hallott a szobából. Ujjait mélyen a régi dobozba vájta, körmei széles rést szakítottak az oldalába.
Futásnak eredt. Lerobogott a lépcsőn, anyja kérdésére, hogy hova rohan, és miért szorítja a hóna alá a dobozt, nem felelt. Kirontott a házból, az udvarról az utcára, s mint a szél, úgy szaladt a dobozzal, nem tudta még, hová tart.
Két utcával arrébb, nehéz tüdővel, oldalában szúró érzéssel, levegőért kapkodva állt meg. Le kellett ülnie az út szélén, hogy összeszedje magát. Körülnézett, sehol egy autó, még a hangját sem hallani.
A fűre tette a dobozt, maga mellé. Légzése egy másodpercre megállt, mikor meglátta az oldalán a hatalmas repedést. Levette a doboz fedelét, légzése most meglódult, a szíve szaporán verdesett. Egyetlen kép árválkodott már csak a doboz alján. Kivette, hunyorogva vizsgálgatta. Egy fiatal nő mosolygott rajta, éppen olyan volt, mint az anyja most. Sokszor hallotta, hogy az anyja a nagyanyja kiköpött fiatalkori mása.
Sírva fakadt. Nem tudta, hogy kell jól fogni a dobozt, nem tudta, hogy mozgassa úgy, hogy ne keletkezzen benne kár. Fejét a térdére hajtotta, haját összekócolta az egyre erősödő szél. Ujjai közt a kép a sírás ritmusára remegett. Késő volt már, mikor utánakapott, elvette tőle a szél.
Nagyanyját egy szempillantás alatt nyelte el egy közeli, fedetlen csatornanyílás.
– Mama! Mama! – rohant a kép után a kisfiú, de már nem érte el, nem is látta a mélységes sötétben.
A nyílás mellé ült, lábait a mellkasához húzta, karjait köré fonta, állát a térdére támasztotta, és csak sírt. Olyan hangosan és olyan keservesen, mint két utcával arrébb az anyja, aki éppen akkor fedezte fel a mamát: a szőnyegen hevert, hason, feje az ágy felé mutatott, tekintete az ágy alatti ürességet pásztázta – a túlvilágról.
Illusztráció: borsodhonismeret.lapunk.hu
