Archív

Jónás Tamás interjú – kérdések

2013 márciusában Jónás Tamást látta vendégül a Könyvkóstoló Tiszakécskén. A valóban rendkívül (még a Könyvkóstolók történetében is!) őszinte és emlékezetes est után Böszörményi Gyula készített interjút a költővel.

Költőnek születni, avagy tanulni kell?

Tanulni kell. Az a tehetség, ami a költészethez „kell”, inkább csak „nem árt”. Olyan, mint az őssejtek. Még bármi lehet belőlük. Azt hiszem, költőnek lenni is olyasfajta dolog, mint szerelembe esni: döntés kell, hogy megelőzze. És a döntés melletti kitartás is fontos. És ez talán még nem a hűség. A hűségben érzek valami szenvedélyt. A kitartásban okosságot.

Milyen irodalmi és emberi hatással voltak rád mestereid és barátaid, Petri György és Várady Szabolcs?

Várady Szabolcstól rengeteget tanultam. Hosszú éveken át tartó levelezést folytattunk, amíg Szombathelyen éltem, a Holminak küldtem el a korai verseimből, de a Holmiban nem olyan egyszerű megjelenni, letisztult verseket fogadnak el többnyire. Nekem szerencsém volt, Várady Szabolcs kitüntető figyelemmel kezelte a szövegeimet, értékes, személyre szabott tanácsokkal látott el. Akkor még hosszú szerkesztői leveleket írt, ma már tömörebben fogalmaz – ezt ő mondta el nekem személyesen, egyébként ritka személyes találkozóink egyikén.

Bármilyen furcsa, amit mondok, Petritől én romantikát tanultam. Azzal az arcával, szavaival, mondataival találkoztam először, amelyekből a tisztesség, az alázat sugárzott, és sajátos szarkazmusán át is a cigányokéra valami véletlen folytán nagyon hasonlító szenvedélyesség jött át. Tartást, eltartás (úgy értem, távoltartást) tanultam meg tőle. És visszaigazolását annak a nyersnek tűnő bátorságnak, amire hajlamom volt.

Milyen a viszonyod a kortárs irodalommal? Olvasol-e, s ha igen, milyen szempontok szerint válogatva, kortárs irodalmat?

Olvasok kortárs irodalmat, természetesen. Szépségeket keresek. Sokat, tartós figyelemmel fordultam 10-15 éven át a kezdők felé, tanultam is tőlük, segítettem is nekik. Ma már, talán átmenetileg, ez a támogatói figyelem terhes számomra, éppen abban az állapotban vagyok, hogy kinyilatkoztatni van csak erőm és önszeretetem, igazolni azokat már nincs. Vitatkozni verssel és olyan emberekkel és eszmékkel meg nincs kedvem, akik vagy amelyek jobban figyelnek a maguk addigi tudásaira, igazságaira, mint a kívülről érkezőkre. Annak az együtttanulásnak rossz a hatékonysága. A beszélgetés más. Ott nem akarok meggyőzni senkit, s nem érzem azt sem, hogy engem akarnának. Egymásnak mesélés. Ilyen igénnyel keresem a kortársak verseit, főleg a velem egyidős, nálam idősebbek verseiben találom ezt meg. Ha meg néha vitatkozni támad kedvem, mindig bőven kínál az Internet, a levelezés alkalmat. Azt a pillanatot megtalálni még mindig nagyon kedvelem, amikor a költő megszületik egy tehetségesen író emberben, ezért még mindig fokozott figyelemmel fordulok a kezdők felé. A többieket egyszerűen élvezem, és örülök nekik, hogy írnak. Manapság sok-sok nagy vers születik.

A prózáról szándékosan nem írtam semmit, az azzal való viszonyom nem egyértelmű, ott kevesebb kísérletezést viselek el, kritikusabb vagyok. Nem szeretek egy regényben, novellában csalódni.

Nemrég Kolozsvárott bukkantál fel. Hogyan és miért keveredtél oda, mi történt ott veled?

Talán sértően egyszerű a válaszom: úgy döntöttem, ide költözöm. Nem tudtam pontosan, hova jövök, azt sem, hogy miért. Otthon már nem volt komfortos az életem. Nem az irodalmira gondolok, abban mindig volt valami egészséges kívülállóságom, elfogadottságom. Egyik sem sértően túlzásba vitt módon. Ez a test élete inkább, ami ide hozott. Erre mondják talán eredeti jelentése szerint, hogy levegőváltozásra volt szükségem?

„Úgy érzem, a világ a szeretet története.” – írtad egyszer. Miért nem a gyűlöleté, haragé, ostobaságé (mert sokszor úgy tűnik, még a te írásaidból is [pl. Apuapuapu], hogy inkább ezeké)?

A gyűlöleté is lehetne. És akkor nekem a gyűlölet folyamatos kudarcát jelentené. De ha a szereteté, akkor sikerek sorozata. Olyan dolog ez is, mint a hit. Így döntöttem. Ez szebb hit. Ha fogadni kéne, hogy van Isten vagy nincs, arra fogadnék, hogy van. Ennek van értelme. A másik fogadás talán életellenes. Meg aztán van valami sejtelem is bennem: annyi, de annyi dolog lenne, ami miatt a világunk széteshetett volna, ám mégsem tette, tehát nagy a valószínűsége, hogy valami egyben akarja tartani. A gravitáció és a szeretet bennem lassan eggyé váló jelentésű fogalmak.

Képes vagy-e mindig, minden körülmények között és mindenki iránt szeretetre lelni önmagadban? Ha nem, akkor ezt (pl. haragot) mi váltja ki belőled?

Nem vagyok képes mindenkit és mindent szeretni. Sajnos még elfogadni sem. De nem tudom, hogy ez valódi feladat-e az embernek, vagy csak kapja, mint fegyelmező eszközt vagy utasítást. Nem gondolkodom ezen, mert az érzelmi viszonyaim egyértelműek. Nagyon ritkán mondom és érzem azt, hogy valamivel zavaros az érzelmi viszonyom. Erős, pontatlan-pontos megérzéseim vannak. Hagyom érvényesülni őket, utólag úgyis civilizálttá gondolkodom ezeket.

A haragra kérdezel rá. Van pár dolog, ami haragossá tesz. Leginkább a tisztességtelenség, a brutális hazugság. Ezeket lehetne árnyalni, de épp fent írtam, hogy nem tartom hasznosnak. Mert ezek olyan alapjai a léleknek, amelyeket nem szabad problémává gondolkodni.

Mit gondolsz a mai Magyarországon egyre „divatosabb” rasszizmusról? Szerinted miért, honnan bugyog elő ez a förtelem, és te önmagadban miként tudod ezt kezelni (ha egyáltalán) a mindennapokban és a verseidben?

Rasszizmus. A rasszra jellemző tulajdonságok alapján való megkülönböztetés. Mindannyiunkban benne van. Nekem tetszenek a japán nők. Másoknak az olasz férfiak. Ez is rasszizmus. Az ízlés végül is rasszista. De amikor meghoz az ember egy döntést: azt keresem-e a tőlem különbözőben, ami tetszik, vagy azt, ami nem (ld. fent: a világ a szeretet vagy a gyűlölet története?), akkor én is azt mondom, megtörténhet és meg is történik a politikai értelemben vett rasszizmus is. Ami kontrollálatlan dühhöz, undorhoz, erőszakhoz vezet. Egy dolgot lehet tenni: küzdeni ellene. Először magunkban, hogy ne hozzunk ilyen értelmetlenül kirekesztő, nem szeretetjellegű döntést, másodszor: igyekezzünk beszélgetni azokkal, akikkel még lehet erről, hogy miként lettek „rasszisták”, s hogy van, lehetséges onnan visszaút, és érdemes is. Harmadszor pedig: marad az aktív harc. Nem szabad engedni, hogy a megtévedt vagy megtévesztett gondolkodás miatt emberéletek, -méltóságok sérüljenek vagy oltódjanak ki. A rasszizmus legnagyobb ártalmának a méltóság megsértését tartom.

Néhány évvel ezelőtt heves viták folytak arról, hogy a „cigány” avagy a „roma” kifejezést ildomosabb-e használni. Te belülről ismered ezt a sokaknak idegen, ősi kultúrát, amit sok ember sem elfogadni, sem megérteni nem tud, és nem is akar. Szerinted van jelentősége, értelme az ilyen vitáknak? Milyen – ennél sokkal fontosabb – kérdéseket kéne inkább feltenni?

Ezek sallangok. Egy fontos dolog lenne: a kulturális autonómia. Ahogy azt Franciaországban vagy (egyelőre felületes, de ilyen jellegű tapasztalatokat alapján mondom), Romániában is meg tudták oldani. Persze, ehhez hiteles cigányvezetők kellenek. Magyarországon senki (szigorú vagyok) nem fogadható el a mai úgy nevezett cigány értelmiségi elitből. Egyesek azért, mert nincs elég összetartó erejük, mások a korruptságuk, megint mások pedig egyszerűen az alkalmatlanságuk miatt. Sok, olyan kényes része van ennek a kultúra-elfogadásnak, amelynek minden egyes pontját konkrétan ki lehetne és kellene beszélni (magánélet, iskoláztatás, vallás stb.), amelyek ma rosszul vannak megítélve, állandó konfliktusforrások, pedig nem kellene azoknak lenniük. Amit az egyik csoport kifogásol a másik kultúrájában, az ott van az övében is, csak titkoltan. Azt gyűlölöm a másik emberben, amivel magamban még nem jutottam békére. Sokat emlegetik a családon belüli szexualitást, a korai, felelőtlen szexuális életet: bátran ki merem jelenteni, ez ugyanúgy jellemző a cigányok kultúrájára, mint a nem cigányokéira. Tapasztalataim vannak erről.

Matematika és irodalom: nem te vagy az egyetlen kortárs irodalmár, aki a számok tiszta, logikus „mezejéről” az irodalom dzsungelébe érkezett. Szerinted van-e, s ha igen, miféle összefüggés a matematika és a szöveg (vers és/vagy próza) művelése között?

Persze, van. Igyekszem nem költői lenni, amikor erre válaszolok. A leírást vizsgálódó megismerés kell, hogy megelőzze. A vizsgálás aktusa (becsöppen a költészet, látod, pedig kerülni akartam: ez a szó, hogy aktus, máris intim, már-már szexuális viszonyt idéz bennünk a vizsgálódás kapcsán, amit most azért nem bánok, mert lényege szerint tényleg valami hasonló dologról van szó: behatolásról), tehát a vizsgálódás behatolása megváltoztatja a vizsgált dolgot. Az érintetlen megismerés lehetetlensége arra kényszerít minket, hogy tapasztalatinkat elemeljük, és a sejtéseink mentén igazítsuk ki. A sejtés tapintatos, nem ártja bele magát a dologba, amelyről (sejtett) tudásokat szerez, de a figyelemmel megzavart és a sejtés által korrigált tudáskettősből már kaphatunk valami olyan általánosabb tudást, amely alkalmas modellek felépítésére. A valamire való modellek pedig olyanok, hogy azok lényegében hűen tükröznek egy-egy folyamatot (minden dolog időbe ágyazott, tehát minden dolog folyamat inkább, mint lefixált, lezárt, végérvényes tudás). A szeretet is folyamat. Ez az alapvető tapasztalat, hogy egy dolog megismerésében két paradigmarendszer megismerési technikái messzebb visznek, mint egyéi, eljuttatja az embert annak a beismeréséig, hogy pontatlannak lenni szabad és érvényes. Amit az egyik nézőpont (a sejtés vagy a tudományosság a fenti példákban) pontatlanul tud leképezni, azt a másik talán éppen nem. És a kettő együtt teljesebb, mint az egyetlen. És minél több ilyen egymásra csúsztatott paradigmarendszer áll rendelkezésünkre, hogy tudásnak nevezhető lecsapódásaink legyenek dolgokról, annál árnyaltabban látjuk a képet (több tükör által homályosan, de egyre homálytalanabbul). A pontatlanságaink mentén lesz teljesebb a tudásunk. A költészet meg kifejezetten a pontatlanságra épít. Csak a metaforát említem: ki nem fejtett hasonlat, névátvitel. Valamiről azt állítani, hogy valami más. Ha kifejtett lenne, akkor hasonlat lenne: „úgy ragyog a szemed, mint egy csillag”. Metaforaként: „csillagszemű”.

Úgy döntöttél, hogy 40 éves korodban leteszed a tollat (klaviatúrát) és egy éven keresztül semmit sem fogsz írni. Ismerve téged nem kétséges, hogy ezt be is fogod tartani. No de miért?

Írni muszáj. Ahogy olvasni is. Amikor azt mondom, hogy leteszem a tollat, inkább azt jelenti, hogy egy ideig nem veszem komolyan az írást, magányfeljegyzéseket készítek, nem fejlődésre és aktív megismerési technikaként alkalmazom, de mesélni pl. alkalmas. Nyilván a regények és a drámák ideje jön.

Keresztények alkonya című szonettkoszorúdat két óra alatt írtad, és ez úgy kimerített, hogy utána 36 órát aludtál egyvégtében. Mindenki tudja, aki ír (és sejti az is, aki nem), hogy egy ilyen különös alkotás-bumm valamiféle misztériumot, égi áldást/beavatkozást, sámáni révületet (nevezzük akárhogy, a lényeg egy) sejtet. Te mit gondolsz erről?

Ugyanezt. Kell az ilyen munkákhoz valami olyan elemelkedettség, ami egyszerre tesz kiszolgáltatottá és beavatottá. Jó, ha ilyenkor szerető, tapintatos lelkek, szellemek, emberek figyelik és gyengéden terelik a révülőt. Kell egy irányító mindenképp. Nem írtam volna szonettkoszorút, ha Mányoki Endre nem hívja fel rá a figyelmem, hogy éppen abban az állapotban vagyok, hogy egy ilyesmi kicsúszhat a kezeim közül. Kicsúszott, mert szólt, figyelt.

Mostanság mindenkinek felteszem ezt a kérdést, hát téged sem kíméllek: hogy érzed magad manapság Magyarországon költőként, állampolgárként és apaként?

Költőként Magyarországon, ez nekem azt jelenti, a magyar nyelvben, felolvasóesteken (mindegy, hogy államhatáron belül vagy kívül). Ebben a szerepben kifejezetten jól.

Állampolgárként nagyon rosszul. Már-már élhetetlennek tartom az országot, kevesek kiváltságának a boldogulást (nem boldogságot!). Úgy érzem, olyan határokig érkeztünk, amelyeket már nem érdemes elviselni. Aki nem akar, nem tud harcolni, annak érdemes elhagynia egyelőre az országot. Mert nem süllyedő hajóról van szó, ennél erősebbek az értékeink, csak füstbombákkal teledobált pincéről. Ki! Érjünk el a napsütötte sávig!

Apaként… az nem fontos, fontosabb, hogy a gyerekeim mit éreznek az apai jelenlétemből. Ezt vizslatom, óvatosan, néha hibákkal. De törekszem, igyekszem.

Mit keresel (ha egyáltalán) életutadon?

Konkrétan: a tengert. Szükségem van rá. Élni vele egy darabig. Költőibben: az elveszett boldogságomat keresem, tudjam, hol van, s messzire elkerülhessem.

És várom, hogy keressenek a fiaim.

FOTÓ: Könyvkóstoló

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top