A nagyságos fejedelem valójában hobbiasztalos: kincsek helyett összecsukható székei, asztalai vannak. Bercsényi
uram, miután eltemeti feleségét, elveszi az egyetlen hajadont a magyar kolóniában, és a kedvéért már nem havonta fürdik, hanem sokkal gyakrabban. Bujdosók, törökök jönnek-mennek, nagyhatalmak ármánykodnak, aki pedig minden fontosat megfigyel és leír, a legszórakoztatóbb magyar írók közül való, első mondatától az utolsóig csak szeretni lehet. Mikes Kelemen regényével az a baj, hogy annyira sem lehet zanzásítani, mint a Kőszívű ember fiait.
Mikes Kelemen (1690-1761) tizenhét évesen állt II. Rákóczi Ferenc szolgálatába, huszonegy esztendősen már emigráns, követi a fejedelmet Lengyelországba, Franciaországba, ahol sokat tanul, végül a török birodalomba. Ez a végállomás, hetvenegy évesen hal meg Rodostóban. Véletlenül került haza levélgyűjteménye, több ezer oldalnyi műfordítói életművével együtt, és amikor 1794-ben megjelent, értékét elismerték, klasszikus lett rögtön, azaz, már nem hatott, ahogyan valószínűleg a maga idejében a bujdosó társak sem olvasták. Leveleit nem is valódi emberhez, hanem elképzelt rokonához, nénjéhez írja. Ha erről a körülményről nem tudna a mai olvasó, az első tíz-húsz levél után sem kezdene gyanakodni, mert nénémasszony mintha válaszolgatna; legalábbis kapott levelekre hivatkozik az író, és szavai alapján egészen valódinak lehet elképzelni a nőt, ahogyan a történet többi szereplőjét. Egy egészséges kedélyű, vidám ember azért talált ki magának egy szellemiekben vele egyenrangú beszélgetőtársat, hogy ne kelljen megőrülni. Ez a fölismerés lassanként válik bizonyossággá az olvasóban – a Törökországi leveleket ezért nem lehetne komoly sérülés nélkül rövidíteni. Vagy ahogyan Nógrádi Gáborék könyvkiadójánál mondják: „újramesélni” – amivel egyébként az a cél, hogy a gyerek a történetet az unalmas tájleírások nélkül, de minden részletében megismerje. Ne kelljen megállnia egyetlen ismeretlen vagy más értelemben használt szónál sem. Mikes mondatfűzése régebbi, mint Jókaié, jó néhány különös szót használ, és regényének nincs is igazi története. Minden az ellen szól, hogy a diákok kezébe kerüljön. Egy másik kiadó, az Osiris, diákkönyvtár-sorozatában tavaly mégis kiadta a Törökországi leveleket, Válogatás alcímmel, néhány szöveget hagyva csak el az egészből. Azért nem hamvába holt ötlet ez, mert Mikes Kelemen, rokonszenves személyiségének köszönhetően elviszi a hátán ezt a vállalkozást.
Persze, ilyeneket ír, hogy „üsmeretség”, „híjja”, „fincsa”, „vakarodni”, „talám”, „jovallom”. Lehet, tényleg hasonló élmény a régi magyar irodalomban való bogarászás, mint idegen nyelven olvasni olyan szöveget, amelyben néhány szó jelentését a környezete alapján kell kitalálni. A humor azonban sokat segít. Csak odáig kell valahogy eljutni, hogy ne egy sótlan szövegben olvassa a gyerek például azt a szót, hogy köszvény, hanem inkább ilyenben: „..látván a köszvény, hogy nem becsüllik, a fejedelmet elhagyá, aki is ma a tatár hám látogatására mene, ugyan a tatár hám lován. Igen nagy barátsággal fogadta. Azt gondoltam elsőben, hogy majd elrabolnak bennünket; már csak azt néztem, hogy melyik kötöz meg. De ezek igen emberséges emberek; jó szívvel beszélgettek volna velünk, de olyan kevés idő alatt nem leheténk tatárokká.”
J. K. Rowlingról, a Harry Potter-regények szerzőjéről írják az interneten, hogy sikerének titka a videoklipekre jellemző vágási technika alkalmazása. Nincs titok, egyszerűen hat-hét másodpercenként, de legalább oldalanként kell történnie valami érdekesnek, picit váratlannak, attól olvastatja magát a mese. Ilyen körülmények között pedig nem gond, hogy a varázslótanoncok latin varázsigéket mormolnak. Sőt, azt eredményezte, hogy – mint Fekete J. József a Teremtett világok című kötetében említi –, az Egyesült Államokban olyan sok gyerek akar újabban latinul tanulni, hogy nincs elég nyelvtanár.
Mikest, szerintem nem túl merész a párhuzam, humora mellett mesélőkedve és -technikája adja el. Társaságában nem nehéz türelmesnek lenni, és néhány oldal után minden előkerül, amiért ma meg szoktak venni egy regényt.
Miközben édes nénjét minden levele elején és végén körbeudvarolja, arról, hogy szerelmes Kőszeghy Zsuzsiba, Bercsényiné neveltjébe, nem is esik igazán szó. Az olvasó sokáig nem gyanakodik, hiszen „…a kis Zsuzsinak igen fösvényen osztogatták a szépséget, de rendes, tisztességes személy, és tiszta jóság.” A lányról annyit azért lehet tudni, hogy szívesen beszélget Mikessel, aki mindent elkövet, hogy szórakoztassa. Aztán 1723 áprilisában meghal Bercsényiné, és az özvegy fővezér elkezd érdekesen viselkedni. „Mi azt gondoltuk, hogy majd nagy zokogásokot fog tenni, de sokkal csendesebb volt, mintsem gondoltuk volna, és a keserűség mellett a ládákról gondoskodott. Ilyen a világ! Vajon nem házasodik-é még meg! Itt nincsen más leány, hanem Zsuzsi és két özvegyasszony. Zsuzsihoz pedig más is tartaná közit, de aki gazdagabb, a’ hatalmasabb.” A legközelebbi bejegyzés arról tudósít, hogy „Már a’ csaknem bizonyos mások előtt, de énnálam a’ bizonyos, mivel a titkot meg kelletett tudnom, hogy Zsuzsi most minden órán Bercsényiné leszen.” Nyilván nem véletlen, hogy a gazdag és öreg vetélytársról megírja nénjének, vagyis hát csak önmagának, hogy „…Zsuzsiért gyakrabban megmosdik, mert azt tudja kéd, hogy a szegény asszony éltében egy holnapban sem mosdottunk meg egyszer.” Bercsényi halála után ismét közeledik a lányhoz: „… üsmerek olyat, aki Zsuzsival le akarná máris tétetni a feketét, de nem akarja. Nem tudhatom az okát, noha azt tudom, hogy még leány korában is szerették egymást. Attól van-é, hogy a grófné titulust nem akarja letenni, vagy attól, hogy a legénynek nemigen villog ládájában az arany.” A grófné elköltözik, marad az egyhangú, de tisztes szolgálattal múló élet, amelyben a levélíráson, pletykák hallgatásán és a reménykedésen kívül más szórakozás nincs. Mert a törökökkel nem lehet boldogulni: „…Az idegen nemzetnek nehéz itt, mert semmi üsmeretséget, barátságot nem tehet. Ez a nemzet a keresztényt nem utálja, de megveti. Azt nem kell várni, hogy valaki a házához híjjon bennünket; bizony nincsen is az a nagyra vágyodásom, hogy valaki magához híjjon. Mert ugyanis miért? Ott ád egy pipa dohányt, egy fincsa kávét, azután egy-két szó után a hosszú hallgatás. Mikor pedig a füstölőt előhozák, már az arra való, hogy el kell vakarodni a háztól. Azt ugyan talám meg lehetne kérdezni a gazdától, hogy mint vannak a kéd gyerekei, de azt kérdezni, hogy mint vagyon a kéd felesége, azt nem jovallom senkinek, mert botokkal kísérnék ki a háztól.”
Az édes néne még számtalan egyéb hasznos ismerettel gazdagodik. Megtudja, hogyan keltetik ki az egyiptomiak kemencében a tyúktojásokat, hogyan kell selyemhernyót tenyészteni; mire kellene tanítani az erdélyi fiatalokat, a latin auktorok magolása helyett, hogy végre hazájuk javára legyenek. Kiderül, annak, aki még nem tudta volna, hogy II. Rákóczi Ferenc fejedelem állhatatos, tiszta és jólelkű ember volt, aki a bujdosásban is szigorú napirend szerint irányította udvarát, híveit. A fejedelem 1735. április 8-án bekövetkezett halála után derül ki, hogy alig volt valamije, mindenét az embereire költötte. Vagyis majdnem mindenét. „Nem sok drága jószága maradott, mert ő szegény egy asztalt vagy egy széket, amelyet ő maga talált ki, nem adta volna a köves portékáért. Olyan pedig sok volt, mert az olyanért a pénzt nem kímélte, és az olyanoknak se a fia, se más hasznát nem tudja úgy venni, mint ő vette, mert neki semmi házieszköze olyan formában nem volt csinálva, mint másoknak szokott lenni. Azok mind más formájúak voltak, a székek, asztalok úgy elbomlottak egymástól, hogy kis ládákban lehetett elrakni.” Neki ez volt a vigasztaló szenvedélye, még halála előtt nem sokkal is az „esztergájában” dolgozott. Mikes negyvenegy éven át írt könyvének legfőbb tanítása ugyanez; hogy a legnagyobb szomorúság közepette is lehet élhető az élet, csak a restséget el kell űzni, a tollat kézbe venni, gyakran írni, közben pedig vigyázni az egészségre, és szeretni, akit még lehet.
