Archív

Alkalmi mesék

Mesét írni nem csak újság, kiadó, kötet vagy fiók számára lehet. Mesét bizonyos kiemelkedő alkalmakkor is elkövethetünk, s utólag könnyen kiderülhet: ezek a legkedvesebb mesék, amiket az írónak volt szerencséje megálmodni. Alább két olyan írást szeretnék megosztani veletek, melyek soha, sehol nem jelentek, és tán nem is fognak megjelenni, mivel egészen más céllal születtek.

Az elsőt 2006-ban írtam Buda Ferenc Kossuth-díjas költő 70. születésnapjára, megihletve gyermekversei, s az által, hogy jó sorsunk mindkettőnket tiszakécskei polgárokká tett. A mese mellé lopom azon költeményeit, melyek szereplői a történetben is felbukkannak.

A másodikat 2007-ben vetettem papírra, méghozzá Kristóf Márta tiszakécskei könyvtárigazgató nyugdíjba vonulásának alkalmából. Márta valódi „csodalény”: nem csak könyvtáros, de mézesbábos, a népművészet mestere, a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjének kitüntetettje, aki körül folyton ragyog valamiféle „fény”, amit derűből, bölcsességből szőttek az égiek.

 

Egyet mondok, de az kerek…

(Buda Ferenc költő 70. születésnapjára)

 

…van valahol e szépségesen napsütötte, hold simogatta, eső mosdatta, szél szárogatta világban, van bizony egy udvar, hol csudát láttam minap. Történt ugyanis, hogy egy álmos vasárnap délelőtt a csendes utcán, melynek hátát kivételesen nem gyötörte sem szekér, sem automobil, feltűnt egy szép öregember. Nem sietett, de nem is téblábolt, csak baktatott, miként a sokat látott öregemberek baktatni szoktak.

Nem úgy az udvaron eleddig unatkozó csöszöge gácsér, aki – meglátva a vándort – kapta magát, és reá rikácsolt.

– Te meg kiféle-miféle vagy, hogy baktatással lopod a napot? Ember létedre nincs jobb dolgod, mint lófrálni?

Az öregember hökkenve nézte a gácsért, meg az udvar többi lakóját, akik mind a kerítéshez gyűltek.

– Miért fáj az neked, ha mást sem csinálok, csupán bóklászom és nézdegélek? – kérdezte végül a szép öregember.

– Mert így haszontalan vagy! – replikázott a pimasz gácsér. – Nézz miránk! Akit csak látsz az udvarunkon és környékén, az mind szörnyen fontos és hasznos teremtmény.

– Itt vagyunk mindjárt mi! – szólt bele a beszélgetésbe az öreg gúnár. – A párommal együtt öt kislibát terelgetünk az udvaron, gazdánk nagy örömére. Ez komoly feladat, hatalmas felelősség!

– Igaz – ismerte el szelíden az öregember.

– Én sem vagyok náluk kevesebb! – sipította egy cérnavékony hangocska, mely az árokparton bokrosodó bodzáé volt. – Én ugyanis vendégeket várok a forró, nyári napokon, jól tartom őket teli tányéros virágaimmal, s ennek szintén örül a gazda.

– Ugyan, bodza, ne kuncogtass, mert elejtem az ebédemet! – kelepelt le a kéményről a gólya, kinek csőrében hercig kis béka-vitéz vartyogott. – A gazda engem becsül leginkább, hisz ritkítom a békák kórusát, ami különben fejfájásig gyötörné szegényt minden este.

A szép öregember bólintott volna, de máris új hang szállt felé. Az udvar mögött susogott-zsongott és ombolygott a zöld-ezüst búzatábla:

– Ne hallgass rájuk, fecsegnek csak! A gazda természetesen engem kedvel leginkább, hisz én adom neki a lisztnek, kenyérnek való magot.

– Ahogy te azt hiszed, kajla magpotyogtató! – süvöltötte haragos pirulással a búza lábánál búvó pipacs. – A gazda az én lobogó szoknyás táncomat lesi gyönyörködve, mikor erre néz!

Na, lett mindjárt akkora ribillió, hogy olyat még a szép öregember se látott. A csöszöge gácsértól az öt kislibán át, egészen a gólya csőrében méltatlankodó béka-vitézig mind süvöltve, visítva állította, hogy a gazda szemében ő a legfontosabb, és senki más. Tartott ez addig, míg felfújva magát, elő nem rontott a vascsizmás pulyka.

– Csendet, rendet, fegyelmet, kerge népsége az udvarnak! – kiáltotta. – Tudhatnátok, hogy a gazdánk, ki egész héten hevített, kokszot kevert, csűrt és csavart, szerelt, patkolt és szöget vert, ilyenkor a vaságyán durmol! Ha felébresztitek, jaj nekünk, hisz a kovács haragjánál semmi sem izzóbb!

A veszekedők megszégyenülten elhallgattak, de a pulyka tovább beszélt.

– Te meg ottan, te semmirekellő, öreg csavargó! Takarodj innét, és ne zargasd a hasznos teremtményeket!

Az öregember felelt volna, de aztán csak elmosolyodott, s kopott csizmái mögé lökte az utat.

Ha itt érne véget a történet, akkor csak füle volna, de farka nem (vagyis pont úgy nézne ki szegény, mint manapság a világ köröttünk!). Telt azonban napra-nap, éjre-éj, s egyszer biz’ a kovács kútba esett!

Nem akármilyen kút volt az, hanem a Szomorúság Setét és Nyirkos Kútja, amiből egyszerű kötél, vagy létra ki nem segíthette a lelkét. A kovács súlyos sóhajokkal rakva, könnyes szemekkel téblábolt az udvaron, s a műhelyének a közelébe se ment. Hiába gyüszmékelt körötte a csöszöge gácsér, a két öreg lúd, az öt totyi kisliba, s hiába susogott fülébe a zöld-ezüst búza, táncolt neki a vörös szoknyájú pipacs, a kovácsot egyikük sem tudta kihúzni-vonni a Szomorúság Kútjából.

Már-már el is sorvadt volna szegény ember, mikor a poros úton megint csak felbukkant a szép öregember. Ahogy benézett a csendes udvarra, máris tudta, hol a baj. Az állatok és növények, kik a gazdájukkal együtt a Szomorúság Kútjának fenekén csücsültek, csak némán nézték, amint a szép öregember megnyikordítja a kaput, s a fatuskón gubbasztó kovács fölé áll.

– Sötét van-e odabe? – kérdezte csendesen.

– Mint a kéményben, kormozás előtt – sóhajtott keserveset a gazda.

– Na, akkor ezt hallgassa meg!

Azzal a szép öregember ízes szavakat, melengető mondatokat kezdett potyogtatni a szájából. S ahogy egymás mellé illesztve a Szomorúság Kútjába eresztette mindet, hát versek álltak össze a sorokból! Versek, melyek a csöszöge gácsérról, a bodzáról és a kislibákról, a gólyáról és a pipacsról, meg még ezer másról szóltak, s végül biz’ létra lett belőlük. Verslétra, melyen a kovács egyre szélesedő mosolyt mutatva kimászhatott a napfényre, ki a Szomorúság Kútjából örökre!

S a poros úton távolodó szép öregember után nézve a csöszöge gácsér már tudta: mind fontos, aki az udvarunkban lakik, de a legfontosabb mégis csak a Költő, ki a szavával tanít, gyógyít, dorgál és vigasztal…

Ha engedjük neki.

2006. október 10. Tiszakécske

ÉS A VERSEK, MELYEK MEGIHLETTEK:

 

Buda Ferenc:

 

1. Csöszöge gácsér

 

Csöszöge gácsér

– háp-háp-háp! –

Egyre mondja:

– Vágjál fát!

Szalad a kiskacsa

utána,

biceg-bócog

a lába.

 

2. Bársony gyepen

 

Bársony gyepen

héttagú család:

két öreg lúd

meg a kislibák.

Őrzi őket

büszkén a gúnár –

jaj is annak,

aki arra jár!

Balga bárány,

nem voltál ügyes:

elszakadt a

bélés, a bekecs.

Hibibi, hibibi,

gigágá!

Rohan a két koma

világgá!

 

3. Bodza

 

Ingadozva,

illatozva

árokparton áll a bodza.

Vendégeit

ide várja,

teli tányér a virága.

 

4. Fűzfa, gólya, béka

 

Hajlik a fűzfa,

földig fátyol,

gólya a vízben

térdig lábol.

Most ide pillant,

most oda, nézd!

Csőribe kapja a

béka-vitézt!

 

5. Búza

 

Zöld-ezüst búza,

szalma lesz a szára,

inge földre esik,

égbe nő szakálla.

 

6. Búza közt táncolok

 

Búza közt táncolok,

bárány, ne taposs rám!

Pipacs vagyok, sejhaj!

Lobog piros szoknyám!

 

7. Kovács-mondóka

 

Hétfőn hevítek,

kedden kokszot keverek,

szerdán szerelek,

csütörtökön csűrök-

csavarok,

pénteken patkolok,

szombaton szöget verek,

vasárnap

ebédig

egyfolytában

vaságyamon heverek.

 

8. Pulyka

 

Vékony porban,

vastag sárban

jár a pulyka,

vascsizmában.

Pöffeszkedik

pirosan,

kiabál haragosan.

MOST PEDIG KÖVETKEZZÉK A…

 

A Mézeskönyvtáros

(Kristóf Mártának)

 

Fogalmam sincs, hogy keveredtem oda, ahol semmi dolgom sem volt, pont abban a pillanatban, mikor semmi keresnivalóm sem akadt ott. Mégis odakeveredtem, méghozzá a macis pizsamámban, amin a Kismackónak nevezett legbátrabb medveféle és társai szokásos tetteiket hajtották végre. Például, mikor behajlítottam a bal könyökömet, Kismackó meghajolt. Ha a jobbat hajlítottam be, akkor meg elkapta a Hullócsillagot, ami épp…

– Nem hinném, hogy bárkit is érdekelnének a pizsiden folyó butaságok!

Szólt valaki az idegen hely sötétjéből.

– Szerintem pedig nagyon is érdekes. Hogy volt tehát azzal a Kismackóval?

Érdeklődött egy másik hang. Én meg persze kővé dermedtem a rémülettől. Elvégre nekem most épp a másik oldalamra kellene fordulnom, lehetőleg az ágyamban, takaróval takarva. Ehelyett azonban valami sötét, hűvös, hatalmas és poros szagú épületben voltam, valamivel éjfél után.

– Mindenkit arra szeretnék kérni, hogy rögvest nyugodjon meg – rebegte egy harmadik, nagyon is begyulladt hang. – Ennek érdekében felajánlhatom, hogy az összes jelenlévő helyett is kellő mértékben félni fogok, méghozzá teljesen egyedül.

Aha, tehát legalább hárman vannak velem a sötétben! – gondoltam. – Az egyikük pedig annyira fél, hogy én, meg a többiek akár meg is nyugodhatunk.

– Szerintem fölösleges bármitől is tartanunk – csatlakozott a negyedik hang fura beszélgetésünkhöz. – Én ugyanis biztos vagyok benne, hogy hamarosan ennél minden csak sokkal rosszabb lesz. Amennyiben pedig igazam van, akkor akár optimisták is lehetnénk, mivel ebben a pillanatban még jobb nekünk, mint lesz a következőben, amikor is biztosan rosszabbá…

– Fényre volna szükségünk – kissé távolabbról jött az ötödik jelenlévő hangja, méghozzá vidáman, céltudatosan, magabiztosan. – Már keresem a kapcsolót, nyugi!

Oh, tehát olyan helyre kerültem, ahol vannak villanykapcsolók! – vidámodtam egy szemernyit. – Ez mindenképpen jobb hír, mintha azt kéne hallanom, hogy ezen a környéken esetleg még soha nem hallottak a kapcsolókról, a reggeli pirítós kenyérről és a…

Ekkor valaki felkapcsolta a villanyt. A fény élesen hasított, meg szúrt, meg vágott, úgyhogy a szemem elé kaptam mindkét kezem. Körülöttem általánossá vált a Juj!, a Jajaj!, a Hinnyemáne!, meg az Én megmondtam előre, hogy ez csak rosszabb lesz!

– Bocsi! – kiáltotta a távolból az iménti magabiztos, villanykapcsolást ígérő hang. – Szólnom kellett volna, hogy jön a fény.

– Szó sincs róla! – vidámkodott az, aki korábban a pizsimen lakó Kismackó után is érdeklődött. – Ezek a sárga-lila-hupikék fénykarikák a szememben igazán szépek.

– Nekem inkább szikrák vannak – hüppögte valaki más, vékony, sírós hangon. – Szúrós szikraeső, amerre látok. Pontosabban: amerre nem látok.

A karikákban gyönyörködő illető vigasztalóan brummogott:

– Ugyan, Malacka, nézd a jó oldalát. Így, ha valami ijesztő vár ránk a fényben, nem látjuk, mert eltakarják a szikrák.

A dolgon nem volt érkezésem elgondolkodni, mert a név – MALACKA! – megtorpantotta bennem az ütőt. Asziszem, így szokták mondani.

Elérkezettnek láttam az időt, hogy elvegyem a szemem elől mindkét tenyeremet. Első pillantásra magas polcokat láttam. Sokat. Hatalmasokat. Tele könyvekkel. Na, most… – gondoltam – …itt valaki hi-he-tet-le-nül szeret olvasni, másrészt talán mégse, viszont a szú a kedvenc háziállata, és így eteti őt, vagy… Vagy egy könyvtárban vagyok.

A könyvsorok közé tűzött betűkártyák miatt a harmadik lehetőségre tippeltem. A könyvtár nem is olyan rossz hely. Viszonylag kevés benne az éles, szúrós holmi, amibe az ember beütheti magát, és éjjel meglehetősen csendes, szóval, ha találnék egy párnát, meg egy takarót…

– Te ki vagy?

Valaki megrángatta a macis pizsamagátyóm szárát. Odanéztem. Le! Egészen le! A jobb lábamnál két törpe állt. Sityak, szakáll, erősen visszafogott méretek; ahogy az törpééknél illik.

– Én… vagyok… – hebegtem. Az egyik törpe dühösen biccentett.

Azt látjuk – mondta. – Méghozzá nagyon vagy. Túlságosan vagy!

– Hagyd el, Kököjszi – legyintett apró kezével a társa. – Tudod, hogy ezek a böhömök már csak ilyenek. Nagyok!

Megvetően hátat fordítottak nekem, és visszamasíroztak az egyik polc tövéhez, ahol nyögve-nyekeregve a hátukra emeltek egy eltépett láncon fityegő, műanyag káddugót. Ekkor végre vettem a bátorságot, és leengedve mindkét kezemet, körbenéztem. Mit húzzam az időt, a következőket láttam: a hatalmas polcsorok között, egy asztalnak használt, kerek falap körül apró alakok ültek. A törpék is közöttük foglaltak helyett, miután a dugót óvatosan maguk elé tették. Tőlük jobbra mosolygó medve ült, akit ezer közül is megismertem volna.

– Micimackó! – nyösszintettem akaratlanul, mire a bocs nehézkesen felállt és ünnepélyesen meghajolt.

– Örvendek a szerencsének – mondta, tényleg örvendve. – Később, ha majd ráérünk, mesélhetnél még nekem a pizsamádon lakó Kismackóról. Elvégre a rokoni kapcsolatok ápolása medvés kötelesség.

Biccentettem, majd a tekintetem továbbbotorkált. Micimackó mellett egyértelműen Malacka két fülehegyét fedeztem fel, mely kikandikált az asztal pereme alól. A remegő füleket reszkető, vékonyka hang követte.

– Micimackó!

– Tessék, Malacka?

– Van neki harminckétezerhatszázhuszonöt borotvaéles foga, két sorba rendezve?

– Olyanja nincs.

– Esetleg négy pár szőrős-karmos mancsa, amikkel hadonász?

– Úgy látom, olyasmije sincs, Malacka.

– És netalán van neki papírja, meg tolla, amivel összeírja az egészen apró állatokat, hogy aztán abc-sorrendben tudja őket fölfalni?

– Ha alaposan megnézem, Malacka, és még hunyorítok is… – Micimackó hunyorítva nézett rám – …akkor a macis pizsamáján kívül csak rémült tekintete van neki. Azt hiszem, Malacka, nyugodtan állíthatjuk, hogy ő jobban fél, mint te, csak épp nem fér be az asztal alá. Ami igen nagy kár, mert ha beférne, akkor te is találkozhatnál vele odalenn.

– Azért én mégis azt mondom, várjuk ki a dolgok végét – sóhajtott a Malacka fülhegyei után következő, asztalra könyöklő illető. – Lehet, hogy most reszket a pizsijében, de aztán felbátorodik, és a végén képes lesz ellopni a farkamat.

– Ugyan, Füles, mire kéne az neki? – mordult a Kököjszi nevezetű törpe.

– Hajjaj! – sóhajtott a mélabús szamár sokat mondóan. – Láttam én már bagolyházon csengőzsinórt!

Mielőtt megnyugtathattam volna Fülest, hogy nálunk kutyaugatásos a csengő (igazit ugyanis nem szereltünk fel: a kutyáink úgyis vau-znak, ha jön valaki), az asztal alól újabb vacogós szó szűrődött elő.

– Elment már?

Micimackó, aki – úgy tűnt – a helyiségben tartózkodó félős lények pártfogója, behajolt az asztal alá, és válaszolt.

– Még itt van.

– És tépkedi már a könyvlapokat?

Róbert Gida mackója ismét előbukkant egy pillanatra, hogy alaposan megnézzen magának, majd visszabukott az asztal pereme alá.

– Semmi olyasmit nem művel. Általánosságban nagyon békésnek tűnik.

– Mind így kezdi! – jött a retykető hang, némi haraggal keveredve. – Előbb csak bekerítik az erdőt, s csupán a legszélső ágacskákat törik le, mintegy véletlenül. Aztán egyre beljebb merészkednek, fűrészt ragadnak, meg fejszét emelnek, míg végül azon kapod magad, hogy már az odvas fában rejlő otthonod ajtaját döngetik, s ha bejutnak, minden könyvet tűzre dobnak.

Micimackó ismét felmerült az asztal alatti félhomályból.

– Mondd csak, van nálad fűrész, fejsze, esetleg körömvágó olló? – kérdezte teljes medveszigorral. Megráztam a fejem, a mackó pedig eltűnt. – Félőlény, figyelj! Semmi könyvpusztító alkalmatosság sincs nála, szóval gyere elő, mert idelenn még én is félni kezdenék, olyan sötét van.

Ez hatott. Sőt, Micimackóval együtt nem csupán a Félőlény (akinek köztudottan az egész könyvtárát kifosztották az erdőt dúló szörnyek), de Malacka is előmerészkedett végre. A kerek asztal körül immár hatan ültek, plusz én rogyadoztam. A létszám azonban még nem volt teljes.

– Szerintem mihamarabb kezdenünk kéne! – szólt a magabiztos, vidám hang a hátam mögül, miközben gyorsan közeledett. Felé sandítottam, s örömmel állapítottam meg, hogy egy tíz év körüli fiúról van szó, aki első pillantásra teljesen átlagosnak tűnt.

Másodikra viszont nem.

– Bocsáss meg, hogy a kézfogást kihagyom, de félek, hogy elmaszatolódom – nevetett rám, barna hajtincsét félrefújva a szeméből. – Tudod, már elég rég volt, hogy megrajzoltak, s azóta nem csak a világot, de a világűrt is bejártam a felfújható űrhajómmal. Szóval az óvatosság sosem árt. A nevem…

– Aladár – előztem meg. – Ismerlek! Te a Mézgáék Aladárja vagy.

A fiú bólintott, majd leült az asztalhoz, s maga elé tett egy szódapatront. Én még mindig őt csodáltam, elvégre eddig kizárólag a képernyőn, vagy legfeljebb könyvben láthattam, mikor egy eddig ismeretlen, kissé morózus hang szólalt meg. Gazdája a könyvtár pultja mögül csoszogott elő, s minden lépésnél meg kellett küzdenie túlságosan hosszú varázslóköpenyével, melyben majd orra bukott. Másrészt viszont csúcsos süvegével is gondjai akadtak, mert annak pereme folyton a szemére billent, a hátizsákjában cipelt óriási grimoártól pedig örökösen hanyatt akart esni, ahányszor csak lépett egyet az asztal felé.

Mindenki türelmesen kivárta, míg az apró termetű varázsló a helyére ér, s fáradtan lerogy.

– Örülök, hogy megérkeztél, Fitzhuber Dongó! – mosolygott rá szélesen Micimackó, aki az egész művelet alatt visszafojtott lélegzettel szorított a kétbalkezes varázslónak.

– Hát még én! – lihegte az. – Nincs több vesztegetni való időnk. Immár mindenki megérkezett a könyvtár kerek asztalához, akire csak szükségünk van…

– Rám is? – kottyantottam közbe meglehetősen udvariatlanul. Ezért aztán a következő pillantásokat gyűjthettem be: Kököjszi és Bobojsza haragtól szikrázó-, Micimackó napsugarasan biztató-, Füles „na, én megmondtam előre, hogy baj lesz vele”-, Malacka „ez mindjárt harap, juj”-, a Félőlény „könyvet akar enni, az biztos, csak még nem éhes”-, és Mézga Aladár vidáman kacagó tekintettel nézett rám.

Fitzhuber Dongó, aki láthatóan az egész esemény vezére volt, egyszerűen csak válaszolt.

– Igen, rád van a legnagyobb szükségünk, úgyhogy tedd le végre azt a mackópizsamás ülepedet és figyelj!

Letettem. Figyeltem.

– Rövid leszek: benne vagyunk a szószban! – hirdette ki az okleveles varázsló.

– Mikor nem? – vont vállat Füles.

– Akkor meneküljünk! – javallotta Malacka.

– Milyen ízű? – érdeklődött felvillanyozva Micimackó.

Most ő gyűjtött be a megrovó pillantásokat, majd Dongó komolyan folytatta.

– Mint tudjátok, a Mézeskönyvtárosról van szó, aki évek óta gondoskodik rólunk. Pakolgat polcról-polcra, ha kérnek tőle, kikölcsönöz minket, meg hasonlók…

– És tud mézeskalácsot sütni! – ezt persze Micimackó kiáltotta közbe, s közben úgy csillogott a szeme, mintha épp a medvemennyországba kukucskálna befelé.

– Azt is, igen – biccentett Fitzhuber Dongó. – Csakhogy hírét vettük, hogy hamarosan nyugdíjba megy.

Szorongó, fogat koccantó csend telepedett a kerek asztal fölé.

– Hé, azért gyakran fogjuk látni! – kiáltott Mézga Aladár, mert látta, hogy a Félőlény szemében könny csillan. – Úgyse bírja ki nélkülünk. És szerintem néha majd kikölcsönzi valamelyikünket, hogy hazavigyen és…

– Mézeskaláccsal kínáljon! – vélte Micimackó. – Ha megteszi, én azt se bánom, hogy visszafelé majd jól beszorulok az ajtajába.

– Ki fogunk húzni, Micimackó – keserítette el a medvét Füles. – Bármilyen jól is érzed magad ott, ahova beszorultál, a barátaidra számíthatsz: ki fogunk húzni onnan!

– Koncentráljunk, ha kérhetem! – Fitzhuber Dongó apró öklével az asztalra akart csapni, de elvétette, s majdnem beborult alá. Szerencsére Aladár résen volt, és megtartotta a varázslót, aki némi pironkodás kíséretében folytatta: – A KLLK nevében elhatároztuk…

– Tessék? – hajoltam közelebb. – Bocsánat, de azt a kölölököt nem értettem.

– Ká El El Ká – betűzte Kököjszi, bár az ő szájából is úgy hangzott, mintha a szakállát próbálná kiköpködni. – Azaz: Könyvekben Lakó Lények Közössége! Mi vagyunk a vezetőség, leginkább és elsősorban!

– Tehát… – Fitzhuber Dongó ismét magához ragadta a szót. – Elhatároztuk, hogy búcsúajándékot adunk annak, aki oly sok éven át gondoskodott…

Ekkor Füles hüppögni, Félőlény sóhajtozni, Malacka könnyet potyogtatni kezdett.

– Most meg mi van?! – fortyant fel Bobojsza.

– Búcsú… ajándék… Ez nagyon-nagyon rosszul hangzik – vélte Füles. – Olyan sohatöbbémár, meg örökre, és véglegesen.

– Rossz szavak – bólogatott a Félőlény is. – A könyv végén se szeretem, ha kiírják: vége. Azt szeretem, mikor folyt. köv. van a lap alján. Annak ugyan semmi értelme, de megfigyeltem, hogy ha folyt. köv. van, akkor a polcomon hamarosan megtalálom a történet következő részét.

– Nekem volna egy gondolatom – lepődött meg Micimackó.

– Neeekeeeed? – gonoszkodott Kököjszi.

– Hááát… – vont vállat még mindig ámulva a medvebocs. – Így alakult, nem tehetek róla.

– Jól van, jól, csak bökd ki végre! – bíztatta Bobojsza.

– Szerintem ne búcsú, hanem inkább látogassmegminketmihamarabbésa mézeskalácsotsefelejtsdotthon-ajándékot adjunk neki! Na?

Malacka büszkén nézett fel a barátjára, aki szeppenten várta, mit szólnak váratlan gondolatához a többiek.

– Majdnem jó – sóhajtotta Mézga Aladár. – Azért a mézeskalácsos részt csippentsük le róla. Az olyan… Követelőzős.

– Szavazzunk! – rikkantotta Malacka. – Ki van Micimackó mellett?

– Hiszen te vagy mellettem, Malacka! – figyelmeztette apró termetű barátját a medvebocs. – A másik oldalamon pedig Bobojsza…

– Nem úgy értette, Micimackó! – vágott közbe bosszankodva Fitzhuber Dongó. – Nos, tehát, ki fogadja el a Százholdas Pagonyból jött medve javaslatát, a mézeskalácsos-rész törlésével?

Mindenki felemelte, amivel szavazni szokott. Micimackó például mindkét mancsát, mivel úgy vélte, a saját javaslatát illő erősen támogatnia.

– Megállapítom, hogy a KLLK vezetősége, plusz a meghívott külső szakértő… – itt rám nézett – …egyhangúan elfogadta a javaslatot. Áttérhetünk a következő napirendi pontra.

– Éjszaka van! – pontosított Füles. – Éjrendi pontról lehet szó legfeljebb. Ilyenkor különben is a legjobb volna szunyókálni, de persze van rá lehetőségünk? Nincs, naná, hogy nincs.

Fitzhuber Dongó nem törődött a zsörtölődéssel, inkább tovább vezette a tanácskozást.

– Arra kérek mindenkit, sorban mutassátok be, mit hoztatok látogassmegminketmihamarabb-ajándékként. Kezdjék a tengerész törpék!

Kököjszi és Bobojsza a sárgásfehér, láncon függő káddugóra mutatott.

– Ez mi? – hördült a kétbalkezes varázsló.

– Vízhorgony – jelentette ki büszkén Kököjszi, Bobojsza pedig rögvest magyarázatot is fűzött hozzá:

– Többször volt alkalmunk megfigyelni, hogy ha a böhömök leeresztik ezt a bigyót a víz alá, és a nevezett víz történetesen egy kádban található, akkor ama víz sehova elfolyni nem tud, tehát alaposan le van horgonyozva.

– Szóval ez egy kiváló minőségű vízhorgony! – szögezte le ismét Kököjszi.

– Hogy kerültetek ti a vezetőségbe? – nyelt hatalmasat a varázsló.

– Mi vagyunk a legtöbbször kikölcsönzött törpék Gimli után, de ő túl rátarti, hogy leüljön a kerek asztalhoz – zengte tengeri széltől edzett hangon Bobojsza.

– Jó, menjünk tovább – legyintett Dongó. – Micimackó, mi van abban a csuporban, amit a két mancsoddal szorongatsz?

– Természetesen egy kidurrant lufi – mondta büszkén a medvebocs. – Az jutott eszembe, hogy a nyugiba igyekvő barátunknak biztosan jól jönne egy kis méz a kalácsához. Sajna azonban képtelen voltam eldönteni, hogy akác-, mezei virág-, vagy milyen mézet is hozzak. Már teljesen el is keseredtem a sok kóstolga… Akarom mondani, fontolgatás közben, mikor eszembe jutott, hogy a csuporba rejtett durrantott lufi ajándékként egyszer már bevált.

Mézga, Fitzhuber és én összenéztünk, bólintottunk.

– Malacka, te mit hoztál? – fordult tovább a varázsló. Malacka hallgatott. Plusz mélyen lehajtotta a fejét. Végül nagyon halkan azt motyogta:

Teát.

– Hogy mit? – hajoltam előre, de akkor már meg is láttam. Malacka előtt, az asztal lapján tenyérnyi, sárga tócsa csillogott. – Az ott… Tea?

– A legfinomabb gyümölcstea, amit csak készíteni tudok – biccentett szomorúan az igen kicsi állat. – Csakhogy elfelejtettem hozzá a bögrét, szóval mikor kiléptem a könyvünkből…

– Értem – köszörülte a torkát Dongó. – És mondd csak: van még nálad abból a teafűből, amit a főzéshez használtál?

Malacka szeme hirtelen felragyogott, majd mancsával az oldalán lógó táskába nyúlt, és elővett egy zacskó illatos teafüvet.

– Nnna, ezt is megoldottuk – lelkendezett Mézga Aladár. – Úgy látom, a Félőlény valami aprót és színeset hozott.

A kicsiny teremtmény középre tolta a holmit. Mikor alaposabban megnéztük, kiderült, hogy egy picike, szépen festett pajzzsal van dolgunk.

– Ez megvédi – motyogta a Félőlény. – Őt is, meg az otthoni könyvtárát is. Remélhetőleg.

– Varázserővel töltött? – piszmogott még közelebb Dongó, mint szakértő.

– Valószínűleg igen – vélte a Félőlény. – Legalábbis mióta velem van, azóta egyetlen könyvemet sem bántotta senki.

– Oh! – ámuldozott nagy tisztelettel a kétbalkezes varázsló. – S mióta birtoklod ezt a bűvös holmit?

– Köbö három perce találtam itt, az asztal alatt – húzta ki magát a Félőlény.

– Ahumm – komorult el Fitzhuber Dongó. – Na mindegy, bízzunk a Mézeskönyvtáros szerencséjében. Szamár, te következel!

– Füles, ha kérhetném! – mordult amaz. – Szamár néven egy meglehetősen idegesítő, folyton vigyorgó és dumáló rokonomat szokták emlegetni, akit én különösen azért ki nem állhatok, mivel képtelen belátni a négypatás lét sivárságát. Különben meg ezt a puha, szürke, az egyik végén bojtos, a másikon szöges szövetcsíkot hoztam.

Mindannyian meghökkenve bámultuk az asztalon heverő holmit. Végül Malacka volt elég merész, hogy megszólaljon.

– Füles, ez azért itt ugye nem…?

– Szó sincs róla, hogy a saját farkamat akarnám elajándékozni – nyugtatott meg mindenkit lekonyuló fülekkel a szamár. – Ez itt a tartalék farkam, s azért adom a Mézeskönyvtárosnak, hogy ha netán… És a világ állását nézve ez előbb-utóbb biztosan be fog következni! …az ő farkát is ellopnák egyszer, mondjuk kapucsengőnek, hát legyen neki tartalék.

– Khrm-hm… – keservesen kerestem a szavakat, aztán csak kiböktem, amit akartam: – Szerintem a Mézeskönyvtárosnak most sincs farka.

– Na, akkor máris ez lesz számára a legértékesebb ajándék – vélekedett Füles, kissé meglepve, hogy így eltalálta, mit kell hoznia.

– De neki… – akadékoskodtam volna tovább, Mézga Aladár azonban oldalba bökött, majd gyorsan témát váltva, a maga ajándékát emelte a magasba.

– Ez kérem, egy szifonpatron. A tudomány csodája, annál is inkább, mivel magam töltöttem meg különleges gázzal. Olyan szóda készíthető általa, melynek minden buborékja egy-egy boldogság-pukkanat, mely egyenesen a hypothalamus…

– Rendben, azt hiszem, értjük – szólt közbe Fitzhuber Dongó, majd sietve folytatta, méghozzá felém fordulva: – Szakértőként megidézett barátunkon a sor. Mondd, szerinted rendben lesz úgy, hogy mindezt az értékes holmit egy dobozba téve az asztalán hagyjuk, vagy…

– Vagy! – bólintottam hatalmasat, mert kezdtem sejteni, miért is kell nekem éjfél után pár perccel a macis pizsamámban ücsörögnöm a hideg padlón. – Az ajándékaitok csodálatosak, tényleg! Én azonban úgy érzem, valami még hiányzik.

– A méz! – állapította meg Micimackó egyszerre szomorúan és reménykedve.

– Nem egészen erre gondoltam, de majdnem jó – sietve beszéltem, mert az asztal körül már mindenki kezdett elszontyolodni. – Olyasmire van szükség, ami egybefogja az összes ajándékot, s úgy is tartja azokat, hogy a Mézeskönyvtáros tudja: ez mind tőletek, a könyvekben lakó, hálás lényektől származik.

– Spárga!

– Csiriz!

– Méz! Továbbra is…

– Doboz!

– Hajókötél!

– Patkószög!

– Összeszorított cápaállkapocs!

Már majdnem mindenki megtette a javaslatát. Egyedül a kétbalkezes varázsló temetkezett komor töprengésbe, majd a beálló, rémült csöndben végül mégis megszólalt.

– Egy… Egy könyv! Az kell! Könyv, amiben minden ajándékunk szerepel, sőt, mi magunk is benne vagyunk, és… És még sok dolog, amit a Mézeskönyvtáros szeret.

Megtapsoltuk, pedig ő még nem is fejezte be. Miközben igyekeztünk elcsendesedni, Fitzhuber Dongó leügyetlenkedte a hátáról a grimoárt, az asztalra helyezte azt, és lassan lapozgatni kezdett benne. Mire megtalálta, amit keresett, mi már tövig rágtuk a körmünk izgalmunkba.

– Ez az! – kiáltott a Fitzhuber. – Kapaszkodjatok, varázsolni fogok!

És varázsolt. Villanás. Pukkanás. Sistergés. Szörcsenés…

A levegőből egy szürke kartondarab hullott alá, egyenest a kerek asztal közepébe.

– Már megint itt az ősz – sóhajtotta Füles. – Hullnak a kartonok.

Ezt azonban most mindenki elengedte a füle mellett. A kartonpapírt bámultuk, ami alig volt tenyérnyi. Halvány vonalak, meg betűk látszottak rajta.

– Könyvtári katalóguskártya? – hökkentem meg. Mézga Aladárral együtt azon kezdtünk gyanakodni, hogy a kétbalkezes varázsló elrontott valamit.

– Bizony, egy katalóguskártya! – mondta széles vigyorral Fitzhuber Dongó. – Ez azonban még csak a varázslat fele. Minden ajándékot kéretik rátenni a kártyára!

Rátettük. A kétbalkezes varázsló a jobbik balkezével kört rajzolt, mire megint villanás, pukkanás, sistergés, szörcsenés…

A kerek asztal közepén egy könyv hevert.

A kerek asztal közepén EZ A KÖNYV HEVERT, tele mindazok szeretetével, akik ezentúl is csak azt zengik a Mézeskönyvtárosnak:

Látogassmegminketmihamarabbsűrűnmindig!!!!!!!

(utóirat: ésamézeskalácsotsefelejtsdotthon-Micimackó)

(2007, Tiszakécske)

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top