+ Interjú

A helyeink mi vagyunk – interjú Szilasi Lászlóval

Fotó: Magyar Vivien

„A szégyen a barátunk, de ez keveseket motivál.” A szegedi hajléktalanokról szóló, A harmadik híd című regényről beszélgettünk a szerzővel.

„A szégyen a barátunk, de ez keveseket motivál.” A szegedi hajléktalanokról szóló, A harmadik híd című regényről beszélgettünk a szerzővel.

Miért kezdte el foglalkoztatni, hogyan vált fontossá az Ön számára a könyv témája? Egy regény írására készült, és ehhez talált egy jó témát, vagy a téma volt meg előbb?

Amikor a Szentek hárfájával elkészültem, világos lett, hogy regényt írni számomra nagyon jól eső, esetemben flow-állapotot eredményező, kifejezetten addiktív tevékenység. Újra benne akartam lenni. És akkor megakadt a szemem a szomszéd férfin, akinek akkor még volt családja, lakása, állása, de épp elkezdte sorra mindet elveszíteni. Ismertem már nagyjából egy éve, látszott, hogy ennek igen gyorsan hajléktalanság lesz a vége. Egy kemény napirend megtartásával, nagyon keményen küzdött. Mégis rövid időn belül elveszítette mindenét. És én egy idő után már nem értettem, hogy miért nem hal meg. Ez az élet, ez a kérdés lett az alapanyag, ennek a történéssornak próbáltam utánajárni, ebből lett a regény.

Belőle lett a könyvben Foghorn figurája?

Nem egészen. Az ember, akit ismertem, valóban nagyon kemény, tudatos figura volt. De Foghorn karakteréhez még hozzáadódott az is, hogy a huszonöt éves érettségi találkozónkon fölbukkant a szomszéd osztályból egy fiú, aki addig kint élt Kanadában, a mi osztályunkból pedig nem jött el valaki, akiről csak én tudtam, hogy hajléktalan-jellegű körülmények között él valahol Szegeden. Nagyjából ezekből az alakokból állt össze Foghorn, aki a központi szereplője a könyvnek. Ahogy észrevettem, majdnem minden fiktív szöveg esetében nagyon sok konkrét elem származik a valóságból. A semmiből világokat teremtő fantáziának valójában felettébb ritkán van szerepe. Egy figura, egy helyszín, egy történet általában valóságosan létező elemekből tevődik össze ‒ az új egészet viszont kitalálhatod, ha ki tudsz, vagy ki lehet egyáltalán találni bármit is.

A könyvben megjelenő önértelmezési problémákat tekinthetjük-e egy nemzedék közérzetének, egy generációs léthelyzet megjelenésének?

Amikor a harmincéves osztálytalálkozóm volt, akkor a huszonöt éveshez képest óriási fordulat következett be. Az osztálytársaim kétharmada hirtelen kiment külföldre, pedig akkor már negyvennyolc évesek voltunk. Erről keveset lehet olvasni: azt tudjuk, hogy fiatalok vannak kint, a huszonévesek közül mondjuk félmillióan, de arról nem szokás beszélni, hogy velem egykorú magyarok is nagy számban élnek külföldön. Még mielőtt az öregség beköszöntött volna, a negyvenes éveik végén nagyon sokan váltottak. Én ezt érzem közös nemzedéki tapasztalatnak. A hajléktalanság ezzel szemben messzire visszanyúlik az időben. Engem még nem tanítottak a szabadságra. Arra tanítottak, hogy meg fogjuk kapni a biztonságos megélhetést – annál többet nem, annyit igen. De nem tanítottak például az öngondoskodásra. Ennyiben pedig az egész probléma mélyen visszanyúlik a Kádár-korszakba. Természetesen a hajléktalanok között vannak fiatalabbak is, olyanok, akik már a rendszerváltás után születtek, de ők másképpen is viselkednek. Az ő viselkedésükben van egy határozott protest-jelleg. Az én korombeliek, vagy a nálam idősebbek más okokból vannak odakint. Vagy tényleg áldozatai a rendszerváltásnak meg a privatizációnak, vagy pedig egész egyszerűen úgy döntöttek, hogy nem akarnak csavar lenni a kapitalizmus gépezetében. De szerintem ez nem a generációval függ össze, hanem azzal, hogy immár huszonöt éve történt a rendszerváltás. Volt idő bizonyos felismerésekre. Leesett a tantusz.

A hajléktalanság mellett az emigráns-sors is fontos tárgya a regénynek. Nosztávszky úgy fogalmaz a könyvben: „az ember a helyével együtt az, aki”, „akkor változtam meg, amikor megváltoztattam a helyemet”, „ők az én jeleim, nem pedig fordítva, mégis visszahatnak rám, nagyon is erősen”. Egyetért ezzel, az ember valóban a „helyével” együtt változik?

A rendszerváltás idején volt egy nagy irodalomelméleti boom, amikor egyszerre nagyon sok minden jött be az országba. Azóta szerintem a legnagyobb horderejű dolog nagyjából öt-tíz évvel ezelőtt kezdett el begyűrűzni: ez pedig a lokális fordulat. Az a felismerés, hogy egy dolgot nem az által vagyunk képesek megérteni, ha megértjük a történetét, hanem azzal, ha megértjük, hogy milyen helyekhez kötődik.

Egy embernek a lélektani elemzéséhez nem arra van szükség, hogy belemásszunk újra a gyerekkorába, hanem talán inkább arra, hogy végigkövessük a helyeit, ahol élt.

Én ezt igaznak gondolom, és eddig a gondolkodás keveset foglalkozott ezzel az iránnyal. A hajléktalan ebből a szempontból is nagyon érdekes. Neki nincsen helye. Vagy vannak helyei, de csak korábbi helyei vannak. Hely nélkülivé válik, helytelen. Ezt a szemléletet próbáltam érvényesíteni a könyv megírásakor. Az például, hogy Foghorn voltaképpen hogyan is került ki az utcára, azért nincs konkrétan kifejtve, mert a hajléktalanok az idő tekintetében egyforma, vagy legalább is nagyon hasonló történetek alapján kerülnek ki oda. Bármelyikünk egy pillanat alatt az utcára kerülhet, ha már nem élnek a szülei, vagy ha nincs egy olyan család, rokonság, kisközösség, ami megtartsa. Az élet húz néhányat: elválsz, a volt házastársad kifoszt, elveszted a lakóhelyedet, aztán az állásodat is, és már kint is vagy. Tehát időben, az időben zajló történeteik alapján valójában nem nagyon lehet megérteni ezt az ügyet, mert a történeteik lényegüket tekintve egyformák. Abban viszont nagy a különbség, hogy milyenek illetve milyenek voltak a helyeik. Remélem, a könyv erős érv amellett, hogy az embereket a helyeik vagy a helyeik hiánya által legalább annyira meg lehet érteni, mint ha megint egyszer az idejüket próbálnánk vizsgálni.

És ha a külsejük alapján próbáljuk megérteni őket? A Szentek hárfája kapcsán egy interjúban azt mondta: „tulajdonítottam a ruházatnak némi önkifejező, önarckép-alkotó jelleget: figuráim úgy öltözködnek, hogy ruhadarabjaik speciális együttállása megjelenítse a testükről és személyiségükről kialakított belső képüket.” Igaz ez A harmadik híd hajléktalanjainak esetében is?

Igen. Amikor sétálunk az utcán, és jönnek a hajléktalanok, zaklatnak és pénzt kérnek tőlünk, akkor egyformának látjuk őket. Csúnya, büdös, öreg emberek, túlnyomórészt férfiak, hatvan év körülinek tűnnek, hosszú, sárga szakálluk és aceton- meg ammóniaszaguk van. De természetesen nem egyformák. Vannak különbségek, és ők ezt egymásról számon is tartják. Látják. Egyfelől tudják azt, hogy kívülről egyformák, másfelől azt is tudják, hogy a másik miben különbözik, vagy ők miben különböznek a többiektől. De ennél talán még fontosabb az, hogy addig hordják a ruhájukat, amíg le nem rohad róluk. Próbálnak mindig ugyanúgy kinézni, addig, amíg a ruhanemű tart. Én azt hittem, hogy ez azért van, mert szegények. De nem azért van. Egy szavukba kerül, és a máltaiak tényleg felöltöztetik őket pillanatok alatt. Elégetik a ruháikat, és megkapják az újakat. Még az is előfordul, hogy mosnak, de akkor sem cserélik le a ruházatukat. A ruhájuk fejezi ki az önazonosságukat. A bizonytalanságuk téteti ezt velük, ezzel a mindig azonos külsővel próbálják helyettesíteni azt, hogy nekik nincs helyük. Nekünk a házunk a várunk, mivel azonban nekik nincs házuk, a ruházatuk válik a várukká.

Oldalak: 1 2 3

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top