Fiatal művészek bemutatkozó estjének adott otthont a Sanyi és Aranka színház, melyet Lukáts Andor, az egykori legendás kaposvári színtársulat tagja igazgat. Csanda Mária tudósítása, Fekete Attila fotóival.
A IX. kerületi pinceszínház alkalmas ilyen első fellépésekre, barátságos, kis befogadó- és színháztérrel, ahol azért van ruhatár, büfé sörrel-borral, a falon előadások fotóival és mulatságosan csúnya retro-kredenccel. Na és a háziasszonnyal: Lengyel Katalin, aki egy babaszépségű fiatal hölgy, táncos, és mindenkit kedvesen, de cseppet sem tolakodóan invitál: Mindjárt kezdődik az előadás, addig nézzen körül, beszélgessen, szívesen látott vendég.
A meghívóból már tudom, öt művész szerepel majd, köztük az egész kitalálója és létrehozója, Lengyel Katalin, aki Írországból hozta az előadás ötletét. Kicsit a Gyukics Gábor által Amerikából ideplántált szabad versfelolvasó estekre emlékeztetett az egész, és valóban, egyik szünetben beszélgettünk, az íreknél szabadon jelentkezőknek is választható bemutatkozás itt előre meghívottakkal zajlik.
Elsőként VassImre kortárs táncos mutatkozik be, elmondja, hogy a világ örök körforgásáról szól majd, valamint arról, amikor kisgyerekként egyedül maradt egy tanyán, szülei nap közben elmentek, dolgoztak. Nagyon eredeti, ahogy táncol, már a megszólalása is, az a jó, hogy érezzük, nincs benne semmi mesterkéltség. A tíz perces előadás pedig éppen annyi, amennyit különösebb erőltetés nélkül be lehet fogadni, amit valóban megkíván a kezdeti filozofikus, egyetemes, nagy mozdulatívekkel bemutatott és az utána következő nagyon is szubjektív téma táncrajza.
Tíz perc szünet jön, lehet ismerkedni, megbeszélni a látottakat, de a színtérben is maradni, zenét hallgatni, filmetűdöt nézni két közreműködő DJ jóvoltából. És ez így folytatódik, tíz perc előadást tíz perc szünet követ, inkább az előadások, amit pontosan betartanak, a szünet néha hosszabbra nyúlik.
Rubik Ernő Zoltán lép közönség elé, igen, a Rubik kocka feltalálójának fia, de ezt nem mondja, csak egy háttérbeszélgetésből tudom. Zeneszerző szakos a Zeneakadémián, elektromos zongora várja a színpadon. Komótosan teázik a színpad előtt, elmeséli, hogy honlapot szeretnének a barátaival, a közönséghez fordul: informatikust keresünk. Végre leteszi a teáscsészét, a zongorához megy, dzsesszfutamszerű etűdök aláfestésével hangosan gondolkodik tovább: mindig arról álmodott, milyen lehet egy mozgó zongorán játszani? Ehhez kér a közönségből közreműködőket, akik készséggel jönnek, felemelik, megvalósul az álma, hullámzik a zene, a zenész, az instrumentumot és a rajta játszót tartók. Performanszban, azaz a pillanat adta élményben mindenképp az est fénypontja.
Professzionális táncost látunk a következőben, érezzük a másodpercről másodpercre megkomponált koreográfiát, amiben inkább a precíz mozdulatokat, mint a mondanivalót csodálom, akár egy szuggesztív absztrakt képben. Grecsó Zoltán mutatta be. Közben malőr, nem jön a zene, és nem akkor a fény, amikor kell. Hátraszalad, kiigazítja a technikusokat, technikát, de ez is mind belefér, nem feszengünk, mert közvetlen a hangulat. Eddigre már el kezdtek beszélgetni a résztvevők, a vendégek a két tízperces szünetben.
Költő a negyedik bemutatkozó: Weiner Sennyey Tibor. Gyertyát gyújt, leteszi maga mellé, bensőségessé varázsolja ezzel a hangulatot, ráhangolódunk a költészetre. Könyvet mutat fel: Borges – suttogja valaki a közönség soraiból a borító portréja láttán. S következik a nagy argentin költő-író verse Az első magyar költőhöz, a felolvasással mintha magát szólítaná színpadra, majd tükörválaszul egy vers Az utolsó argentin költőhöz címmel. Még két további saját vers hangzik el, és egy kötetnyit lapként szétszór a közönségnek. Rubik Ernő spontán felkéri a publikumot, mindenki olvasson fel egy szót a nála lévő vers első sorából, először kissé bátortalanul hangzanak, majd belejövünk, ahogy felolvassuk a szavakat, néha egyszerre többen, szabad vers születik, ami egyúttal hangzó költemény.
Végezetül a szép táncosnő következik, de nem a babaszépségű hölgy lép színpadra, mint várnánk, hanem egy apókának öltözött sutácska. Lassanként rájövünk a mozgásban eljátszott tréfa ízére, a vénség ifjúvá változik, az álruhás Lengyel Katalin mozdulatai felgyorsulnak, DJ zene, végül mindenki táncol.
Az est folytatódik, januárban újabb öt művész mutatkozik be ugyanebben a keretben, szabadon. Frissek. Így nevezi magát az előadás, és csak szurkolni tudunk az új hajtásoknak, a formának, honosodjon meg ez is.
(Első FRISSEK Minifesztivál- Fiatal magyar művészek fesztiválja. Sanyi és Aranka Színház, 1093 Budapest, Mátyás u. 9.)
{jcomments on}
