Báron György
Elemér
Rómában ért a hír. A Casa del Cinemából jövet baktattam lefelé a Spanyol lépcsőn, fiatalok százai ültek a teraszos lépcsősoron a késő délutáni bágyadt, aranyló napsütésben. Már elhaladtam az erkélyes kis ház előtt, ahol Keats élt és halt meg huszonöt évesen, tovább a Via Margutta, Fellini otthona felé, amikor megcsördült a telefon: Ragályi Elemér meghalt. Teljesen hihetetlennek tűnt, s nem csak a varázsos helyszín miatt, ahol mulandóság és újjászületés örök körforgása kavarog, s ahová Elemér, a maga harmonikus, horatiusi alkatával annyira illett. Közhely, hogy minden halál valószínűtlen és hihetetlen – maga a halál az –, de az övé, ha lehet, különösen. Mintha az időfelettiség titkát kapta volna az istenektől, irigyelte is érte mindenki. S hogy mit adott cserébe? Ha egyetlen szóval kéne válaszolnom: tisztaságot. Kivételesen tiszta ember volt, munkában, művészetben, közéletben. Ez elsősorban igényességet jelentett: morális és szakmai értelemben egyaránt.
Hogy mekkora operatőr volt, azt nem most kell elmondani. Az impozáns életművet, az Oscar- és Emmy-díjas filmeket, a világsztárokat, akikkel dolgozott, s a magyar filmeseket, Zolnay Páltól Elek Juditon át Makkig, Gaálig, Mészáros Mártáig, Gazdag Gyuláig, Sándor Pálig, Török Ferencig. Nélküle nem lenne modern magyar filmtörténet. Pontosabban lenne, csak más, szegényebb volna. Minden stílust magas szinten tudott, a kézikamerás dokumentarista fényképezéstől, amelynek hazai úttörője volt, a hagyományos stúdióvilágításig és plánozásig.
Finom, elegáns úr volt a léha filmesek között, egyszerre a minőség arisztokratája és vérbeli demokrata. Mert tudta, a filmezés csapatmunka. Amikor három éve átvette a kritikusok életműdíját, vagy fél tucat embert hívott ki maga mellé a színpadra, a fahrtmestert, a focus pullert, a világosítót s fiát-asszisztensét, az ugyancsak kiváló operatőr Marcit, akikkel dolgozott, s akikkel az elismerést képletesen megosztotta. A következő években már ő adta át a filmkritikusok kitüntetését a fiatal operatőröknek. „Tudod, mennyit jelent nekik, hogy tőled vehetik át a stafétabotot?” – nem hagyta végigmondani, közbevágott: „Ez nekem jelent nagyon sokat!” Az idei februári díjkiosztó volt az utolsó nyilvános szereplése. Fiatalos volt és elegáns, mint mindig. Két napra rá felhívott, és – tőle szokatlanul – hosszan beszélt az elmúlásról, arról, nemzedéktársain milyen fájdalmasan fog az idő. Rajtad nem, mondtam. Talán már akkor érzett valamit, ki tudja.
Soha nem politizált, de minden tisztességes, jó ügy mellé odaállt. Amikor alma materét, az SZFE-t, ahol tanult, majd tanított, senkiháziak lerohanták, aláírásokat gyűjtött a védelmében. Aztán elvállalta az új, független operatőr-szövetség tiszteletbeli elnökségét. Nem mintha kedvelte volna az ilyesfajta akciókat és posztokat, de tudta, mikor jön el a megszólalás ideje. Azt védte, ami a legfontosabb volt számára: a minőséget. És mindenekelőtt a jövő filmeseit, akiket nemcsak kurzusain, hanem egész munkásságával és emberi tartásával tanított. Kivételesen gazdag és szép élet jutott neki osztályrészül. Olyan finoman és elegánsan távozott, ahogyan élt.
