Interjú Barabás Zsófi festőművésszel a kezdetekről, nyitottságról, alkotási folyamatról, a színek fontosságáról és arról, miért lépett ki a térbe.
Édesapád Barabás Márton, festőművész, édesanyád gyógypedagógus, egyik öcséd, Lőrinc, trombitaművész, másik öcséd, Benedek szobrász. Áldás vagy átok egy művészcsaládban felnőni?
Ha mindenképp a kettő közül kell választani, akkor inkább áldás. Mi részben az édesapánk műtermében nőttünk fel, oda érkeztünk az iskolából délután. A szüleink engedték, hogy mi is művészek legyünk, nem volt bennük szkeptikus hozzáállás. Mehettünk művészeti pályára, bár ezt sosem erőltették. Egyetlen dolgot kértek tőlünk Lőrinccel, hogy a pedagógia szakot is végezzük el.
Innen nézve ezt jól tették, sokat foglalkoztál gyerekekkel. Miért fontosak neked ennyire?
Mert minden ott kezdődik. Akkor tud a társadalom nyitni a művészetek felé, hogy ha van hozzá fogódzója. Egy gyerek ezt vagy megkapja otthon a szüleitől, vagy az iskolai tanulmányai során egy jó rajz-, zenetanártól, pedagógustól. Aki nem csak egy festményt mutat be, mondjuk, Picassotól, hanem megmutat valamennyit az alkotóból is. Így egészen más viszonya lesz a fiataloknak egy-egy művészhez. Amikor 2012-ben kitaláltuk Moizer Zsuzsával, hogy csináljunk gyerekeknek egy kreatív rajzolós könyvet (Mindenki tud rajzolni), az volt a lényege, hogy a rajzoláson keresztül a gyerekek önbizalmát is erősítsük.
Hogyan tudjuk fejleszteni a látásunkat?
Nyitottsággal és érdeklődéssel. Azok a gyerekek, akiket elvisznek múzeumba és lerajzoltatnak velük például egy Henry Moore szobrot, vagy egy Giacomettit és a múzeumpedagógus közben kérdezi őket, lehetőséget ad nekik arra, hogy elmondják a gondolataikat, sokkal nyitottabbak lesznek bármilyen képzőművészet befogadására, megfigyelésére. Sokszor egészen máshogy értünk meg valamit, ha lerajzoljuk. Nagyon meghatározó, hogy még gyerekként meg kell ragadni az érdeklődést, mert akkor, mint egy szivacs minden információt magukba tudnak szívni és sokkal spontánabbul tudnak asszociálni olyan dolgokra, amik felkeltették az érdeklődésüket.
De ugyanígy fontos ez később is. Egy évig tanítottam művészettörténetet a Fasori Evangélikus Gimnáziumban és ott is az volt a tapasztalatom, hogy ha izgalmasan kerül bemutatásra egy-egy téma, akkor könnyen kapcsolódnak hozzá a kamaszok is. Ilyen hálás téma volt például a modern és kortárs építészet előadás, ahol a Bauhaustól kiindulva a ma alkotó Frank O Gehry, Calatrava, vagy Tadao Ando épületei nagyon megfogták a fiatalokat.
Vissza tudsz emlékezni arra a pontra, amikor eldöntötted, hogy a festészettel szeretnél foglalkozni?
Két ilyen pont volt. Az egyik, amikor kitaláltam, hogy tervezőgrafikus leszek és a Kisképzőbe felvételiztem. Itt tervezést is tanultunk, de megismertük a sokszorosított grafikai eljárásokat is. Például mindenki lemásolt egy Rembrandt rézkarcot, tükörből nézve azt, alapozott rézlemezre. Ezt a lemezt aztán savval megmartuk és lenyomtattuk. A litográfiánál (kőnyomat) én Leonardo da Vinci grimaszoló arcait, és lóláb rajzait választottam. Itt tollal és krétával rajzoltam a kőre, majd ezt nyomtattuk le később pár példányban a Sárközi Tanár Úrral. Ezek a gyakorlatok egészen megváltoztatták aztán egy Tolouse Lautrec vagy egy Dürer nyomat szemlélését is bennem.
A Képzőművészeti Egyetem előtt egy félévet illusztráció szakra jártam Angliában és a Képzőre is tervezőgrafika szakra mentem. Másodév végén jött a második fontos felismerés, hogy engem valójában a festészet érdekel.
Külön felvételi kérelmet kellett írnom Károlyi Zsigmondhoz, aki a festőtanszék vezetője volt, így harmadévtől párhuzamosan jártam Nagy Gábor festőosztályába és a grafikára. 2004 tavaszán ugyanazon a falon védtem- a Barcsay teremben- két hét eltéréssel a két szakon a diplomámat. Nagyon izgalmas volt és tudom, hogy a tervezőgrafikai szemlélet része a festészetemnek is. A dolgok oda-vissza hatnak.
Mi inspirál a legjobban?
A személyes kapcsolataim, az utazások, a zene, irodalom, színház és ezek egyszerre. Az élet. Amikor készülnek a rajzok, abban nagyon sok olyan dolog van, ami nem tudatos. Van bennem egy érzés, és ezt próbálom meg formába önteni.
A tollrajzaidat ismerjük az Instagram-oldaladról és a Faur Zsófi Galériából is. Grecsó Krisztián akkor a megnyitóbeszédében vizuális naplónak nevezte őket. Mit jelent neked ez az állandó naplóírás?
A kicsi tollrajzok, skiccek az én jegyzeteim. Részben dokumentumai egy pillanatnak, egy félórának utazás közben, részben bennük van egy későbbi festmény lehetősége, ötlete is.
A legfontosabb, hogy nyomhagyási szándék van bennük. Két éve a Faur Zsófi Galériában kiállítottam egy falon 66 ilyen kis rajzot, ekkor pont a sokféleség bemutatása volt a cél.
Százból nyolcat, ha meg tudok festeni. Van, ami félre van téve, néha visszatérek hozzájuk. Az, hogy melyiket választom ki és viszem tovább az részben kialakul bennem a rajzolásnál, részben egy gyors válogatás eredménye.
Térey János mondta egyszer, hogy sok kis papírra írja fel a gondolatokat, később részben ezekből áll össze a mű. Nálam is valami hasonló történik.
Magának a festésnek pedig elég határozott keretei vannak nálam. Egyszer Paul Austerről olvastam, hogy minden nap lemegy az írószobájába és ott dolgozik nyolc órát, ez a keret neki kell. Én, ha itthon vagyok szinte minden nap festek, vagy rajzolok, vagy agyalok a képeken, akkor is, amikor épp nem lesz a közeljövőben kiállítás.
Melyikből lesz festmény, amihez nagyon erős emlék fűz vagy aminek a formái a legjobban tetszenek?
Ezt nem tudom különválasztani. Azt szoktam csinálni, hogy minden frissen készült kis grafikát kirakok az asztalra és amikor nézem őket pontosan tudom, hogy melyiket akarom megfesteni. Ezt a döntésemet aztán nem kérdőjelezem meg, szinte azonnal tovább viszem a folyamatot.
A színeket mikor határozod meg?
Amikor állok a vászon előtt. Ez az egyik legizgalmasabb pillanat a munkámban. Minden alkalommal amikor bejövök a műterembe arra gondolok, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy én ma egész nap színeket fogok keverni.
Az előbb több író neve is felmerült, azt tudni rólad, hogy fontos neked az irodalom. Számomra a képzőművészet ugyanolyan elérhetetlen volt késő kamaszkoromig, mint a versek világa. Azt gondoltam, hogy van egyfajta megoldókulcs, ami ha nincs a kezemben, nem értem a műveket.
Amikor én megfestek egy érzést, vagy egy helyzetet, az rólam szól. Amikor elkészült a kép, akkor hátra lépek egyet, eltávolodok tőle.
Amikor te ránézel egy képemre, akkor érezni fogsz valamit. Jó esetben kivált belőled valamit a látvány, a formák kapcsolódásai, a színek, a felületek variabilitása. Nem a történet, a fontos, hanem az érzet, amit a kép generál benned.
Nagyon sokféle képzőművészet létezik. Van olyan, ami aktuális szociológiai, társadalmi kérdésekre, vagy aktuálpolitikára reflektál. Amit én csinálok az érzelmi absztrakció. Ez nem azt jelenti, hogy nincs mögötte gondolatiság, csak megengedem magamnak, hogy az érzelmeim domináljanak.
Melyik a kedvenc művészettörténeti korszakod?
Ha egy pár napot eltölthetnék valahol, akkor biztosan a New York-i absztrakt expresszionisták műtermeibe mennék el és megnézném, hogyan dolgozott Helen Frankenthaler, Willem de Kooning, Pollock vagy Mark Rothko. Belehallgatnék milyen volt munka után amikor a művészetről és az életről beszéltek.
Mennyire jellemző, hogy te is összejársz művészekkel és munkáról, életről beszélgettek?
Több nagyon közeli barátom a tervezőgrafika szakról van az egyetemről. Van pár olyan képzőművész, akit nagyon sokra tartok és velük van lehetőség megbeszélni, hogy ki min dolgozik éppen, megmutatjuk egymásnak az aktuális képeinket. De amit még ennél is fontosabbnak tartok, hogy legyen kapcsolatom emberekkel más művészeti ágakból, vagy olyan emberekkel is töltsek időt, akik kívül esnek a művészeti életen, mert nagyon érdekes, érvényes kérdéseket tudnak feltenni nekem, amik a munkámban is előrébb visznek, foglalkoztatnak.
Bak Imre és Keserü Ilona nagyon fontos mestereid. Mit kaptál tőlük?
Azt látom, hogy milyen emberek és milyen festőművészek.
Keserü Ilona a mesterem volt a doktori iskolában Pécsett és nagyon izgalmas és folyamatos diskurzus volt köztünk végig.
Bak Imre nem tanított, de hozzá pár évvel azelőtt elmentem, mielőtt elkezdtem festeni és onnantól kezdve folyamatosan beszélünk arról, amit csinálok. Jó látni, hogy milyen következetességgel és elszántsággal építik az életművüket, és hogy ez az teremtő attitűd nem a visszajelzésektől függ elsősorban.
Mikor érzed magad sikeresnek?
Mindig kitűzök új célokat, amiknek vannak a közeljövőben is állomásai és vannak távlati dimenziói is. Vannak alkotók, akik inspirálnak, figyelem őket is kiállításokon, múzeumokban. Sokszor valami egészen más, korábban kevésbé érdekesnek tűnő dolog tud valami fontosat mondani.
Miközben Kecskeméten políroztam a nagy szobromat arra gondoltam, hogy egészen biztos vagyok abban, hogy ez a munkafolyamat is vissza fog hatni a festészetemre. Keresem az új lehetőségeket, a megmutatkozás új formáit.
Állandóan egyre magasabbra rakod a lécet. A térbe miért léptél ki?
A térbe való kilépés már tíz évvel ezelőtt is foglalkoztatott, amikor Japánban voltam. Az ott eltöltött négy hónap alatt csináltam először dobozmunkákat, majd onnan hazatérve egy nagy installációt, amit a Mono Galériában mutattunk be.
Most az kezdett el foglalkoztatni, hogy hogyan tudom a festményeimet megcsinálni térben. Van egy formavilág, egy gondolat a fejemben és azt hiszem, hogy ezt nagyon sokféle anyagból és dimenzióban meg lehet valósítani.
Eközben kaptam egy meghívást a kecskeméti acélszobrászati művésztelepre. Ide több ötlettel és rajzzal érkeztem és rengeteget tanultam magából a folyamatból is. Alakultak a tervek a munka közben is. Fogtam a formáimat és kihajtogattam őket a térbe.
A munkák előkészítésénél például nagy segítség volt a tervezőgrafikus múlt. Több egészen kicsi, pár közepes és egy nagy 170 cm magas, 2 cm vastag acél szobor készült el a két és fél hét alatt Kecskeméten.
Fontos, hogy hova kerülnek a képeid?
Persze, hogy fontos! És az is, hogy vigyázzanak rá.
Érdekes, mikor eljön valaki és képet néz nálam, figyelem, hogy hogyan viszonyul a munkáimhoz, milyen kérdéseket tesz fel. Aztán van olyan festményem is, amit elraktam magamnak és nálam is marad.
Mit tud ez a kép?
Igazából jó lenne minden periódusból elrakni egy képet, de ennyire szigorúan nem tartom ezt a dolgot sajnos. Van egy-két olyan kép, ami egyszerűen annyira fontos nekem, hogy az árát nem lehet forintban kifejezni. Lehet, ha egy múzeum jönne érte egy nap, akkor felülvizsgálnám a kérdést.
Ha egy embert mondhatnál, akinek a lakásában nagyon szeretnéd, hogy lógjon egy Barabás Zsófi festmény, akkor ki lenne az?
Ha bárki lehetne, olyan is, aki nem él, akkor Peggy Guggenheim lenne. Ha most élő kellene és értelemszerűen nem valaki, akinél már van képem, akkor Barabási Albert Lászlót, ha pedig külföldit, akkor Marian Goodman galeristát mondanám.
A gyűjteményed egy része itt van a műtermedben a falon. Miért pont ezek kerültek ide?
Ezeket a munkákat részben vettem, részben cseréltem kollégákkal. Van három mű japán alkotóktól, Erina Matsuitól, Tetsuro Kanotól és Hiro Koikétől, van egy amerikai művésztől Pam Glicktől. A többi munkát Moizer Zsuzsa, Verebics Ági, Bak Imre, Haász István, Korniss Dezső, Bernát András, Dallos Ádám készítették. Minden nap örömet okoznak, feltöltenek engem.
Mi zajlik ilyenkor, amikor még hónapok vannak a következő kiállításig?
A dátum mindig inspiráló és az is ösztönöz, hogy ismerem a tér adottságait, ahol a kiállítás lesz.
Folyamatosan dolgozom, nem csak kiállításra. Mindig van egy gondolatkör, ami az aktuális sorozatot meghatározza. A Deák Erika Galériában nyíló márciusi kiállításra nyár óta készítem a munkákat. Kapcsolódások jelennek meg ezeken a vásznakon, nagy méretben, erős színkontrasztokkal.
Ott Anna
