+ Jegyzet

Három éjszakás szerelmi csalódás

Egy szerelem három éjszakája

Ahhoz a generációhoz tartozom, amelyhez az Egy szerelem három éjszakája egy 1986-os televíziós játékfilm közvetítésével érkezett meg

Fotó: Dömölky Dániel, képek forrása: Vígszínház FB

Nagyon régóta szorítottam már azért, hogy a budapesti színházak valamelyike hosszú csend után ismét műsorra tűzze a Hubay Miklós – Ránki György – Vas István alkotta trió által írt Egy szerelem három éjszakája című darabot, melyet az első magyar musicalként tartanak számon. Ez a mű hosszú évtizedek óta nem szerepelt már a magyar színpadokon, ezért amikor meghallottam, hogy ifj. Vidnyánszky Attila rendezésében a Pesti Színház játszani fogja, már rohantam is a virtuális jegypénztárba, ahol mondanom sem kell, nagyon nehezen lehetett rá jegyet szerezni.

Tudtam tehát, hogy teltházba érkezem, de úgy gondoltam, ezért az élményért még a Pesti előterére jellemző és meglehetősen kellemetlen zsúfoltságot is bevállalom, csak láthassam végre.

Ahhoz a generációhoz tartozom, amelyhez az Egy szerelem három éjszakája egy 1986-os televíziós játékfilm közvetítésével érkezett meg, ebben Mácsai Pál és Pápai Erika alakították a fiatal költőt és szerelmesét. Nem tudom megmondani, hogy pontosan hányszor láttam, de az bizonyos, hogy nagy hatással volt rám, nem csupán a történet, hanem a remek zene és a frappáns dalszövegek is. A szomorú és megragadó történet közös múltunkhoz tartozik, hiszen a II. világháború Budapestjén játszódik, a német megszállás idején, a felszabadulás előtt. És persze nem tudunk elvonatkoztatni a jelentől sem, a szomszédunkban éppen zajló világégéstől.

Amint helyeinket keresve belépünk a színházi térbe, a darab már elkezdődött. A főszereplő költő, a darab szerinti Bálint barátai, költőtársai, Horváth Szabolcs és Gyöngyösi Zoltán a színpadi mikrofonok előtt állnak, és eljátsszák, hogy éppen most írják a mű vezérmotívumát adó dalt, az ifjúságról szóló balladát. Egy bibi van csak, úgy tűnik, rajtam kívül senki nem figyel rájuk, mert a nézők helyeiket keresik, zavartalanul beszélgetnek, átkiabálnak egymásnak a széksorok között. Láthatóan színházi kultúránkhoz nem tartozik hozzá, hogy észrevegyük, hogy a színpadon már villanyoltás előtt, a bűvös hét óra eljövetelét megelőzően is történhet valami, s ha így van, akkor az a figyelmünket kérné.

Kár a dologért, mert súlyos gondolatokat fogalmaz meg a nyitódal, és segítené a darabra való ráhangolódást. Így el is vesznek kemény szavai, melyek hithű korrajzot vázolnak a néző előtt. Színészeink szerencsére edzettek, így mindenki zavartalanul folytatja a magáét, ők a színpadon, a nézők idelent. Amikor azután sötétbe borul a nézőtér, hirtelen beáll a csend, most már a figyelem is megvan, nahát, Pavlov kutyái irigykedve figyelhetnék a nagyérdeműt.

Miközben ők megrögzötten „előénekelnek” a tovatűnt ifjúságról, a letűnt dicső évekről (Ballada és Ellenballada az Ifjúságról), a három királyokat játszó Hegedűs D. Géza, Kern András és Lukácsi Sándor fiatalkori filmszerepeiből láthatunk egy folyamatosan futó válogatást. Ha nem tudnánk, hogy az említett művészek mindjárt megjelennek és játszani fognak, azt hihetnénk, hogy a búcsúztatásukra érkeztünk, ahol már csak emlékezni fogunk rájuk. Bár értjük a dal és a képek üzenetét, mégis szájbarágós a dolog, és nem is biztos, hogy itt és ezen a módon van helye. Az pedig pláne érthetetlen, hogy a megjelenésük után először valami bugyuta párbeszédet hallhatunk Hegedűs D. Géza és a két fiatal költőt alakító színész között, akik tanár úrnak szólítják Hegedűs D. Gézát és arról tereferélnek, hogy milyen j-vel is kell írni egy bizonyos szót.

Különböző interjúkból tudhatjuk, hogy a rendező, ifj. Vidnyánszky tanáraként tiszteli és tanár úrnak szólítja Hegedűs D. Gézát, de hogy miért is kell ezen a ponton hirtelen egy kis közjátékkal kiemelni őt a teljesen egyenrangú három szereplő közül és mindenki apukájává tenni, az számomra legalábbis megfejthetetlen.

A három királyok közül  Lukácsi Sándor hozza leghitelesebben a figurát, míg Kern András a szokásos viccelődős-humoros karakterbe helyezkedik bele vagyis inkább azt mondanám, hogy belekényelmesedik, ezért a közönség azon is nevet, amikor ők Bálint halálhírének üzenetével érkezve arról is énekelnek, hogy a fronton svábbogarakat ettek vagy arról nótáznak, hogy: „Onnan jöttünk ki a pokolból, ide be a másik pokolba”, – szóval valóban, rendkívül „vicces” dolgok hangzanak el.

A játékteret egyetlen dobozba zárva láthatjuk, úgy tűnik, ezen a színpadon szeretik ezt a „dobozolást”, már más előadásban is tapasztaltam. Színpadi füstöt itt is kapunk, nem csak a Vígben, amitől a nézőtér erőteljes fuldoklásba-köhögésbe kezd, csupa jó húzás ahhoz, hogy minél később tudjunk elmélyülni az előadásban.

Egyelőre tehát nem közeledünk a színpadon megjeleníteni kívánt világhoz, inkább távolodunk tőle. Ha nem tudnánk vagy esetleg a darab leírásából nem értettük volna meg, hogy a történet háborús időkben játszódik, az alkotók biztonság kedvéért belógatnak egy jó nagy Kalasnyikov-szerű gépfegyvert ide, az első felvonás színpadképébe, hogy mi kis butuskák értsük, hogy itt bizony nem békeidőben zajlanak az események. Talán mégsem olyan rossz húzás ez a tárgyi megjelenítés, ha azt veszem tekintetbe, hogy a darab első felvonásában nem igazán sikerül megteremteni a szükséges hangulatot, nevezetesen, hogy itt bizony a háború mint Demoklész kardja lóg minden szereplő feje felett, és másodperceken múlhat, hogy el is ragadja őket. Ennek az érzetnek a kialakulását az sem segíti, hogy Orosz Ákos ebben a felvonásban az ügyeletes bohóc gúnyáját magára öltve idétlen helyzetkomikumokkal fűszerezve játssza a Júliába szerelmes és ezért Bálint életének megmentéséért mindenre hajlandó barátot.

Fellélegzésre okot adó üde színfolt Nagy-Kálózy Eszter és Hirtling István megjelenése, végre kezd színdarab jellege lenni a dolognak, hiszen Nagy-Kálózy Eszter mély és meggyőző alakítást nyújt. Kicsit olybá tűnik, mintha hál’Istennek egy másik valóságot élne itt és most, annyira kiemelkedik színésztársai közül. Az ő alakításán keresztül tud elérkezni hozzánk a darab által bemutatott történés és korszak drámaisága, feszültsége és minden visszássága. Az ő választása telitalálat a bíróné szerepére.

Az első felvonás végén ifj Vidnyánszky Attila élesen vált át a háborús hangulatra, végre megérkezünk a mű valóságába, de sajnos annak, aki a darabot nem ismeri, ez túl későn következik be, és félő, hogy az eddig látottakból nem értheti meg az alaphelyzetet sem. Kifejezetten unalmas az első felvonás, amit a két költő-barát üde megnyilvánulásai sem tudnak igazán feldobni, bár azt el kell ismerni, hogy Horváth Szabolcs erős hangi adottságokkal rendelkezik, amit az előadás teljes időtartama alatt meg is tud mutatni.

Nem tudok elvonatkoztatni attól a gondolattól, hogy egyiküket, Gyöngyösi Zoltánt Tahi-Tóth László alteregójának látom, színpadi frizurájával, mozdulataival, egész kinézetével őt idézi számomra. Egyelőre a bohózat felé húz a darab, amit szerencsére a második felvonás már a helyes útra tud terelni, amelynek kezdetén egyébként nem lehet nem észrevenni, hogy jópáran bizony nem jöttek vissza a folytatásra.

Ebben a részben kifejezetten erős a Planta és az Etikett, valamint a humanizmusról (Vita a Humanizmusról) szóló betétdalok előadása, az Orosz Ákos, Gyöngyösi Zoltán, Horváth Szabolcs alkotta trió tényleg mindent belead a Planta tea reklámdalának megalkotásába, az Etikettbe pedig a három királyok is hatásosan csatlakoznak be, és Lukácsi Sándor ebben a részben is egyértelműen kiemelkedik közülük.

Kétségtelenül ez a három dal adja az előadás legerősebb pontjait, jól megstrukturáltak, hatásosak. A női főszereplőt, Júliát alakító Varga-Járó Sára alakítása számomra inkább a prózai részekben volt hiteles, énekhangja tónusa nem tudott magával ragadni. Ertl Zsombor magabiztosan, hitelesen alakítja a fiatal, szerelmes Bálint szerepét, elhiszem neki, hogy még a frontra is elmegy inkább meghalni az elveiért.

A három órás darabnak annyira pontot szeretnének tenni a végére az alkotók, hogy többször is befejeződik, a költőt először a nyílt színen lelövik, majd vetítésszerűen láthatjuk az ő és szerelme vidám, múltidéző futkosását, majd még az ifjúságról szóló balladából is felhangzik újra néhány strófa.

Elvitathatatlan érdeme az előadásnak, hogy a zenei részeket élő zenekarral oldja meg, és a színészek jól használják ki azokat a helyzeteket, amelyekben minél többször interakcióba is léphetnek velük. Mindezekkel együtt az általam látott és igen kedvelt filmet ez az előadás bizonyosan nem tudja túlszárnyalni, én szívesebben nézem azt a verziót, és őszintén sajnálom azokat, akik ebben a formában fognak először találkozni vele. Számomra inkább csalódás volt, ami nem csak hogy három, de jópár éjszakán át kitart. Azért reménykedem, hogy lesz még ebből jobb színházi verzió is egyszer.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top