füzi lászló a világ változása
+ Interjú

Elbugrisodik-e a világ? – interjú Füzi Lászlóval

Soha még nem változott olyan gyorsan a világ, mint az elmúlt évtizedekben. Füzi László a változások nyomába eredt, az A VILÁG VÁLTOZÁSA című könyvből megismerhető a változás világa.

Keresés a weben

Soha még nem változott olyan gyorsan a világ, mint az elmúlt évtizedekben. Füzi László a változások nyomába eredt, az A VILÁG VÁLTOZÁSA című könyvből megismerhető a változás világa.

Azt gondolom, adjunk valamiféle meghatározást a könyvedhez, hiszen bár önéletrajzinak tekinthető, mégsem önéletrajz, a történelemmel foglalkozol benne, de nem történelmi írás, szociológiai jelenségekről írsz, de nem szociológiai tanulmány, s nem is szociográfia. Összefogható, hogy mi ez az ezernél is több oldal?

– Azt szoktam mondani, hogy „én-könyvet” írtam. De ha magamról írok, akkor átugrok történeti vagy társadalmi kérdésekre, ha azokról írok, akkor visszatérek önmagamhoz. Ha nagyon fontos megnevezni a műfaját, akkor társadalmi önéletrajzként tudnám meghatározni, de pontosan tudjuk, hogy nem a műfaj a fontos, hanem maga a szöveg. A szöveg az életem alakulását követi, de ez csak apropó ahhoz, hogy a társadalom alakulását és változását követhessem. Ha a könyv hangütésére vagy kíváncsi, akkor azt mondom, hogy hosszú, személyes monológ olvasható a könyvben, de itt is vannak hangváltások, s néha kívülről is megmutatom azt, aki ennek a könyvnek a főszólamát viszi. Az első könyv olvasójaként Tandori Dezső, aki több írásban is foglalkozott azzal a résszel, azt írta, hogy ezeknek a szövegeknek egzisztenciális súlyuk van.

Lényegét tekintve az a hang, amelyik a kötetben megszólal, valahol ott rejtőzött bennem, s éltek bennem a családom, a magam és a társadalom történéseivel kapcsolatos tömbök is, csak a hívó szó hiányzott ahhoz, hogy ezek a tömbök elnyerjék a maguk formáját. A kötet ott zárul le, ahol elfogynak a gondolkodásomban összeállt tömbök… A szövegfolyam nagyjából 2010-ig vezeti el az olvasót, persze, a ’89 utáni részek sokkal inkább széttartóak, mint a korábbiak, hiszen a nyolcvankilences fordulat – ami egyébként az egész könyvnek az egyik nagy témája -, szóval a nyolcvankilences fordulat után elenyésztek azok a viszonylag egyszerű alapképletek, amelyek korábban érvényesek voltak.

A most megjelent könyv három részből áll, ezek hogyan tartoznak össze és miként különülnek el?

– Az egész úgy kezdődött, hogy 2008 táján felhívott Villányi László, a győri Műhely folyóirat főszerkesztője, hogy „vonat” témájú lapszámot terveznek, s tudnék-e vonat tárgyú írást adni. Ez volt az a hívószó, amelyik előhívta ezt a könyvet, de ahhoz, hogy szövegként létezzen ez az egész, legalább tíz év kellett, tíz év, s sok munka.

Persze, hogy tudok, hiszen gyerekként bejáró voltam Fertőszentmiklósról Sopronba, mondtam Villányi Lacinak, s aznap délután leírtam körülbelül ötven címszót, már rég nemcsak a vonatról volt szó, hanem az egész otthoni világunkról. Ezek után felhívtam a feleségemet, aki régész, és éppen valahol a határban dolgozott, mondtam neki, hogy könyvet fogok írni, s az egésznek a tervét elmondtam neki. Néhány hónap alatt, azok után, hogy megtaláltam a megfelelő formát, el is készült az első kötet. Jegyzetek nélkül akartam megírni, de kellett valami, ami kívülről is láttatja az akkori világunkat, hiszen a mai eszemmel történetileg is meghatározhattam-leírhattam, hogy mindaz, ami megtörtént, miért úgy történt meg, ahogy megtörtént. Az egyes tömbökhöz a vonatkozó irodalomból jegyzeteket kapcsoltam, így a legapróbb részletet is tudtam úgymond belülről s kívülről is érzékeltetni.

Mostani formájában ez egy „képeskönyv kép nélkül”.

– A „Világok határán” címmel megjelent könyvben voltak képek, családi képek, s az otthoni környezetről, a régi faluról ún. archív képek. Nagyon szép könyv volt, de az is kiderült, hogy ezt a formát nem lehet folytatni, nagyobb terjedelmű szöveghez nem lehet képeket kapcsolni. A mostani, három részből álló szöveg körülbelül ezer képet kívánt volna meg, a könyv képekkel dúsítva akkora lenne, hogy lehetetlenség lett volna kiadni. De mindegyik tömb mögött ott van egy kép, vagy valósan, a régi albumok romjaiból összegyűjtve, vagy az emlékezetemben. A családi fotóalbumok egyébként az emlékezet fontos formálói és őrzői voltak. Amikor a „Világok határán” megjelent, akkor azt hittem, hogy letudtam a dolgomat, s elrendeztem mindent…

Mégsem így lett!

– Nem, mert felmerült bennem, hogy volna írnivalóm a katonaság, a szegedi egyetem, az egri időszak és a Kecskemétre kerülés kapcsán is. A szövegnek az a része „Kötések és szakadások” címmel jelent meg 2012-ben, majd pedig könyvvé formálódott „Az idő keresése” címmel egy kötet 2017-ben. De ezeket én nem terveztem el előre, csak ahogy teltek az évek, mindig kikívánkozott a folytatás. Gyakorlatilag addig írtam a szövegeket, amíg kialakult bennem az elrendezettség érzése. Mindezt azért írtam meg, mert éreztem, hogy egyfajta társadalmi érvényessége is van annak, ami velem-velünk történt meg. Mi otthon, Sopron alatt valóban a világok határán éltünk, nagyszüleim élete még a paraszti világrend törvényei szerint történt, mi értelmiségiek lettünk, ráadásul valójában a határon éltünk, ahhoz közel, mégpedig az adott két társadalmi-politikai rendszer határán.

Olvasás közben, éppen mert a könyv középpontjában a változás áll, próbáltalak rajtakapni a régebbi korszak kapcsán nosztalgiázáson…

– Kicsit az elején, a gyerekkor, a nagyszülők, a nagycsalád kapcsán talán felmerült bennem ilyesmi. Az értékek elmúlását, eltűnését, különösen, ha személyesen is kötődött hozzájuk az ember, nem lehet elfogulatlanul nézni, vagy akár megírni. Számomra ma is fontosak az otthon szerzett tapasztalatok. Mi otthon nagycsaládban éltünk, amin belül mindenkinek megvolt a saját világa. Én például, amikor csak lehetett, olvastam, de, éppen mert körülvett a család, mindenről tudtam és mindent hallottam. Így működött a világnak ez a része, s ez iránt van bennem nosztalgia. Ma is sokkal nyugodtabb vagyok, ha a gyerekeink és az unokáink körülöttünk vannak. Ugyanakkor a könyvben számtalanszor leírom, hogy nekem onnan el kellett jönni, nem volt maradásom, mert tanulni akartam, s ha tanultam, akkor a megszerzett tudásommal oda nem térhettem volna vissza. Ilyen könyörtelenül működött ez. Abból az utcából, amelyikben laktunk, szinte mindenki ezt az utat választotta. Sopronba jártam középiskolába, aztán az egyetem már elvitt messzire. Mindenki, szinte mindenki szétszaladt, távol kerültünk a szülőföldtől. Nekem már rokonom is alig van otthon. Otthon – ma is ezt a kifejezést használom.

Szükséges volt a kilépés, de nyilván van/volt ennek hátulütője is.

– Biztosan, s ez a személyiség egészére hatással van. Gazdag történeti és néprajzi irodalma van annak, hogy az emberi létezés legoptimálisabb színtere a nagycsalád. Ebben mindenkinek és minden generációnak megvan a maga helye, szerepe és feladata. Ha csak azt nézzük, hogy egy gyerek a nagyszülővel fenntartott szoros kapcsolata során milyen múltból eredő tapasztalások részese lehet, már az is hatalmas érték. Az ilyesmi összetettebb gondolkodást eredményez. Mi voltunk az utolsó olyan nemzedék, amelyiknek ez széles körben megadatott, legalábbis én még megtapasztalhattam a nagyszüleim gondolkodását. De az is egyértelmű volt, hogy nekünk ki kell lépni ebből a körből, ha meg akarjuk találni a saját utunkat.

A mi nemzedékünket a sors terelte arra az útra, hogy mindenki arra ment, amerre az új lehetőségek vitték. Egyetem, tanítás, szerkesztés – a nemzedékem tagjainak más szerepekben, de ez lett az útja. Nem kényszer volt ez, hanem feladat. Megvolt a szépsége, s a nehézsége is.

Bárhol is voltam, szerettem volna otthon lenni az ottani világban. Kiváló támogatóim voltak ebben. Szegeden mindenekelőtt Ilia Mihály, aztán Péter László és Lengyel András jelentették a fő kapcsolatot a városhoz. Az egyetem után Egerben ott volt Lőkös István, akivel sokat beszélgettem – az ő nagyszülei Fertőszentmiklósról származtak, ahonnan én is –, ha összefutottunk, akkor mindig megbeszéltük a legújabb olvasmányainkat. Amikor Kecskemétre kerültünk, akkor Szekér Endre, a Forrás folyóirat főszerkesztő-helyettese jelentette azt a kapcsolatot, amelyik megértette velem a város működését. Ezek a kapcsolatok mind az otthonosság megteremtését jelentették, akárhol is voltam éppen.

Ha van is bennem nosztalgia, azt tisztán látom, hogy a magam törekvéseivel nem maradhattam volna az eredeti közegemben. A közeg sem fogadta volna el cselekvésként azt, hogy valaki ír. Ezt egy falu értékrendje nem tudta volna befogadni. Közben a szüleim is azt mondták mindig, hogy „tanuljatok, tanuljatok, tanuljatok, csak a tanulással tudtok boldogulni.” Mi a hatvanas évek végétől tudtuk, tudhattuk, hogy ha tanulunk, akkor esetleg valóban boldogulhatunk. Aztán jó egy évtized múlva mindez már összeomlott. Persze, tudtuk azt is, ha kikerülünk az otthoni világunkból, érezni fogjuk azt is, amit elveszítettünk.

A veszteséggel már akkor is tisztában voltál?

– Teljesen mértékben, hiszen megéltem, átéltem ezeket a történéseket. Ha a testvéreimmel beszélgetek, bennük is megvan az érzés, hogy akkor „belekerültünk a történelem menetébe”. Ez nagy szónak hangzik, de tényleg így volt. Nagyon odafigyeltünk arra, ami körülöttünk zajlott. Hatalmas kíváncsisággal és tudásvággyal vetettük magunkat mindenre, ami elérhető volt. Pontosan éreztük azt, hogy milyen utat járhatunk be. Azt is tudtuk, hogy ehhez elszánásra és komoly teljesítményre van szükség. Tanulni kellett, és tudtuk is, hogy tanulnunk kell. A tanulásnak hallatlanul nagy súlya volt, és tisztában voltunk azzal, hogy ennek segítségével szerezhetjük meg a helyünket a világban.

Bár később születtem, de én is ezt kaptam otthon. Viszont, amit szintén megkaptam, s úgy érzem, a mai világban kárát látom, az az, hogy „fiam, egy fenékkel nem lehet több lovat megülni”. A világ arra fordult, hogy muszáj több lovat is megülni egyszerre…

– Nekem szerencsém volt, egészen mostanáig alapvetően azt csinálhattam, amit szeretek. Persze, az adott munkát a tőlem telhető legnagyobb erőbedobással végeztem, akár szerkesztésről, akár tanításról, akár írásról is volt szó.

Téged elsősorban szerkesztőként tartanak számon…

– Általában mindig az íráson túli dolgokat állítottam előtérbe, ennek ellenére azt hiszem, hogy megírtam azt, amit feltétlenül meg kellett írnom. Itt elsősorban a Németh László-könyvemre, s ami körülötte keletkezett, s erre a mostani könyvre gondolok. Az utóbbi időben azt éreztem, hogy főképpen délutánonként, öt és nyolc között tudtam a legjobban írni. Először elvégeztem a többi munkát, aztán fordultam csak az íráshoz felé. Nem is alakult ki bennem az a szereptudat, hogy én író volnék, így azok az emberek, akik körülvesznek, „szerkesztőként” tartanak számon. Vagy tanárként.

Milyen hatással van ez a sorrend az „íróságodra”?

– Így szabad lehettem az írásban, nem voltak elvárások, amiknek meg kellett volna felelnem, s nem is kellett ilyen vagy olyan kényszerből egy munkát elvállalnom.

A világok változása című hatalmas kötetből kiderül a világunkat érintő változások tendenciája és iránya? Átlátható, hogy merre halad a világ?

– Amikor ezt a könyvet írni kezdtem, még azt sem tudtam, hogy maga a könyv milyen irányba visz el, azt pedig végképpen nem, hogy a világ merre mozdul. A könyvben is csak jelenségeket írtam le. Ezzel együtt azt mondom, hogy a mi társadalmunkat tömegtársadalomnak látom, s a korábbiaknál sokkal erősebb versenyhelyzetben élünk. Ebben a versenyben már elkerülhetetlenül benne élnek a gyerekeink, de még én is, hiszen a Forrás folyóirat kapcsán napi tapasztalatom, hogy a folyóiratok világában is meghatározó jelentősége van a versenynek.

Ugyanakkor azt is érdemes figyelembe venni, hogy a versengés nem önmagáért van, a versenyben jól teljesítő előtt olyan lehetőségek adódnak, amelyekre a mi körülményeink között korábban gondolni sem lehetett. Más kérdés, hogy a lehetőségek kihasználása milyen környezeti ártalmakkal jár, az egyensúlyt szinte lehetetlen megtalálni.

Mi történik majd, amikor nyilvánvalóvá válik, hogy ez az egész, versenyestül és utazásostul, nem fenntartható?

– Azt gondolom, hogy akkor egyfajta befelé forduló világ következhet, amiben sokkal nagyobb értéke és szerepe lesz a belső értékeknek. Aztán, hogy erre lesz-e hajlandóság az emberekben, igazán nem tudhatom.

Ez egy pozitív forgatókönyv, ugyanakkor ott, ahol Bruno Schulzról írsz, felrémlik a világ „elbugrisodásának”rémképe.

– Erről Ryszard Kapuściński írt, s beszélt is róla, amikor itt volt nálunk a Forrásnál. Ez is szerepel a lehetőségek között. Minket azért tanítottak rosszul, mert egy lineáris elvű történelmet rajzoltak elénk, amiben a változások szükségszerűen zajlanak le. Ma már mindenki előtt nyilvánvaló, hogy a lehetőségek és az emberiség által választható utak számosak, és nagyon különbözőek. A világunk elpusztulása és az elbugrisodás ugyanúgy lehetséges forgatókönyv, mint a belső értékek újrafelfedezése.

Van a könyvednek meghatározott célközönsége? Azoknak szól inkább, akik veled egykorúként megélték a világ változását, vagy inkább azoknak, akiknek ez már történelem?

– Ez a könyv megengedte nekem, hogy a magam törvényei szerint, a magam világáról írjak. Egyébként sem hiszem azt, hogy lehet úgy írni, hogy írás közben a lehetséges olvasók elképzelt kegyeit keressük. Más kérdés, hogy a mai világban az elkészült munkával meg kell küzdeni azért, hogy arról, amit az ember megírt, minél többen tudjanak. Sokan jelezték, hogy olyan, mintha az ő életüket írtam volna meg. A korosztályomból sokan élték át azt, amiről ez a könyv szól.

Az ötvenes évek közepén születtél, mi az, ami a te generációdat összetartja?

– Talán pont az, hogy nem lettünk nemzedékké. Az előttünk járók és az utánunk következők olyan erővel bírtak, hogy az én nemzedékem nem került hangsúlyos történelmi helyzetbe. De közös tapasztalataink vannak, a kiválás, az útkeresések, az irodalmi tapasztalatok, egyetlen példát említve például a Száz év magány olvasásának élménye, s meghatározó módon az 1989 körüli időszak megélése.

Lesz még folytatás, készül negyedik kötet a hármaskönyv folytatásaként?

– Egyelőre biztosan nem. Persze, azt sem tudtam előre, hogy az A világ változása című könyvet meg akarom írni. Most viszont még nem látom, hogy a mostani a szerteágazó sokféleségből mi lesz az, ami újra kikényszeríti majd az írást – nyilván más formában, s más hangnemben.

*

Füzi László: A világ változása
Noran Libro Kiadó, 2021
1004 oldal, keménytáblás kötés
ISBN 978-963-5171-99-6

Elbugrisodik-e a világ? – interjú Füzi Lászlóval
Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top