+ Film

A Nem hagytak nyomokat a legkeményebb rendőrterror

Nem hagytak nyomokat

160 perces filmektől néha meg szoktunk ijedni. A Nem hagytak nyomokat nem ilyen film, a hossza nem terhelő.

Keresés a weben

„Mintha átment volna rajta egy teherautó, majd rükvercbe kapcsolt, és még egyszer…”

Varsó, 1983. Akik a rendszerváltás előtt születtek, talán nem szívesen emlékeznek azokra az időkre. Mégis van, hogy emlékezni kell. Jan P. Matuszynski lengyel filmrendező fontosnak tartotta, hogy feldolgozza ezt a közel negyven évvel ezelőtti történetet. Az utolsó család rendezőjének legújabb filmje aligha lehetne aktuálisabb. A Nem hagytak nyomokat a Velencei Nemzetközi Filmfesztivál versenyprogramjában debütált, és Lengyelország ezt az alkotást nevezte a legjobb nemzetközi film kategóriában a 2022-es Oscar-díjra.

Nem hagytak nyomokat

Jan P. Matuszyński, fotó © Marek Wesołowski

160 perces filmektől néha meg szoktunk ijedni. A Nem hagytak nyomokat nem ilyen film, a hossza nem terhelő. Egyhuzamban néztem végig. Nem enged el, magával tart. A film silabuszából kiderül az alaptörténet, így nem spoilerezés az alapsztori: egy érettségi előtt álló diákot mondvacsinált indokkal előállítanak, majd annyira megvernek a rendőrök a rendőrőrsön, hogy hamarosan belehal a sérüléseibe. Mindez a legjobb barátja szeme láttára.

Politikai háttér: Wojciech Jaruzelski tábornok egyezkedni próbált az ellenzékkel. Még a hadiállapot megszüntetése előtt II. János Pál pápa Lengyelországba érkezett, ami hatással volt a feszült hangulat további oldására és arra a döntésre, ami a hadiállapot végleges megszüntetéséről rendelkezett. Jaruzelski lassan az államrendszert is megreformálta: 1982-ben létrehozták az Állambíróságot (a hatalom tagjai feletti bíráskodás céljával), vagyis Lengyelországban ekkor már néhány hónapja felfüggesztették a kommunista kormányzat által 1981. december 13-án bevezetett hadiállapotot, a rendőrség azonban továbbra is figyelmen kívül hagyta az alapvető emberi jogokat és terrorizálta a társadalmat.

A változások ellenére gyakoriak voltak a rendőrség és a biztonsági szolgálat túlkapásai az ellenzékkel szemben – a két leghírhedtebb: 1983 májusában Grzegorz Przemyk, Barbara Sadowska ellenzéki kötődésű költőnő éppen érettségiző fiának meggyilkolása (majd Jerzy Popiełuszko papnak, a Szolidaritás lelkészének 1984 októberi meggyilkolása volt).

Ebben a történelmi pillanatban indul útra jókedvűen három fiatal Sadowska lakásából, egyik történetesen a fia. Találgattam, hogy melyik fiú lesz az áldozat, és szinte azonnal nyilvánvaló lett, hogy ki a lázadóbb, ki fogja kiütni a biztosítékot a rendőröknél…

A film alaptörténetének brutalitása adott. Aki átélte ezt a korszakot, ha közelebbről, ha távolabbról, tudja, hogy milyen szorongató érzés egy ilyen hatalommal együtt élni. A film legnagyobb erénye, ahogy az ügyben érintett felek kapcsolatát, érintettségét fejti ki, rendkívül érzékeny módon. Politikusok, rendőrök, az édesanya, a fiú barátja, a hamis vádra kötelezett mentősök, a Szolidaritás mozgalom lelkésze, az életben maradt fiú édesapja, aki pont akkor szolgáltatja őt át a hatalomnak, amikor a fiú végre elkezd bízni benne…

A film különlegessége, hogy rendkívül fiatal rendezővel (Jan P. Matuszynski) és főszereplővel (Tomasz Zietek) van dolgunk. Aligha élték át az adott kor iszonyatát, mégis rendkívül hitelesen adják át a nézőknek.

Tomasz Zietekkel beszélgettünk a sajtóbemutató és közönségtalálkozó napján, a vele készült teljes interjút is itt olvashatjátok hamarosan.

„1989-ben születtél, a film cselekménye 1983-ba vissza minket. Mi volt a legnagyobb kihívás ebben? Eljátszani egy olyan szerepet, amikor még meg sem születtél?

TZ: Az időutazás nem a legnehezebb része. A forgatókönyv jól megírt, érthető volt. A nehezebb része inkább az volt, hogy az érintett személyek a filmben hogyan reagálnak az őket érő nyomásokra. Ezek az érzelmi jelenetek mutatkoztak igazán nehéznek, megduplázva azzal, ahogy forgattunk. Például egy jelenetben vettük fel a Jurek lakásán történő összes eseményt. Nincsenek vágások. A kamera nem áll meg, tökéletesnek kell lenned a legelejétől a legvégéig. Szóval nem csak érzelmileg volt nehéz, hanem azzal a tudattal kellett játszani: hogy nincs megállás, nincs vágás, mindent a maga idejében, egyszer és végérvényesen kell csinálni.”

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top