+ Irodalom

Szeretnéd tudni, mi történt velem azokban a napokban? – megjelent az ESŐ tavaszi száma

Másfélszáz oldalon, több mint negyven szerző írásaival, Baksai József festményével és grafikáival gazdagon illusztrálva megjelent az Eső irodalmi lap idei első (tavaszi) száma.

A folyóirat Bánki Éva tanulmányával emlékezik meg a nyolcvan évvel ezelőtt született kitűnő íróról, Tar Sándorról; az újraírásokat, párverseket, hommage-költeményeket közlő Köpönyeg rovat középpontjába pedig ezúttal a szintén évfordulós Körmendi Lajos ikonikus műve, a Barbaricum került. Az összeállításban verssel van jelen többek között Fecske Csaba, Markó Béla, Petőcz András, Tomaji Attila, Vörös István, Zalán Tibor. Lapis József pedig esszében járja körül Körmendi költeményét.

Hosszabb interjú olvasható a lapban Terék Annával és Jónás Tamással. Írójegyzeteket, naplóbejegyzéseket ezúttal Oravecz Imre és Podmaniczky Szilárd írt A for kalára-blokkba.

Kritikák, ajánlók Babarczy Eszter, Darvasi László, Halász Rita, Háy János, Milbacher Róbert, Szekrényes Miklós és Terék Anna könyveiről születtek.

A szépirodalmi részben, másokéi mellett, Ádám Szilamér, Bánóczi Beáta, Ferdinandy György, Grecsó Krisztián, Győrffy Ákos, Kiss Ottó, Kötter Tamás, Majoros Sándor, Molnár Lajos, Nyirán Ferenc versei, novellái olvashatók.

Podmaniczky Szilárd

Szeretnéd tudni, mi történt velem azokban a napokban?

  1. 2020. dec. 22. – 102,5 kg

Megvettem a 2021-es naptárakat. A feleségemnek egy kicsit, magamnak egy nagyobbat, mert rászoktam, hogy mindent a naptár üres oldalára írok. Mindent, ami eszembe jut. Először azt néztem meg a nagy naptárban, hogy vannak-e benne a nap és a hold mozgását jelző számok. Napkelte, holdkelte… Volt. Vásároltam három maszkot is. Azt már csak otthon vettem észre, hogy olyan kis számokkal írták a napkeltét és holdkeltét, hogy szabad szemmel nem láthatók.

*

Elhagytam a biciklim nyergének téli borítását. Ez egy szivacs nyereg alakú műanyag sapkában, amit rá kell húzni a nyeregre, és akkor talán melegebb lesz. Már útközben éreztem, hogy valami nincs rendben, de úgy voltam vele, hogy nem létezhet, hogy elhagytam. Otthon lepakoltam a nagy matrózzsákot, amiben söröket hoztam, és a naptárakat meg a három maszkot, elindultam visszafelé. Végiggondoltam, hogy ha meglátom, nem tekerhetek át egyből az úton, ész nélkül, mert abból baj lehet. És megláttam. Ott feküdt a földön, ahol utoljára fölszálltam, az emelkedő tetején. Beraktam a csomagtartóba, és hazamentem. Addigra teljesen besötétedett, az autókból párás füst szállt a kevés fényben.

*

Még délután dedikáltam az új könyvemet, és most magamhoz vettem, hogy átvigyem a szomszédnak. Égett a konyhában a villany, gondoltam, biztos otthon van. Megnyomtam a csengőt, és vártam. Nem jött ki senki. Újra csöngettem. Még a kutya sem ugatott. A postaládában kívülről benne volt a kulcs. Újra csöngettem, és elindultam hazafelé.

*

Minden nappal egy újabb év kezdődik el. Az az év, ami egy év múlva ér véget.

2020. dec. 23. – 102,1 kg

Ma végre, hosszú napok után, kisütött a nap. A délelőtti félórás tornám forróra sikerült. Föntről a nap, lentről a padlófűtés melegített. Fekve az eget látni, ahogy a repülők fehér csíkokat karcolnak bele. Ha nem látom, akkor is.

*

Leállítottam a biciklit, lehúztam a kesztyűt, zsebre tettem a szemüvegem, levettem a sapkám, fölhúztam a maszkot, kézbe vettem a pénztárcát, és beléptem az üvegboltba. Egy viszonylag nagyobb méretű befőttesüveget szeretnék, mondtam. A 4,25 literes pontosan megfelelt a célnak. Fizettem, és azon viccelődtünk, hogy van még néhány darab raktáron, és ötig nyitva a bolt, ha addig összetöröm, visszajöhetek. A bicikli csomagtartóján a szivacsokkal kipárnázott zsákba raktam, és hazaindultam. A feleségemnek nagyon tetszett, szereti az ilyen öblösüvegeket. De várjunk csak!, mondta otthon. Ennek össze van törve az alja. Micsoda? Ezt nem hiszem el. Most vigyem vissza? Nem fogják elhinni, hogy nem a biciklin tört össze. A repedések cikcakkos vonala az üveg alján futott, de belül semmi, nem akadt bele a köröm. Vizet engedtem bele, nem eresztett. Mindig ilyennek ismertem magam, ez vagyok én, aki olyan befőttesüveget tud vásárolni, ami kívül összetört, de belül nem.

*

Megtettem az első bejegyzést a 2021-es naptárba. Április 20-ra beírtam, hogy Artisjus, az irodalmi szerzői jogdíjak istenének nevét.

*

Megkaptam J. Gy. új könyvét: Légszomj. Verses naplót írt a koronavírusról, az első bejegyzés dátuma: március 11. A névnapom.

*

Délben én főztem az ebédet. Csilis, fokhagymás kolbász mézes balzsamecettel, fricelli tésztán. Tavasz óta nevelgettem négy habanero csilipalántát, a négyből egy hozott egy darab csilit, ezt karikáztam bele. Pokoli csípős volt. Túl forrón ettük. Még soha nem sütöttem mézet olajon.

*

Éppen alkonyodott, mikor átmentem szódáért. Még itthon fölraktam a maszkot, hogy ne kelljen a szifonokat a nadrágomra akasztani, hogy fölszerencsétlenkedjem a szájkötőt. Kikészítettem a 220 forintot is. Letettem az asztalra, majd kint cserélem. Fölment az ára már egy hónapja, mondta a boltos, darabja 130. Hogy tiszta maradjon a lelkiismeret, elmondtam, hogy az elmúlt egy hónapban én mindig csak 110-et fizettem értük.

*

Fogtam a dedikált könyvet, és újra elindultam a szomszédhoz, hogy átadjam. Az ablakok sötétek voltak, de azért becsengettem. A kutya rohant ki hátulról. Más senki. Megint hazaindultam. A kutyát még tavaly neveztük el Brexitnek.

2020. dec. 24. – 102 kg

Sikerült átadnom a könyvet.

*

Szenteste. Azt hiszem, így hívják. Brassóit ettünk. Fölhívtam a szüleimet, aztán az öcsémet is. Egész este esett. Fölnyitottunk egy hordó sört, de én bort ittam. Könnyűt. Rizlinget. Délután régi ünnepek hangulata jutott eszembe. Most régiek. De akkor talán nem is léteztek. Meleg szoba. Valamilyen illatok. Várni a jövőt. És bízni.

2020. dec. 25. – 102,3 kg

Nem sütött rám a nap, és ez kölcsönös volt.

*

Nem tudom, mi történt. A véreb nekifeszült a póráznak. A férfi hol ráengedte a nőre, hol a levegőben visszarántotta. Az állat az őrület határán pörgött. Aztán gyors szóváltás, a férfi elhúzta a kutyát, és elindult. A nő mozdulatlan, mint aki nem tudja, hol van. Négy órát ütött a templom harangja. Akkor egészen apró mozdulatokkal elindult a nő. Csoszogott. A kutya megharapta? Nem tudom, nem tudom, mi történt.

*

A nemek napja. Nem hagyott nyugodni délutáni sziesztámon a perpetuum mobile gondolata. Hogy azt mondja, itt van a gravitációs tér, tele energiával, majd szétcsattan. Már csak egy test kell, aminek nincs stabil pontja, kizárólag instabil helyzete van. Egy olyan vöröslő gömböt képzeltem el röntgenfelvételen, ami előre gördülve mindig maga elé helyezi a súlypontját. Nem hagyott nyugodni, hogy ezt most tényleg elképzeltem, vagy mégiscsak megtalált az álom a délutáni sziesztán.

2020. dec. 26. – 103,3 kg

A kenyérsütés napja. Először változtatok a recepten. Langyos vízben (325 ml) fölfuttatom az élesztőt (1 tasak), villával elkeverem, és hozzáadok egy kis reszelt krumplit (tojásnyi), megsózom, és mehet a liszt (0,5 kg), lassan belekeverve. Aztán elő a robotgépet spirális karokkal (mint a Tejút). Néhány perc alatt eldolgozza a gép. Előlangyosított sütőbe megy a cucc 1 órára kelni, nedves konyharuhával letakarva. Ahogy megkelt, újra elő a robotgép, tekerek rajta még 3 percet, aztán bele a teflonos sütőformába, ami háromszor akkora, mint a tészta. Még egy fél óra kelés a langyos sütőben, konyharuhával takarva, majd kiveszem, és 180 fokra előmelegítem a sütőt, vigyázva, hogy közben a tésztára ne menjen hideg levegő. Kialszik a 180 fokos jelzőlámpa, kenyér be a sütőbe, alsó-felső sütésben. De hova? Lehet középre, az a biztos. Viszont most alulra tettem, aminek az lett a következménye, hogy fölül nem sült meg azonnal, és csak dagadt és dagadt a tészta (ezért kell nagy forma). És ki is futott, viszont ez a roppant intenzív kelés sokkal likacsosabbá, könnyebbé tette a kenyeret, úgyhogy legközelebb még nagyobb formát használok. Kémiailag nem vagyok teljesen képben, lehet, hogy a krumpli lisztje is benne van a pakliban, de a lényeg, hogy ízes, szép kenyeret kapunk, kivéve engem, mert a lefolyt tésztát a tetejére pakoltam, így lett egy kis relief jellege a műalkotásnak. De hát az nem tanul, aki nem csinál semmit, vagy valami ilyesmi. Legyünk bátrak és szívhez szólóak, a szépség megjön magától!

*

Egész nap fújt a szél, a varjak dióval a csőrükben vitorláztak, a kéményekből vízszintes füst szállt. Az otthon melege, a gömbölyű formák, a lassú illatok körbepaplanoztak.

*

Elolvastam J. könyvét, meghatott. A koronavírusról írt verses naplót. Meglepett, hogy mindez engem nem érintett ilyen mélyen. Nem mértem föl benne, nem mérlegeltem élet-halál súlyát. Nem váltott ki belőlem érzelmeket. Amikor a gyógyszertár előtt sorban álltam a szívritmusgyógyszeremért, megkérdezte S., hogy min dolgozom most, biztosan a vírusról írok regényt. Nem, mondtam, nem tud lemenni nálam olyan mélyre, nem inspirál, nem érzek visszafoghatatlan késztetést, hogy leírjam, mit gondolok róla. Főképp azért, mert a média mindent szétmaszatol róla, elveszi a hitelességét annak, hogy rettegni vagy pusztán tartani tudjak tőle. Most viszont azt látom, hogy szinte minden gondolat rajtam is átfutott, amit J. leír, amit, valószínűleg, mindannyiunk helyett leírt. Nála megpengette a húrokat. A kérdés ezzel együtt továbbra is az, hogy látjuk-e már az alagút végét. Nem látjuk. Mert ez nem alagút. Ez nem á-tól z-ig tartó történet, mint egy film vagy regény, nincs keret, csak történet. Azt kérdezték, megváltoztatja-e majd az embert a vírus. Nem, az embert nem. De az élet kereteit megváltoztathatja. Ami éppen időszerű, vagy megkésve, de eljött. Épp a pápa mondta tegnap, ez az emberiség a jóságra analfabéta. Univerzalista vagyok, aki az egyház mondatait, a Biblia szavait az univerzum csöndjéig tágítja, és színeire cseréli, de ezt az állítást elfogadom tőle, azzal együtt, hogy fogalmunk sincs, mi is az a jóság. Csak sejtjük, legfeljebb. Inkább cselekedni, mint dumálni. Mondom ezt én, aki folyton dumál. Ha az ige jelent valamit, akkor a puszta cselekvést. És a cselekvésben van minden, a szavak rég elbuktak. Nem mi használjuk rosszul őket, már így kaptuk, ige nélkül kaptuk őket.

2020. dec. 27. – 102,8 kg

Iszom a kombuchát, minden reggel fél decit az alma és a datolyaszilva után. Annyiféle jótékony hatása van, hogy fölsorolni sem tudom. Számomra a legfontosabb, hogy lassítsa az oxidációt. Hogy ne oxidálódjak el olyan gyorsan. Aztán majd csak a végén ellobbanni. Milyen pontos élettanilag az, hogy két végén égetni a gyertyát. Duplán oxidálódni. Vagy ahogy mondják: elégek a vágytól…

*

Egy órás séta, föl a dombra a Viola utcán át, aztán a dombon végig az iskola előtt, le a dombról a templom előtt, aminek másfél percet késik az órája, és megérkezni a piactérre, át a belvároson, majd a sínek fölött egészen a kikötőig. Sokan pergetnek, jó látni, ezt én is szerettem, mert mozgalmassá teszi a horgászatot, megtanít figyelni a jelekre, másként mozgatja a vizet a süllő, rebbenti a halakat, a balin locspocsol, a csuka és a harcsa, de főleg a harcsa burványlik. A kikötőből végig a kövezett parton, a szürkületben pislákoló lámpák alatt. A víz fölött lebegő ködön át a túlpart apró fénypontjai. Aztán a gömbkilátó változó fényeitől kísérve haza. Minden áll. A mozdulatlanság olyan, mint a vaj tömbje a csomagolópapírban. Hideg az orrom, sokáig néztem a hűtőben a vajat.

2020. dec. 28. – 102,4 kg

Zokni, fájdalom.

2020. dec. 29. – 102 kg

Ma semmi.

2021. febr. 20. – 102,2 kg

Ma korán ébredtem. Megreggeliztem: alma, zsidócseresznye és aranykivi. Elindultam a fonyódi piacra. Tudtam, hogy ez a túl nagy hátszél visszafelé még megkínoz. Északi szél, végig a parton, 4 fok. Szeretem ezt az utat, mert minden évszakban más, más a Balaton tükre, a Badacsony, állandóan változó tájképfestményben haladok előre. Folyton jókedvre derít, fütyörészek, amit máskor nem szoktam. Régi számok jutnak eszembe, vagy magamtól találok ki dalokat, romantikus dalszöveget: „Soha többé nem leszek már olyan, amilyen voltam / Ezzel a változást megindokoltam.” Láttam az úton egy öreg rockert, nagyon öreg volt, de még mindig úgy ment, mintha fél óra múlva megérkezne Woodstockba. Azt mondtam magamban: „Fiatalon kellett volna kiégni, barátom, nem most!” A piacon régi ismerősök az árusok, mindenkivel váltok pár szót, meghallgatnak. Néha valószínűleg túldumálom. Öreg rocker! Túrót vettem, akác- és virágmézet, meg a legújabb kistermelőtől démon krumplit. Aztán elindultam a ruhaárusok felé. A múltkor láttam egy kézzel hímzett fekete maszkot, amit megőrzött az emlékezetem, mert tetszett. De most nem találtam. Kisebb műalkotás volt. Megfordultam a piacon, és váltottam pár szót vegyszermentes Tamás barátunkkal, aki vegyszermentes zöldségeket árul. Vékony fickó, vasággyal együtt 20 kiló. Azt mondta, most fogyókúrázik. Mondom, nem lesz ennek jó vége. A barackfáiról nem kérdeztem. Vett egy hatalmas barackost, és soha, egyetlen évben sem hoz termést. Egyszer meg akartam nézni, mert lehet, hogy ki vannak száradva a fák. De hát az ő fái, nem néztem meg. Hazafelé fölerősödött az északi szél, keményen vágott az arcomba, kettesbe tettem vissza a biciklit, hogy haladni tudjak. Ezt most nagyon megszívtam. De tudtam, hogy csak ki kell bírni, mert az idő telik, én pedig haladok. És már létezik az a pillanat, amikor a jó meleg szobában ülök, és írok még egy részt a naplóba, mielőtt elküldöm J.-nek.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top