66 év – 66 minimál – Kovács Bodor Sándor születésnapi online fotókiállítása

Közzétéve 2021-01-26

Az első ötletem az volt, hogy a 66. születésnapomat megérve, és a közismert 66-os útból kiindulva, csokorba szedem hatvanhat street-fotómat.

Mint tudjuk, a Route sixty-six a leghíresebb 66-os szám, az út, ami 1938 óta köti össze Chicagot Los Angelessel, ma már hivatalosan is jogosult a „Történelmi” jelzőre. A kilencvenes évektől óriási iparággá fejlődő turizmus többek között ezt a legendát is föltámasztotta tetszhalott állapotából, így mára új életre kelt a régi történet, amit 1946-ban megénekelt Net King Cole, és 1951-ben egy 36 méteres papírcsíkra három hét alatt legépelt Jack Kerouac, On he Road címmel. (Bár a három hét ez esetben a mítoszok körébe utalandó, mert az író, mint utóbb kiderült, évekig készített jegyzeteket a naplójába, és ezeket mind fölhasználta a regény leírása során.) Egy szó, mint száz, ma már újra bisztrók, benzinkutak és motelek szegélyezik a felújított 66-ost, keresztül az államokon.

Nekem egyetlen fotóm sincs róla, nemhogy hatvanhat. De még országutakról sincs. Lehetőségként maradt a Streets 66, azaz 66 utcai fotó. Aztán mire összeválogattam, kiderült, hogy a többségük már jó néhány helyen szerepelt, az ismétlés pedig az unalom szülőanyja leginkább, pláne az interneten.

Ha már az utaknál tartunk, tennék egy kis kitérőt, elhessegetve magamtól Karinthy híres mondatát: De ki kérdezett?

Az első emlékem egy földúthoz kötődik, három éves lehetek, apámmal megyünk rajta, mellettünk szántóföld. Hirtelen a semmiből ránk támad egy fekete kutya, vadul ugat, rettenetesen megijedek. Apám elengedi a kezem, fölkap a földről egy rögöt, oldalba vágja az állatot, az nyüszítve elszalad. Aztán újra megfogja a kezem, hatalmas, meleg, kérges tenyere van, az enyém elveszik benne. Visszatér belém és átjár a nyugalom.

De egy gyermekkori és sajnos gyakran ismétlődő rémálmom is erdei úton játszódik. Anyámmal és az öcsémmel sétálunk a fák között, hármasban, kézen fogva. Aztán váratlanul ránk esteledik, sötét, félelmetes erdő vesz körül bennünket, hátborzongatóan susogó lombokkal. Összehúzódva megyünk tovább, és amikor óvatosan hátra pillantunk, meglátjuk a rémet. Anyámnak és az öcsémnek sikerül elszaladniuk, látom őket távolodni, nekem viszont szó szerint földbe gyökeredzik a lábam, mozdulni sem tudok, minden izmom és idegszálam megfeszül, kiáltanék utánuk, de egy hang nem jön ki a torkomon, átjár a jéghideg rettegés. Amikor megérzem a rém érintését, felriadok. Kapkodva veszem a levegőt, pizsamám csatakosra izzadva. Csak nagy sokára tudok visszaaludni és nem értem, miért hagytak egyedül, még ha pusztán álom volt is ez az egész.

Nos, túllépve az emlékeken és visszatérve az eredeti címhez, most itt van hatvanhat, többségében új és kevésbé ismert fotóm, azt hiszem, ezek sokkal inkább szólnak rólam, mint az utcai képeim. Remélem, nem unatkoznak majd, amíg végig pörgetik.

Kovács Bodor Sándor

2020. január 26.