+ Irodalom

Spuri karácsonya – Igaz történet egy kiscicáról

Fotó: Kovács Bodor Sándor

Meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt. Spuri lesz a neve, jelentette ki Viola. Miért pont Spuri, kérdeztem. Mert cikk-cakkban fog futkározni az udvaron, válaszolta és nézett rám azzal a mosolyával, amivel mindenkit le tudott venni a lábáról. Így tehát a Spuri névre még nem hallgató kiscica ott állt az anyja mellett, aki világosszürke bundájával és előkelő fejtartásával rögtön jelezte, hogy őt bizony nem a szomszéd faluból szalajtották. Milyen fajta, kérdeztük illedelmesen a gazdájától. Orosz kék, mondta magától értetődően. A kölykének fehér kör alakú foltok mintázták a bundáját. És ki az apa, néztünk a minket figyelő Spuri felé. A szomszéd kandúr, legyintett lemondóan a tulajdonos. Vagy úgy. Nyugodtan megsimogathatod, fordult aztán a kislányhoz. Intelligens teremtmények voltak, az embernek megtelt a szíve melegséggel, ha rájuk nézett. Akkor elvisszük? – kérdeztem Violát.

Kivettük az autóból az előző nap vásárolt macskakosarat, az aljába fehér pamutrongyot tettünk, aztán hopp, belecsúsztattuk Spurit. Nem igazán tudta mi történik vele, kis mancsával rögtön átnyúlt a kosár résén, próbálta kiszabadítani magát. Nyugi Spuri, mindjárt otthon leszünk!

A ház udvarát villámgyorsan birtokba vette. Az előtetőt tartó oszlopok tetejére egy pillanat alatt fölmászott. Mit mászott, futott! Jó körmeid vannak, bólogattam elismerően, a szomszéd macskákra gondolva, akiknek ez a mutatvány csak nehezen szokott sikerülni, ha egyáltalán. Fölváltva őriztük, nehogy kiszökjön a kapu alatt. Benedek egyszerűen csak Pujinak hívta. Az udvaron ez idáig menetrendszerűen járőröző környékbeli kandúrok nem kevés megvetéssel fogadták az új jövevényt, aki látványosan tudott púposkodni, szőrét az égnek meresztve, mihelyt érzékelte a nem kívánatos vendégek lopakodását. Bár szülőhelyén sem mehetett be a házba, és itt is be kellett érnie a kétszintes épület lépcsőházában kialakított macska-vacokkal, ha véletlenül mégis nyitva maradt a lakásajtó a lehető legtermészetesebb módon beszáguldott a nappaliba, s mint aki jól végezte a dolgát, elnyúlt a heverőn. Pont ott, ahol a családfő szeretett lepihenni, amikor esténként hazaért fárasztó munkájából. Spuri elég jól tűrte a minden irányú nyújtást a háromdimenziós térben, mert mondanom sem kell, a gyerekek igen csak próbára tették a hajlékonyságát. Nagyon gyorsan tanult, például remekül lehetett vele bújócskázni az udvaron, de egy idő után a lakásban is.

Fotó: Kovács Bodor Sándor

Kedvenc helye a ház végében álló öreg diófán volt, ha elunta az embereket, egyszerűen felkúszott a tetejére, onnan szemlélte a világot. Itt történt meg aztán a baj, ahol a legnagyobb biztonságban érezte magát. Egy fárasztó délelőtti kiképzés után éppen a sziesztáját töltötte, amikor nagy csapat dolmányos varjú érkezett a környékre, és mivel Spuri diófája volt a legmagasabb, ott gyülekeztek. Amikor észrevették a kismacskát azonnal rátámadtak. Egymást túlkiabálva károgtak, ijesztő, nagy szárnyaikkal csapkodtak, éles csőrüket csattogtatták. Spuri rémülten bucskázott lefelé a fa törzsén, legszívesebben kiszaladt volna a világból is. Ijedtében nem hazafelé vette az irányt, hanem hetedhét határon túl, számára ismeretlen helyre menekült. Csak sokára tudott megnyugodni. Lassan beesteledett, a bokros, elhagyott terület gazdátlannak tűnt, egy gödörbe húzódva sikerült elaludnia.

Amikor sötétedésre sem jött elő, már az egész család őt szólongatta. Holnapra előkerül, mondogatták a szülők, hangjukban némi bizonytalansággal. Másnap délután együtt indultak a keresésére. Két irányba mentek, egyre nagyobb köröket írva le a lakótelep házai között. Ha valakivel találkoztak, megszólították, nem látott-e valahol egy kiscicát kóborolni, de senki sem tudott segíteni. Teltek-múltak a napok, Spuri csak nem került elő. Jöttek a rokonok, ők is mentek néhány kört, volt, aki a közeli vasúti töltésen túl, az elhagyott gizes-gazos, rekettyés bozótot járta keresztül-kasul.

Fotó: Kovács Bodor Sándor

Spuri, amikor meghallotta, hogy a nevén szólítgatják, még jobban összehúzódott. Csak azt tudta, hogy nem akar arra a helyre visszatérni, ahol az égből bármikor lecsaphatnak rá azok a szörnyű repülők. Ahogy teltek a napok egymás után, és a hajnalok kezdtek deresedni, egyre kevesebb táplálékot talált. Sovány és csapzott volt, lassan megértette, hogy közelebb kell költöznie az emberekhez, különben nem fogja túlélni az érkező telet.

Eltűnt a Puji, mondogatta szomorúan Benedek, ha valakivel találkoztak az utcán. Gyakran az esti mesébe is bele kellett szőni a kiscica hétköznapjait, mit evett ma ebédre, és vajon van-e játszótársa, akivel úgy tud fogócskázni, mint velük tette egykoron a kerti málnás bokrai között. Remélem nem fázik a hóban, mondta Viola, amikor egy reggel, kipillantva az ablakon meglátta a mindent elborító fehér takarót. A délutáni séta alkalmával az anya leszedte az oszlopokra kitűzött hirdetéseket, rajta a kiscica fotójával és a megadott telefonszámokkal. Ezekre már nincs szükség, mondta, Spuri már nagyfiú lett mostanra, biztosan meg tudja magát védeni.

Eljött az Advent ideje, finoman vibráló izgalom járta át a házat. A gyerekek rajzoltak, az anya minden lap hátuljára ráírta, ki kapja majd ajándékba karácsonykor. A Spurit nem rajzolom le, mert szomorú lenne annak, aki meglátná, mondta munkája fölé hajolva Viola.  Milyen bölcs ez a kislány, gondolta az anyja, és büszkeség töltötte el.  A téli szünet előtti utolsó napon jöttek hazafelé az óvodából ők ketten, anya és lánya, de most a séta kedvéért egy jó nagyot kerültek, jól esett a friss levegő a hidegben. Az egyik házba éppen becsöngetett a postás, egy öregember nyitotta ki a kaput, bizonytalan kézzel írta alá a papírokat. Egyszer csak az udvarból megjelent egy cica, és neki törleszkedett a lábának. Anya és lánya földbe gyökerezve álltak a járdán, Spuri nézett rájuk a túloldalról. Anya…! – akadt el Viola hangja, de már szaladtak is át az úton. Ne haragudjon, hogy megszólítjuk, de ő a mi cicánk, a Spuri, mondta az anya határozottan. Az öreg csak nézett rájuk. Nem régóta van nálam, mondta lassan. A szomszéd kertben a kutyák felüldözték a fára, nem mert lejönni, akkor vettem észre. Aztán egyszer csak itt volt az udvaromon megtépázva, legyengülve, azt hittem meg se’ marad. Tudja, nekem van egy másik macskám, csak már eléggé öreg. Jól megvannak a Foltossal, mert én így hívom. De ha nagyon el akarják vinni, hát vigyék. Végül is a maguké…

Nagy volt az öröm otthon, hazajött a Spuri!  Benedek ölelgette a megszeppent állatot, megpróbálta neki ajándékozni a legkedvesebb játékait. Elég hamar kiderült, hogy ez a Spuri már nem olyan, mint régen. Nagyfiú lett, ahogy az anya mondta, szépen kifejlett macska. Úgy tesz, mintha nem is ismerne minket, morfondírozott Viola. Foltos-Spuri minden zajra összerezzent, többnyire megbújt valamelyik sarokban. Ha kiengedjük, el fog szökni, mondta az apa. Sokat szomorkodik, válaszolta Viola, pedig mindjárt itt a karácsony. Vegyünk neki valami finomat, akkor szerintem jobb kedve lesz! Tudod mikor lesz jobb kedve, kérdezte az apa. Ha visszaengedjük az öreg bácsihoz és a cicabarátjához. Neki már az az otthona. Nem, nem, nem – ellenkezett a kislány – ő a miénk! Nem tudom, szólt közbe az anya, talán megkérdezhetnénk tőle. De hát nem is tud beszélni, csodálkozott a lánya, honnan tudjuk, hogy mit válaszolna. Beszélni nem tud, de hogy hol szeretne élni, azt meg tudja mutatni.

Másnap délelőtt két apró gyerek ment kézen fogva a járdán a hóban, mögöttük az anya, kezében egy kosárral. Hamar megtalálták a házat, ahonnan néhány napja elhozták Spurit. Az öregember nyitotta ki a kaput. Most még kisebbnek és elesettebbnek tűnt, mint egy héttel ezelőtt. Visszahoztuk a cicát, remélem nem haragszik, mondta halkan az anya. Az öregnek könny bujkált a szemében. Már azt hittem sosem látom többet, mondta. Hátranézett. Ott állt mögötte a régi macskája, fejét feltartotta a szélben. Az anya kinyitotta a kosár tetejét, Spuri már ott sem volt. Aztán csak azt látták, ahogy a két barát egymáshoz simul.

Szeretik egymást, mondta hazafelé Benedek. De azért elbúcsúzhatott volna tőlünk, gondolta a nővére, kicsit szomorúan. Ne szomorkodj kicsim, vigasztalta az anya. Gondolj arra, hogy ennek a bácsinak, aki már régóta egyedül élhet, ez a két cica most a családja. Nekünk pedig apával itt vagytok ti, és ezért mi vagyunk a legboldogabb felnőttek a világon!

Hát így fejeződött be Spuri története nálunk, karácsony estére végül hazatalált.

Majd elfeledtem mondani, azóta már kétszer is találkoztak, mert az új gazdája a lelkükre kötötte, ha arra járnak, feltétlen csöngessenek be hozzá egy kis cicasimogatásra.

Kovács Bodor Sándor

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top