+ Interjú

A táncos anyuka megszökik a bezártságból – Interjú Réti Annával a Majdhaleszidőm című előadás filmváltozatáról

Réti Anna táncművész-koreográfussal beszélgettünk Majdhaleszidőm című előadásáról, melynek filmváltozatát a Trafó online felületén láthatja majd a közönség január 8-án.

fotó: Lukács Máté

Egy újdonsült anya érzéseit fogalmazza meg 2018-ban bemutatott előadásában Réti Anna táncművész-koreográfus, aki 2005 óta készít saját koreográfiákat, és számos díjat nyert itthon és külföldön. Majdhaleszidőm című táncelőadását – mely 2019-ben Lábán Rudolf-díjat nyert – saját otthonában adta elő lakástáncszínházi formában. Darabja a Trafó e-Nézőjén keresztül online, filmes verzióban is látható lesz január 8-án 20 órától. Ennek kapcsán beszélgettünk vele az előadás hátteréről, a tánc és az anyaság kapcsolatáról, valamint további terveiről. 

– Mi adta az inspirációt a Majdhaleszidőm előadáshoz?

Kicsik voltak a gyerekeim és rengeteget voltam otthon „karanténban”. A figyelmem rájuk irányult, így ritkán volt lehetőségem a saját intuícióimat követni. Az inspirálta az előadást, hogy miként tudok a fantázia segítségével kiszabadulni ebből a helyzetből. Mi mindent tennék, ha lenne rá szabad időm. A darab előkészítéseként számos újdonsült szülővel töltettem ki kérdőívet, akik hasonló helyzetben voltak. Azt próbáltam felmérni, hogy kinek mennyire változott meg az élete, mióta gyerekei születtek, és hogyan éli meg ezeket a változásokat. Így a saját élményeim mellett mások tapasztalatait is feldolgoztam az előadásban.

– Miért a saját lakásodat választottad helyszínnek? 

Abban az időben, amikor terveztem a darabot, eléggé frusztrált, hogy alkotóként erősen függök a támogatási rendszertől és a színházaktól. A darab témája is nagyon indokolta a lakást, mint helyszínt. Akkor költöztünk el, és rendkívül inspiráló volt az új tér, így jött a lakásszínház ötlete. Ott született meg az előadás, a lakás tereiben, szögleteiben.

– Egy ilyen intim, lakásra kitalált előadás más térben, esetleg egy színházteremben is tudna működni?

Nem mondom, hogy lehetetlen, de elég nagy munka lenne adaptálni a darabot egy másik térre. A darabban a lakás adottságait használtam ki. Például az előadás fő helyszíne egy nagy étkező, amiből sok ajtó nyílik. Ezeket a kijáratokat is használom a mozgás során, az üveges ajtóknál az áttetszésnek is szerepe van. Színházi térbe nem vinném a darabot, mivel a lakásszínházban pont az az izgalmas, hogy élő és igazi a tér, beléphet a néző mások életébe, és nem mesterségesen létrehozott díszletet lát.

fotó: Lukács Máté

– A Majdhaleszidőm fontos témája a korlátok és az idő. Hogyan emelted át a tánc világába az ezzel kapcsolatos érzéseidet, gondolataidat?

Mindig arra törekszem, hogy ne legyenek szájbarágósak az előadásaim, hogy meghagyjam az értelmezés szabadságát a nézőnek. Az érzéseim hangulatát próbálom megjeleníteni egy képben, jelenetben, amiben a mozgás a nyelv, a test teljes egészében, minden porcikájában fogalmazza meg azokat. Ez a sok kicsi hangulat mindenkinek mást mond. Nagyon intim helyzet volt, hogy a mi saját életterünkbe engedtük be a nézőket. Ez lehetőséget adott arra, hogy előadás után beszélgessünk velük a látottakról. Nagyon sok pozitív visszajelzést is kaptunk és érdekes módon azok is tudtak azonosulni az előadással, akik még nem ismerik a szülői létet.

– A Trafó e-Nézőjében az előadások filmes formában láthatók. Milyen szempontok alapján gondoltátok újra az előadást, hogy képernyőn keresztül is hatásos legyen?

Nem nevezném újragondolásnak, inkább különleges dokumentálása az előadásnak. A filmváltozatban bizonyos jeleneteknél nagyon közel jön hozzám a kamera, így az egyébként is kis térben létrejövő intimitás még hangsúlyosabbá válik. Ezen kívül a legelső előadások felvételei lettek összevágva benne, ahová már nézők is eljöttek.

– Mennyire volt más úgy táncolni, hogy a közönség helyett a kamera követi a mozgásodat?

Számomra akkor teljes egy előadás, amikor érzem, látom, hallom a közönség reakcióit. Ezek a visszajelzések görgetik előre az előadást. Mindez csupán a kamera jelenlétében nincsen, ilyenkor megpróbálom felidézni magamban, hogy milyen is az, amikor körülöttem vannak a vendégek, a nézők. Különösen erős a nézők jelenléte ebben az előadásban, hiszen egymás között vagyunk, mindenki lát mindenkit, mindenki része a vendégségnek, a darabnak.

– A gyerekeid hogyan viszonyulnak ahhoz, hogy táncolsz, és mit szóltak az előadáshoz?

Számukra valószínűleg mindennapos, hogy táncolni látják édesanyjukat. Az előadást egyébként még nem látták, mert még elég kicsik, és nem biztos, hogy végig tudnák figyelni ennyi ideig, de volt olyan próba, ami alatt ők is ott játszottak mellettem a lakásban.

fotó: Lukács Máté

– Hogyan éled meg a járvány miatti bezártságot?

2018. februárjában mutattuk be az előadást. Az elmúlt 3 évben sok minden történt az életemben. Jelenleg nem alkotok. Elvégeztem egy gyógymasszőr képzést, most pedig manuálterápiát tanulok. Remélem, hogy fogok még táncolni és koreografálni, de jelenleg nem tudom, hogy mikor lesz helye az életemben.

– Nem inspirált valamilyen táncos gondolatot a bezártság?

A tanulással, a vizsgákkal és a gyerekekkel voltam elfoglalva. Nyilván nagyon hiányzik a tánc és az előadás, de az utóbbi időben másra koncentráltam.

 

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top