+ Film

Milorad Krstić most először mondja el, mit jelent a srem a RUBENsremBRANDT címben

Fiatal voltam, amikor Louvre-ban az úgynevezett Rubens-teremben szembesültem Rubens óriási vásznaival. Egymáshoz nagyon közel kiállított hatalmas vásznak, akár egy hajó vitorlái – erős hatást gyakoroltak rám – meséli Milorad Krstić.

Milorad Krstić egész estés animációs bűnügyi filmje, a Ruben Brandt, a gyűjtő több tízezer nézőt vonzott a moziba, és közel került az Oscar-jelöléshez is. A Budapesten élő alkotóval berlini Collegium Hungaricumban látható kiállítása kapcsán beszélgettünk a gondtalan horvátországi gyerekkorról, a műalkotásokban fellelhető tudatalattiról és szexualitásról, valamint Budapest tereiről.

2011: Műcsarnok, Ruben Brandt. 2018: Ruben Brandt, a gyűjtő. 2020: Berlin, RUBENsremBRANDT A cím ugyanaz, a megvalósulás és a mondanivaló is egész más. Mi a különbség és mi azonos ezekben a műalkotásokban, műalkotás-gyűjteményekben?

Minden 2010. év szeptemberében kezdődött. Készítettem pár rajzot, amelyek olyanok voltak, mint egy animációs gengszterfilm jelenetei. Egymás után rajzoltam meg azokat a jeleneteket, amelyeket az én képzeletbeli filmemben szerettem volna látni, nem törődve a történet logikai sorrendiségével.

Mindegyik rajznak fiktív címet adtam, pl.: Scene 164. Kowalski on the road to Milan, Italy.

Egyszer csak azt mondtam magamnak: a meglévő rajzok alapján már össze lehet rakni egy logikus történetet is. Lehetne ebből egy egész estés animációs film egy rablóról, aki a világ leghíresebb múzeumait, galériáit, gyűjteményeit fosztogatja. De a rabló nem az elrabolt művek értéke miatt fosztja ki a múzeumokat, hanem kényszerből, hogy megszabaduljon az őt kínzó rémálmoktól, amelyekben a festményeken ábrázolt karakterek támadják egyre durvábban. Így lett egy alaptörténetem, amelyben a művészet, a pszichológia és a krimi elemeit gyúrhattam egybe. Hommage-ként Rubensnek és Rembrandtnak, ezért a fő karaktert elneveztem Ruben Brandtnak, és feleségemmel, Radmilával együtt elkezdtem megírni a történetet.

Miért pont Rubens és Rembrandt?

Fiatal voltam, amikor Louvre-ban az úgynevezett Rubens-teremben szembesültem Rubens óriási vásznaival. Egymáshoz nagyon közel kiállított hatalmas vásznak, akár egy hajó vitorlái – erős hatást gyakoroltak rám. Mindig is tetszett Rubens Hélène Fourment-portréja, ahol második feleségét szőrmébe tekerve ábrázolja. A filmben megcsináltam ennek a képnek a remake-jét, azzal, hogy az én verziómban Hélène törülközőbe van tekerve és Tom Wesselmann fürdőszobájába van elhelyezve.

Rembrandt egy másik történet. Őt leginkább az önarcképei miatt szeretem, amelyeket úgy festett meg, mint egy önéletrajzot az öregedésről. Ismert, hogy az önarcképeit tükörből festette meg. Viszont a rézkarc-önarcképei, mivel nyomatok, már a kortársai számára megszokott irányból láttatják az alakját. Ezek az „igazi” és “fordított” Rembrandt-önarcképek nagyon jól viszonyulnak Ruben Brandt alakjához: mintegy doppelgänger, aki két nyakkendőt hord és különböző színű cipőt. De a filmhez készítettem Rembrandt-önarckép-remake-t is.

Hogyan jött létre a Műcsarnok-beli előadás?

2011 tavaszán barátom, Horváth Csaba koreográfus és rendező ajánlotta fel, miután megtetszett neki a Ruben Brandt-történet, hogy csináljuk meg „múzeumszínházi” előadásnak. Csaba rendezte és koreografálta, én meg a díszletet, látványt terveztem. A Műcsarnok akkori igazgatója, Gulyás Gábor támogatta az ötletet, és helyet adott a múzeumszínházi előadásnak.

A premier 2011. december 11-én, közvetlen a „Das Anatomische Theater”-kiállításom megnyitója után volt Ruben Brandt – Egy műgyűjtő csoportos portréja címmel. Az előadás 14 bemutatót élt meg, és nagyon jól fogadta a közönség.

Utána rögtön elkezdett dolgozni a filmen?

Igen, az előadások után Radmilával újra folytattuk a munkát az egész estés animációs film forgatókönyvén. A Magyar Filmalap támogatta az ötletünket, így jöhetett létre a Ruben Brandt, a gyűjtő című film, amely sok mindenben különbözik a múzeumszínházi előadástól. Más az eleje, más a vége is. Igaz, Mimi is, Ruben is, Kowalski is szerepel a színházi változatban, ahogy a rablássorozat, a rémálom és utazás motívumai is megjelennek. De az előadás és a film két különböző forgatókönyv alapján készült, ráadásul két egymáshoz alig hasonlítható médium a hordozójuk. Horváth Csaba és a Forte Társulat gyönyörű koreográfiát álmodtak a Műcsarnokban játszott Ruben Brandt köré. Az animációs film világa is lenyűgöző lett, amiért hálával tartozom az egész stábnak.

A filmkészítés előtt, közben folyamatosan rajzoltam, digitális grafikákat készítettem és a film elkészülte után végre festhettem is, ennek az eredménye a mostani berlini kiállítás RUBENsremBRANDT címmel.

Most először mondja ki egyértelműen a referenciát (a “srem” beszúrásával a Ruben Brandt szavak közé), amelynek kitalálását eddig a befogadóra bízta. Miért?

A Berlinben most megnyílt kiállítás nincs közvetlen kapcsolatban a filmmel. De miután minden kiállítást elneveznek, valaki, ha jól emlékszem a CHB igazgatója, Nagy Márta vagy a Kurdy-Fehér János, aki egyébként a film egyik producere, javasolták, hogy legyen a címe RUBENsremBRANDT. Nekem megtetszett az ötlet, különösen azért, mert a kötőszövetként funkcionáló „srem” az apám és az anyám szülőföldje: a vajdasági Szerémség, ahonnan származnak, szerbül Srem.

Film, képzőművészet, irodalom, zene: Ön szerint az átlag néző hány művészeti referenciát vagy konkrét idézetet vesz észre a Ruben Brandtban? (Én másodszor a gépemen néztem a filmet, a Cinego felületén, és percenként többször leállítottam, hogy felfoghassam, milyen ismerős műalkotást is látok. Händel Apollo e Dafne c. operájától Toulouse-Lautrec Ágyán és A csodálatos mandarinon keresztül A keresztapáig és a Das anatomische Theaterig minden művészeti ágból és irányzatból számos példát találunk. Tudja pontosan, hány idézetet/utalást rejtett el a filmben? Miért pont ezeket?

Több mint kétszáz referencia lehet, de nem sietek mindenkinek felfedni őket. Az egész film a 25-ös képkocka körül forog, amelyet a film sztorija szerint Gerhard Brandt a klasszikus rajzfilmekbe épít bele, hogy azok bevésődjenek a kicsi Ruben tudatalattijába, és ezáltal nagy művész váljon a fiából. Hasonlóképpen járok el a filmben: plakátokat, graffitiket képeket építek be a múzeumokba, hogy hassanak a nézők tudatalattijára. Ha a filmet szinte bármely kockájánál megállítja a néző, megtalálja benne a vizuális üzenetemet. Mondok egy példát egy olyan referenciára, amelyet eddig még nem vettek észre. A jelenetben, amikor Barutanski belép a Cold War bárba, egy régi magyar film, Székely István A 111-es című, 1937-ben forgatott filmjének remake-jelenete látható.

Tudatalatti – Freud és a pszichoanalízis: létezik nélküle modern művészet?

Freud a pszichoanalízis elméletével és a terápia technikájával, beleértve a szabad asszociáció használatát, közvetlenül hatott a szürrealista mozgalomra. Freudnak az a meglátása, hogy a szexualitás az elemi kreatív erők ellenállása a destruktív Thanatosz ellenében, mely rejtetten mindenhol megtalálható körülöttünk, biztos kihatott a 20. század művészetére.

És szex nélküli alkotás létezik?

Természetesen születnek szexmentes alkotások is. Vegyük példának a 20. század egyik legnagyobb művészének, Piet Mondriannak az absztrakt, Broadway Boogie Woogie című művét. Számomra ezen a képen az apró színezett négyzetek nem más, mint az autók és ablakok ritmikai ábrázolása New York egyik híres sugárútján. Erről a festményről is csináltam remake-t, egy kis szexualitással megtoldva, mert számomra a boogie woogie tánczene. Megtartottam Manhattant és az autókat. Az előtérben látható hölgy éppen “táncpartnert” keres.

Mi a különbség az Ön művészetében a természet és az ember alkotta világ megjelenítése között?

Gyakran szeretek szürreális figurát elhelyezni egy valódi térben. Olyankor a reális és a szürreális nincsen összhangban, épphogy ellenpontban vannak. Például a Vénusz Budapestről című festményemen a lány figurája szürreális, de a Szabadság híd reális, de ilyen az Önarckép egy modellel is, amely Matisse képének remake-je: itt megváltoztattam a figurákat, de megtartottam Matisse perspektíváját és kovácsoltvas betétjét a franciaablakban.

Mi a helyzet a csigákkal? Miért kapnak hangsúlyos szerepet a művészetében?

Az elejétől kezdve tudtam, hogy a film nyitójelenetében egy nagy robajjal közeledő vonat fogja a vasúti sín előterében lévő kis fűszálat megremegtetni. Majd Tenkei Péter vezető animátor javaslatára a vonatsínre egy békát helyeztünk, amelyik az utolsó pillanatban elugrik a mozdony kerekei elől. Jó ötlet, de amikor megcsináltuk a jelenetet, túl humorosnak hatott, és nem illett a szinte fenyegető zenéhez. Marcell László, aki dolgozott velem a film történetén és vizuális világán is, azt javasolta, hogy cseréljük fel a békát csigára, és ez telitalálat volt. A lassú csiga drámaibb ellenpontja lett a zakatoló vonatnak. És akkor úgy döntöttünk, hogy több jelenetben is megjelenítjük a csigát, amelynek szimbolikus jelentése is lett: a csigaház szimbolizálja azt a spirált, amelyben Ruben Brandt mozog.

A hatalmas és azonnali siker ellenére (berlini Ezüst Medve, díj Annecyban) miért telt el több mint húsz év első rendezése, a My Baby Left Me és a Ruben Brandt, a gyűjtő között?

1995-ben kaptam Radmilától egy vastag könyvet Berliner Begegnungen címmel, az 1918 és 1933 között Berlinben élő külföldi művészekről szólt. Azelőtt is úgy értékeltem, hogy a weimari köztársaság ideje volt az a kor, amikor ugyan nehezen lehetett megélni, de a 20. század legnagyobb művei ekkor és itt születtek. Ennek a könyvnek az elolvasása után, amely tele volt fotókkal, rajzokkal, plakátokkal és dokumentumokkal, korabeli újságkivágásokkal, muszáj volt belekezdenem egy új rajzsorozatba. A rajzoknak politikai töltete volt, és mindegyiknek a Das politische Theater címet adtam, Erwin Piscator 1929-ben, Berlinben megjelent könyve nyomán.

1995. október elején úgy esett, hogy Uppsalában, Svédországban voltam. Az orvosi egyetem régi épületében, a 17. századi Gustavianumban van egy magas és nagyon szűk amfiteátrum, amelynek az aljában egy nagy, ovális alakú boncasztal van. Ennek a háromszáz éves asztalnak az energiája, a vastag falapjával, három fémlábával különösen szuggesztíven hatott. Szinte biztos voltam abban, hogy így nézhetett ki az a boncasztal, ahol a Comte de Lautréamont híres verssorából ismert esernyő és írógép véletlen találkozására került sor. (Duchamp rajzán ugyan ennek a történetnek az asztala négyszögű.) Az amfiteátrum ma turisztikai látványosság, a bejáratánál van egy felirat: svédül Anatomiska Teatern, németül Das anatomische Theater (röviden: DAT). Tudtam, hogy a német felirat felel meg a legjobban az új projektemnek. Így nőtte ki magát a politikai színház anatómiaivá. Elhatároztam, hogy az egész 20. századot a neves alakjaival, eseményeivel és fenoménjeivel egy ilyen ovális boncasztalra helyezem – hogy szimbolikusan, rideg, orvosi közömbösséggel felmetszhessem a század meghatározó eseményeinek, alakjainak szövetét, azzal a céllal, hogy felfedjem az okokat, amelyek ezt a századot oly tragikussá tették. Ezt az „orvosi közömbösséget” azonban fenntartással kell kezelni, mert a DAT mégiscsak személyes vizuális anatómia a 20. századról.

A DAT idővel multimédiás projektté nőtte ki magát. Ennek a munkának az eredménye az 1999-ben megjelentetett CD-ROM, Das anatomische Theater: interaktív rajzfilm a 20. századról címmel. 2008-ban könyv formájában is megjelent meg Das anatomische Theater: 20. századi szimultán játékok címmel, és ezt követte 2010-ben a honlap, ahol még bővítettem a könyvben megjelent anyagot:

Ezen kívül 2002-ben díszlet- és látványtervet készítettem az új Nemzeti Színház nyitóelőadásához. 2003-ban megjelent a Budapest fotókönyvem, 2006-ban befejeztem egy kísérleti dokumentumfilmet Budapest címmel. Sokat dolgoztam a Forte társulattal, és szinte minden látványban, amit terveztem, szerepelt animáció és videó is, szóval nem szakadtam el annyira az animációtól, csak éppen nem ez volt a fókuszban.

A rövidfilmjében nincs egyértelmű történet, a nagyjátékfilmje viszont izgalmas sztori csattanóval. Fontos a történet, a szüzsé?

Igen, a jó történet, amely képes fenntartani az érdeklődést másfél órán át a legfontosabb az egész estés filmeknél.

Mi volt a lényegi különbség a rövidfilm és a nagyjátékfilm készítése között?

Azt gondolom, hogy a minőségben nem volt semmi különbség, de mennyiségben tetemes a különbség. Egy egész estés animációs film kivitelezéséhez, gyártásához egy hadseregnyi tehetséges emberre van szükség és nagy költségvetésre.

Gesamtkunstwerk-e a film?

Igen, az. Azt szoktam mondani, hogy az animációs film hét lábon áll. Az első a történet, a második a grafikai világ, harmadik az animáció, negyedik a zene, ötödik a hang, hatodik a vágás és a hetedik a kameramozgás.

Számított arra, hogy ekkora siker lesz a Ruben Brandt – nem csak a fesztiválozók és a artfilmrajongók, hanem a szélesebb közönség körében is? Ön szerint mi érintette meg a nézőket?

Azt hiszem, ritka az az alkotó, aki nem remél sikert a művétől. A film fesztiválozása kapcsán több vetítésen is volt alkalmam részt venni a világ különböző városaiban, és elégedett vagyok a nézők reakcióival. Úgy gondolom, hogy tetszett nekik a különleges grafikai világ és az eklektikus soundtrack kombója.

Említi a weimari köztársaságban alkotó külföldi művészeket. Fontos, hogy milyen országból, milyen kultúrkörből származik az ember?

Erre a kérdésre válaszolva a legjobb, ha magamból indulok ki. Dornberkben születtem, 1952-ben. Ez egy kis falu Szlovéniában, közvetlen az olasz határnál. Anyám és apám is partizán volt, ebben a szellemben nevelkedtem. A szerb származásunk nem volt fontos. Életem legfontosabb időszaka a 8–12 közötti éveim voltak, amelyeket Pulában töltöttem, Horvátországban. A Faverijska utcában éltünk, és legtöbbet a római kori aréna és egy kis dombon lévő, elhagyatott osztrák-magyar vár között játszottunk. Akkoriban a gyerekek mindig az utcán voltak. Nyáron mindannyian a pár kilométerre lévő Valkán tengerparti városi strandjáig gyalogoltunk. Átugrottuk a kerítést, hogy ne kelljen fizetni, és egész nap fürödtünk. Mind nekünk, mind a szüleinknek természetes volt, hogy felnőtt felügyelet nélkül játsszunk. Kedvenc könyvem akkoriban a Tom Sawyer kalandjai volt, és Molnár Ferenctől A Pál utcai fiúk. Maga az Áts Feri név is veszedelmesen hatott: a Feri név számomra úgy hangzott, mint egy fejszecsapás, az Ač meg úgy hangzott, mint egy ütés, mint egy rövid, vágott seb az élő húsba. Be kell vallanom, nagyon is imponált nekem ez a név. Molnár kitűnően nevezte el a regényhőseit. Nemecsek vezetékneve is olyan, mintha a lendületben lévő fejszéhez szólna: „Ne, ne engem!”

De visszatérve a legfontosabb, Pulában töltött időszakhoz: ameddig Istrián, az Ucka-hegyen nem lett felállítva a tévétorony, addig mi csak az olasz tévé adásait néztük. Imádtuk a San Remo fesztivált, imádtuk Adriano Celentanót és a 24 ezer csók című slágerét. A zágrábi és belgrádi tévé adásait nem tudtuk fogni. Minden nyár fő eseménye a Jugoszláv Filmek Fesztiválja volt az arénában. Az összes gyerek az utcából úgy érezte, ott a helye. Ez azt jelentette, hogy először egy vaskaput kellett megmászni, majd egy három méter magas falról leugrani, kicselezve az őröket. Egyik nyáron sikerült megmásznunk az egyik kaput, de azon a helyen magasabb volt a fal, talán négy méter is lehetett. Én féltem a magasságtól, nem mertem leugrani. A többi gyerek már leugrott. Akkor történt meg az a híres jelenet, amelyre egy életen át fogok emlékezni: jön felém az őr, magasra emeli a kezét, és felkiált: „Na, gyere, kicsikém, ne félj, ugorj!” Ugrottam, és ő elkapott. Az aznap esti film természetesen partizánfilm volt egy németeket tizedelő partizánról, szomorú véggel. Olyan megható történet volt, hogy végig folytak a könnyek az arcomon. A film végén kijöttek a színészek meghajolni. Közöttünk volt a filmben meghalt partizánt alakító színész is. Akkoriban tízéves voltam, tudtam, hogy a film nem a valóság, de továbbra is potyogtak a könnyeim, ezúttal a boldogságtól, hogy a partizán mégis életben van.

De hogy egyszerűsítsem a válaszom a kérdésére: Fontos, hogy milyen országból, milyen kultúrkörből származik az ember? Igen, az ország, ahová születsz és a kultúra, amelyből  származol fontosak, de nem annyira, mint a család és a gyermekkor.

A filmben finom nyelvi referenciák is vannak a kultúrtörténeti, művészeti utalások mellett. A több nyelv, több kultúrkör mennyiben ad hozzá egy műalkotáshoz? Miért angol volt a Ruben Brandt eredeti nyelve?

Mint a James Bond-filmekben, ahol a történések a világ különböző pontjain zajlanak, a Ruben Brandt-filmben is egyik helyszínről a másikra ugrálnak, a Ruben Polyart klinikától, Szlovénia, Vipava völgyből (ebben a völgyben van az én Dorberkem is) Párizsba, majd Wasinghtonba, Szentpétervárra, Zürichbe, Firenzébe, Chicagóba, Tokióba, az adriai Bisevo-szigetre és így tovább… Nemcsak a történések zajlanak világszerte, de a karakterek is különböző országokból származnak, így természetes volt számomra, hogy angol nyelven készítsem el ezt a filmet, így autentikusabbnak tűnt. Egyébként a film három főszereplőjének (Ruben: Kamarás Iván, Mimi: Hámori Gabriella, Kowalski: Márton Csaba) magyar színész adta az angol nyelvű hangot, kitűnő kiejtéssel.

Mi történik, ha egy művész másik országba költözik? Ön miért Magyarországot választotta?

Ellentétben az írókkal és költőkkel, a festők nincsenek olyan kötelékben az anyanyelvükkel vagy nemzetükkel. Az ő vizuális nyelvezetük nem igényel fordítást. Számtalan példa van arra, hogy sok festő más országban futja be festői karrierjét; az ifjabb Hans Holbeintól Chagallon át egészen Picassóig. Nekem sem esett nehezemre Magyarországra jönni, sőt. Azért jöttem Magyarországra, mert a lány, akibe beleszerettem, Magyarországról való volt – és a mai napig együtt vagyok vele.

Miért jó Budapesten élni? Még mindig jó?

Megpróbálok erre a kérdésre a legszemélyesebb, festői szögből válaszolni, miután nagyon fontos számomra a környezet vizualitása, amelyben vagyok.

A hálószobánk fala a Lőrinc pap téri jezsuita templom falára támaszkodik. Reggel a templomi kórus hangjára ébredek, éjféltájban a templomi orgonaszó altat el. A Lőrinc pap tér közepén Zichy Nándor szobra áll egy nagyobb posztamens tetején. Egy kisebb, alacsonyabb posztamensen még két figura van megformálva, az egyik figura kezében zászlót tart, amelynek a vége magát a talajt érinti. Ez a bronzból készült zuhatag – Zichy magasba emelt kezétől egészen a földig érő zászlóig adja ki az ég és föld szokatlan egyesülését, amikor kilépek a lakásból. Ez a legszebb kis tér, amit valaha láttam. Sokszor forgatnak itt filmeket is, ennyire fotogén ez a tér.

A Krúdy sétálóutca sok étteremmel és kis üzlettel köti össze a Lőrinc pap teret a Mikszáth Kálmán térrel, amely szintén az egyik kedvenc terem. Az egyik sarkából a derűs Mikszáth Kálmán szobra zöld növényekkel körbevéve vigyáz a fiatal vendégseregre, amely ellepi a téren levő bisztrókat.

Csak egy pár percnyi benyomást írtam le a lakásomhoz közeli két térről, de tudnám folytatni egészen Budapest bármely széléig. És igen, jó.

Budapesten is látható lesz a RUBENsremBRANDT kiállítás?

Szívesen mutatnám be itt Budapesten is, ha lenne rá fogadókészség. Egyelőre úgy tudom, hogy legközelebb Szegeden lenne rá lehetőség egy nagyobb tárlaton belül.

Deák Zsuzsanna

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top