+ Interjú

Hogyan tudsz fenntarthatóan jól égni, és nem kiégni? – beszélgetés Szigeti Réka egészségfejlesztő szakpszichológussal

Az újcirkusz ritkán reflektál direkt módon társadalmi vagy mentálhigiénés problémákra, de a Burning című belga dokumentarista újcirkusz előadás mégis megteszi, február 20-án és 21-én a Trafóban. Julien Fourniere elhagyni készült az artista pályát mikor szembesült a kiégés jelenségével.

Az újcirkusz ritkán reflektál direkt módon társadalmi vagy mentálhigiénés problémákra, de a Burning című belga dokumentarista újcirkusz előadás mégis megteszi, február 20-án és 21-én a Trafóban. Julien Fourniere elhagyni készült az artista pályát mikor szembesült a kiégés jelenségével. Úgy gondolta nem mehet el szó nélkül a jelenség mellett, ami folyamatosan fertőzi a modern társadalmakat… A Lélekkel az Egészségért Alapítvány  munkatársával, Szigeti Réka egészségfejlesztő szakpszichológussal beszélgettünk a burn out-ról. Ám előtte pillantsunk bele az előadásba, szakértőnk egy kisebb elemzést készített róla:

Mennyire beszédes a képi világa a Burning újcirkusz előadás trélernek?

Meglehetősen beszédes, szemléletesen mutatja be a multitasking világát: hogy mindent rögtön, párhuzamosan csinálok, hogy még hatékonyabb legyek, még többet teljesítsek, még jobb legyek minden szempontból. Futok is közben, a testemre is figyelek. Ez a túlfűtöttség, kizsigereltség nagyon átjön belőle. Az kevésbé jelenik itt meg, hogy hogyan kapcsolódnak ehhez a többiek. Amikor kiégésről beszélünk, egy folyamatról beszélünk inkább. Érdekes, hogy a darab címe Burning, nem Burn out, ahogy általában hivatkozunk rá. Ez itt, amit látunk, inkább az égés fázisát mutatja be, nem azt, amikor már ki vagyok zsigerelve, ki vagyok égve. Ez a folyamat úgy indul, hogy mindenben hatékony akarok lenni, mindent meg akarok oldani, szuperül akarok teljesíteni, azzal a túlzott vággyal, hogy megfeleljek másoknak. Túlfokozottság jellemzi, és nemcsak megfelelni akarok, de túl sok munkát is vállalok, és ezzel párhuzamosan a saját igényeimet háttérbe szorítom.

Ez az elvárásokból fakad?

Igen, részben ez környezeti, mert tényleg nagyok az elvárások, de az effajta külső társadalmi vonás belsővé is válik, én magam is túl sokat vállalok magamra: mindent gyorsabban, egyszerre és a legjobb minőségben akarunk elvégezni. Ez a túlvállalás, angolul overcommitment, ami már egy belső vonássá válik.

Külső nyomás nélkül is többet teszek magamra, mint amit kellene?

Igen. Ami körülöttem van, bennem is normává kezd válni. Mindenki sokat akar, úgyhogy én is sokat akarok, mert én is ebben a mindenben vagyok. Ha ez a folyamat elindul, és ezzel párhuzamosan elkezdek nem figyelni a saját igényeimre, akkor hosszabb távon át is változik az értékrendem. Az lesz a normális, hogy csak futópadról és meeting közben tudok ebédelni és cipőt bekötni, semmilyen normális énidőm nem lesz. Ez után a túlzott erőfeszítések szakasza után következik a konfliktusos szakasz, amikor konfliktusba kerülök magammal is, mert megváltozik az értékrendem, és aztán másokkal is összeütközöm. A trélerben ez nem jön elő, mert nincsenek ott mások, egyedül van a művész a színpadon. Nem tudom, hogy a darabban lesz-e érzékeltetve, hogy ehhez mit szólnak a környezetében lévők. A kiégés első szakaszát, a túlzott aktivitás időszakát a munkahelyek általában díjazzák: megdicsérnek, adnak  még egy projektet, annyira jó voltál. Ahogyan a mondás is tartja: azt a lovat ütjük, ami jobban húz, ez teljesen érthető hozzáállás, ezért is igényel tudatosságot a vezetők részéről.

Hányan tudják magukról a mai világban, hogy ilyen kiégési folyamatban vannak? Vagy mikor lehet ezt észrevenni?

Az első  jelzőrendszer a család, barátok lehetnek azzal, ha elmondják, hogy csak a munka van, és őket a háttérbe szorítottuk. Ez egy jó barométere lehet ennek az állapotnak. Magamon is észrevehetem a változásokat például, hogy valami furcsa: ötödjére mondok már le egy olyan programot, ami eddig olyan fontos volt számomra. Utána, ha átlépek ebből a túlzott aktivitás szakaszából a konfliktusos szakaszba, már a kollégák is fogják jelezni. Ott már annyira elfogytak a kapacitásaim, hogy sokkal hamarabb csattanok, kerülök összetűzésbe a kollégákkal, meg persze a magánéletem szereplőivel is. A harmadik szakaszban indul a magányosodás, az izoláció, ami a videóban nagyon jól megjelenik. Ebben a szakaszban már én is lemondok magamról, és mások is lemondtak rólam,

„hozzá nem is megyek, őt már meg se kérdezem ezzel kapcsolatban”.

Ezzel a szakasszal, ami már maga a burn out szindróma, a család sem nagyon tud mit kezdeni. Érzelmileg kimerültem, megtörténik az ún. deperszonalizáció, vagyis távol tartom a saját lelkemet, perszónámat attól, amit csinálok. Kiüresedéssel, cinizmussal járhat együtt. Az orvosok nővérek esetében jól megragadható ez a kommunikációjuk változásában: „Ketteske az ágyon”, többé már nem  „Kovács bácsi”. Ő már csak egy szám lesz. Ez egyfajta megküzdési mód, mert máshogy már nem tudnék benne maradni a munkában, csak akkor, ha leválasztom magamról. A harmadik szakaszban megjelenik a teljesítményem csökkenése is. Nem csak kifáradtam, és nem tudom belevinni magamat a munkába, hanem már azt is érzem, hogy nem vagyok jó abban, amit csinálok. Ez a burn out szindróma, ami együtt jár nagyon sötét, negatív érzésekkel, nemcsak magam iránt, hanem mások iránt is. A második szakaszban a világ kezd rossz lenni. Mi úgy szoktuk mondani, hogy

„mindenki hülye, csak én vagyok helikopter”.

Néha ez is előfordul, de éljünk a gyanúperrel, hogy nem biztos, hogy jól látjuk.

A harmadik szakaszban már ezzel együtt járhatnak különböző súlyos testi, lelki betegségek.

Onnan már nehezebb is felállni.

Így van. Ott már fokozott szakmai segítség kell.

Az alapítvány azért jött létre, mert érzékeltétek, hogy a kiégés súlyos problémája a mai kornak?

Igen, azt látjuk, hogy egyre súlyosabbá vált az elmúlt három-négy évtizedben, és az ezzel járó olyan korképek is erősödtek, mint például a depresszió. Mi szakmailag a megelőzésre fókuszálunk. A munkahelyeken elkapni a folyamat elejét, és ott besegíteni abban, hogy te hogyan tudsz azért tenni, hogy fenntarthatóan tudj jól teljesíteni, jól égni – ezt a szimbólumot használjuk is a tréningjeinken. Az alapítvány működésében a közszférából az iskola lett a kiemelt területünk. A tanárok fokozottan veszélyeztetettek, mint minden olyan szakma, ami emberekhez kötődik, vagyis ahol van humán kontaktus. Ezért lett az iskola a terepünk, ahol a krónikus stresszt kezdtük el kezelni, így jött létre a Sulinyugi programunk. A krónikus stressz, ha fennmarad, kiégéshez vezethet, már a gyerekeknél is – iskolai, gyerekkiégésként hivatkoznak rá. Ezt a díjmentes iskolai munkát részben a cégekhez való kijárással tudjuk fenntartani, ahol kiégésmegelőző, stresszkezelő tréningeket, konzultációkat tartunk. A megkeresések jóval meghaladják a forrásainkat, ezért folyamatosan forrásteremtő tevékenységeket is folytatunk.

Akkor ez azt is jelenti, hogy ma már a felelős cégvezetők, munkáltatók foglalkoznak ezzel a problémával?

Sok helyen látják már ezt, hogy milyen felelőssége van a munkáltatónak ebben a folyamatban. Mi egészségfejlesztő szemlélettel vagyunk ott, felmérjük a folyamatokat, rámutatunk a lehetőségekre és már létező, jól működő dolgokra, amik erőforrásaik lehetnek, és amiket használni tudnak a kiégés megelőzésében. Ennek létezik némi törvényi szabályozása is, elméletileg törvényi előírás mérni a pszichoszociális kockázati faktorokat, és így a a stresszt is. Több munkahely fektet egyre tudatosabban erőforrást abba, hogy megvizsgálják a saját folyamataikat, és hogy hogyan lehetne segíteni a munkavállalókat. Sok tanulmány alá is támasztja, hogy a munkatársak lelki egészségének támogatása jó befektetés, ha csak a gazdasági vonzatát nézzük.

Mi lehet egy munkahelyen krónikus stresszokozó?

Sok fajta stresszor lehet. Ami többnyire előtűnik az a sok fajta változás, az információ hiány az információs elárasztással egy időben, az együttműködési nehézségek, munkaterhelések (érzelmi, mentális vagy fizikai). Például az, ha folyamatosan azt éreztetik velem, hogy nem vagyok elég jó, hogy még mindig többet és másként kellene csinálni. Ez feladáshoz, a tanult reménytelenség állapotához vezethet. Ebben a folyamatban, ahogy az előzőekben már volt szó róla, valószínűleg az egyéni tényezők is közrejátszanak. A nagy elvárások, változó követelmények, feszített munkatempó, egy külső rizikó faktor, amit megtanulhatunk egyre jobban a helyén kezelni. Ha behúz ez az érzés, és magamra veszem, akkor megélhetem, hogy bármit csinálok, belegebedhetek, akkor sem lesz elég. Ez nagyon erőt leszívó és demoralizáló érzés. Ha ilyen érzéseket tapasztalunk, akkor ott valószínűleg szükség van a váltásra: néha elég belülről váltani, kezdjünk el odafigyelni magunkra, a mi gondolkodásunkban, mindennapi rutinunkban váltsunk. Sokszor a belső váltást elősegítheti az is, ha munkahelyen belül váltok egy másik  területre, projektre.

Mik azok a jelek, amikre érdemes odafigyelnünk? Hol csípjük el ezt a folyamatot?

Ha folyamatosan nemet mondok saját magamnak, az már intő jel, ha már sosincs időm semmire, ami velem kapcsolatos. Aztán a viselkedéses változások, amikor már nem úgy kelek fel, nem úgy megyek be, hogy hajrá, csináljuk. Itt fontos kiemelni, hogy a motiváció ingadozó, teljesen természetesek azok a napok, amikor semmihez sincs kedvem, otthon maradnék egy napot, például mert volt egy zúzós időszakom. Ez nem kiégés. Viszont ha ez fennmarad hónapokig, az már figyelmeztető jel. Vagy ha megjelennek alvászavarok, rossz szokások, mint megküzdési módok, például az alkohol, és elkezdenek beépülni a mindennapjaimba, az is egy jel. Mi változott meg és mikor?

Szokták azt is kérdezni tőlem, hogy mi van akkor, ha másokon látjuk? Gyakori dolog, hogy aggódunk valakiért, munkatársért, családtagért. Mert van úgy, hogy a másik személy nem érzékeli a problémát, nincsen rálátása. És ilyenkor azt képviselni, énüzenet formájában, hogy aggódom érted, teljesen normális: tényszerűen visszajelzek, hogy „ezt és ezt látom, és mivel fontos vagy nekem, aggódom érted, te mit gondolsz, hogyan éled ezt meg?”. Vagy „Itt van ez és ez a szakember, keresd fel!” Így lehet belépni a folyamatba, ennyi lehetőségünk és ráhatásunk lehet mások életre, ennél több nem, ennyit viszont meg tudunk tenni.

Együtt jár-e a korral a kiégés?

A legtöbb kutatás azt támasztja alá, hogy nincs összefüggés. Ennek sok oka lehet, például aki már benne van a korban, hamarabb felismeri és vált, otthagyja a munkahelyet. Az is valószínűnek tűnik, hogy a tudatos munkateher megtartása egy képesség, és idővel megtanuljuk ezeket a problémákat egyre jobban kezelni.

Akkor az jó hír, hogy az érettség nem ront, hanem javít a helyzeten.

Igen, ezek mind fejleszthető dolgok. Karrierünk kezdetén sokan vetjük be úgy magunkat a munkába, hogy „na, ide nekem az oroszlánt is”, húszévesen mindent akarok egyidejűleg és megváltom a teljes világot. Ebben az első szakaszban túlvállalom magam, háttérbe szorítom az igényeimet és nagyon meg akarok felelni. Ha itt rendelkezem némi belátással, vagy kapok egy pár pofont, lesznek kudarcaim, rájöhetek, hogy így nem lehet, de akkor hogyan is lehet? Ha ez a helyére kerül, ebből is lehet épülni, jó tapasztalat lehet. Mert általában mind benne vagyunk a kiégési folyamatban. Szóval a jó hír, hogy van ilyen, volt egy ilyen epizódom, ami nem jelenti azt, hogy teljesen kiégtem, csak érintett voltam, de eljutottam egy kicsit tovább. Ebből lehet épülni és levonni tanulságokat.

Művészeket is fenyegeti ez a kiégés?

Akár őket is, igen. A munkateher, túlvállalás talán ott kissé sajátságosabb eset. Egy művésznél lehet az a normatív, hogy ő fél évig csak beleveti magát valamibe, aztán fél évig csak utazgat. Hogy kinek mi a ritmus, az nagyon egyedi. A művészeknek más a munkaidejük, mint egy nyolcórás irodai munkásnak, vagyis sokféleképpen alakulhat ez a folyamat. De mivel ez náluk is egy munka, maga az alkotófolyamat, ők is veszélyeztetettek. Ha egyedül alkotnak, amiatt, de ha színészekre gondolunk, vagy más előadóművészekre, akkor amiatt, hogy túl sokszor kell önmagukat adniuk. Ebben is ki lehet fáradni, kiégni.

Ki lehet égni egy beteg otthoni gondozásában is. Nagyon lélekölő dolog, mert nulla jutalom van a rendszerben. Nem az van, mint egy kisgyereknél, hogy néha gőgicsél és egyre több dolgot tud, és fél év múlva már kevesebb vagy másmilyen gondokkal kell küszködni. Az otthoni gondozás pedig épp a leépülés folyamatáról szól.

Hogy lehet ezt kivédeni?

Itt jönnek azok a stratégiák, mint például az időteremtési stratégia, hogy mondjunk nemet, legyünk asszertívek. Ha én kimondom valamire a nemet, a másik oldalon ott van egy igen, és ez sokszor segíthet. Például egy krónikus beteg hozzátartozó gondozásában kiállhatok a teljes családom mellett, ami segíthet észrevenni, hogy én a teljes családomat akarom gondozni, és például nem a haldokló anyukámba akarok beleőszülni, netán belehalni, és ezzel ugyanezt a sorsot örökíteni a saját gyerekemre. Ilyenkor gyakorlatilag igent mondok a fenntartható életre. A másik stratégia a segítségkérés, külső segítség bevonása, de ehhez első körben a belátásom kell, hogy szükségem van erre a saját igényeim miatt.

Ha nagyon leegyszerűsítjük, akkor saját magunkra kell jobban figyelnünk.

Tudatosság, magamra figyelés, és akkor már menni fog az, hogy segítséget kérjek. Ha tudom, hogy mit akarok, könnyebben mondok nemet, tudok delegálni, bevonva valaki mást. Lehet összevonni is dolgokat, időkímélő stratégiaként. Ha már amúgy is itt kell lennem az anyukámmal, akkor oda szervezem meg a szokásos kedvenc összejövetelemet. Az innováció is tud segíteni minket: meglátni a lehetőségeket. De mivel ezt nem mindig lehet, van, hogy segítséget kell kérni.

Az anyaságban is ki lehet égni: be vagyok zárva folyamatosan, alvásmegvonásban, 0-24-es alarmban kell teljesíteni, szóval az is hozhat magával kiégési tüneteket. Itt is fontos a feladatmegosztás a kapcsolaton, családon belül, vagy akár külső segítség bevonásával.

De vannak lehetőségeink. Főleg a folyamat elején egy kevés segítségkérés is elég, néhány alkalom egy szakemberrel sokat tud rajtunk zökkenteni. A későbbi szakaszban pedig egyre inkább fontos, hogy merjek is segítséget kérni. Legyen olyan háló, amihez tudok és merek is fordulni.

A pánik, szorongás együtt járhat a kiégéssel?

Lehet függetlenül is. De minden mindennel összefügg. Ki mire hajlamos. A depresszióval egy kicsit hasonló is a lefutása, és a tünetekben is sok átfedés van. A szorongással a folyamat eleje, közepe mutat hasonlóságokat, és a szorongásos alapon a kiégés sok esetben a pánikos zavarok előfordulását tudja növelni.

Az inkább alkati?

Minden alkati, hogy ki mire hajlamos. Ha valaki szorongósabb, pánikra hajlamosabb, annak az fog hamarabb felerősödni. Ha valaki depresszívebb karakter, akkor neki azt fogja előhozni az, ha nem figyel magára, és égeti a két végén a gyertyát. A kiégési folyamat megnöveli a kockázatát annak, hogy felerősödjenek, amikre amúgy is hajlamosak vagyunk. Ugyanígy megjelenhet testi zavar is, van, aki gyomorfekélyre hajlamosabb, van, akinek a rákos elváltozásokra van nagyobb genetikai hajlama, van, akinek mozgásszervi betegségekre, van akinek neurológiailag a fejfájásra. Mindannyian be vagyunk erre huzalozva: van egyfajta genetikai adottságunk, ahhoz hozzájárul a környezet, és végül az, amit lelkileg teremtünk magunknak. Ennek az eredője az éppen aktuális állapotunk.

Hogyan tudsz fenntarthatóan jól égni, és nem kiégni? – beszélgetés Szigeti Réka egészségfejlesztő szakpszichológussal
Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top