+ Film

Környezeti rasszizmus – Huszonötezer euró egy emberéletért?

Daniel Lambo belga filmrendező személyes érintettségű filmet készített édesapjáról és sok más falujabeli lakosról, barátról, akik az Eternit gyárban azbeszttel dolgoztak éveken keresztül, ami fájdalmas, mellnyálkarák okozta halálukhoz vezetett. – A rendezővel beszélgettünk.

Daniel Lambo belga filmrendező személyes érintettségű filmet készített édesapjáról és sok más falujabeli lakosról, barátról, akik az Eternit gyárban azbeszttel dolgoztak éveken keresztül, ami fájdalmas, mellnyálkarák okozta halálukhoz vezetett. Utánament az Eternit gyár indiai vállalatának is, a helybélieket kihallgatva; felmérte a körülményeiket, az azbeszthulladék közelében lévő iskolákat, házakat, fociterepet bejárva. Indiából Genfbe, az Emberi Jogok Bizottsága elé juttatta Nirmala Gurungot, az egyik indiai munkás és aktivista feleségét, aki férjével a gyár árnyékában élt. A film hatására szerzett támogatásokból hatékony fellépést tudnak biztosítani annak az indiai ügyvédnek, aki a munkások jogait képviseli, segíti őket a gyárral szembeni perekben. Januárban pedig tudatosság kampánnyal utaznak majd körbe Indiában a Légszomjjal, ezzel is harcolva a környezeti rasszizmus ellen.

Egy ember élete 25ezer eurót ér a 21. században? Hogy-hogy itt tartunk?

Néhány nagyon gazdag és korrupt ember miatt tartunk itt, akiknek a profit az első. Nem törődnek az emberrel. A profitot az ember elé helyezik. Ez a film szlogenje is. Hogyan küzdjünk ellene? Szolidaritással. Ha mi, nyugati emberek nem tudunk szolidárisak lenni a fejlődő országok embereivel, rettegjünk inkább attól, hogy idejönnek. A populista hatalmon lévő politikusok azt szajkózzák, hogy féljünk a migránsoktól. Ha továbbra is így viszonyulunk hozzájuk, milyen megoldás marad nekik? Hiszen a hatalommal és pénzzel bíró üzletemberek folytatják piszkos üzleteiket.

Leszünk-e valaha is elég erősek ahhoz, hogy ténylegesen legyőzzük őket?

Én a Nirmalához hasonló emberekben és a lassú égésű folyamatokban hiszek. Sajnos, ezt a lassúságot az aktivisták nem annyira favorizálják, de én mégis ebben a fajta, néha nagyon fárasztó folyamatban hiszek: folytatni a párbeszédet a diplomatákkal, megmutatni a filmet a lehető legtöbb helyen, folytatni a perre viteleket. Ha sok-sok párhuzamos lépés történik, valami megmozdul. Olyan mintha egy tartályhajtót szeretnél arrébb vinni. Óriási üzlet. Erős hatalom. Idő kell hozzá, és nem szabad abbahagyni a harcot.

Mikor döntötte el, hogy ezt a filmet el fogja készíteni?

Majdnem hét éve. A producerem, aki Belgium egy másik régiójában él, hívta fel a figyelmemet arra, hogy ebben a „sztoriban” benne van egy film. Amikor túl közel vagy egy témához, nem veszed észre azt, vagy a fontosságát, mert mindennapos az együttlétetek. A közelmúltban is meghalt egy barátom a faluban. De mégis, amikor beszélünk róla, elvicceljük. Ebbe születtünk bele, ebben élünk, és különös módon, megszoktuk. Más közeli problémáknál is ezt érzékelem.

Ironikusan lehet csak kezelni?

Igen, sőt, cinizmussal. És csak akkor tudod objektíven kezelni, ha némi távolságból nézed, kívülről, inkább tudományos szemszögből.

A filmből egyértelműen átjön, hogy az ön számára ez egy igen személyes érintettségű téma. Az, hogy az édesapja hagyta önt dolgozni a gyárban, nyári munkában például. Tudta, hogy milyen egészségügyi hatásai lehetnek?

Ez megint jó példája annak, hogy megszoktuk, együtt éltünk ezzel a kérdéssel. Nem volt könnyű nekikezdeni ennek a filmek, mivel apám meghalt. Meg kellett kérdeznem édesanyámat, hogy megcsinálhatom-e. Igent mondott, azzal a feltétellel, hogy megnézheti a végleges verziót, mielőtt publikus lesz. És a testvérem is. Van egy jelenet apámról a filmben, amikor már nagyon beteg volt, és ez különösen nehéz volt nekik, de mára már, másfél év nemzetközi bemutatóval és különféle díjakkal a hátunk mögött boldogok. Büszkén áll édesanyám az Oostende-díjjal a kezében ezen a fotón.

Daniel Lambo édesanyja

Kiemelkedő a nők szerepe a filmben. Françoise az első Belgiumban, aki nem fogadja el a hallgatási pénzt, és perre viszi a dolgot, és az indiai feleség, Nirmala, aki tűpontosan tudja, hogy mit akar elérni az ottani gyárral és azbeszthulladékkal kapcsolatban, és csak a szeretetben hisz, nem a javak halmozásában.

Nirmala került a Verzió image poszterére. Elküldtem neki a fotót. Szerintem oda lesz meg vissza. Amikor Indiába mentünk forgatni, a férjével kellett találkoznom, aki nagyon emlékeztetett az apámra: kicsit konok ember, szakszervezetben ténykedő. Őt akartuk filmezni. De amikor odaértünk, ez benne van a filmben is, bemutatta a feleségé, Nirmalát, aki nagyon intelligensen szólt a témához, szóval elkezdtem húzogatni az operatőrömet, hogy gyere, gyere, őt vegyük. A férje sokkal szigorúbban állt a témához, az áldozatokat képviselő hivatalos szószólóként, előre megírt szöveggel. A felesége pedig sokkal inkább a szívéből beszélt.

A másik érdekesség vele kapcsolatban, ami a filmbe ugyan nem került be, hogy egy Bráhman családból származik, ami magas hindu szerzetesi kaszt, és nagy tisztelet övezi a közösségben. Én magam is meglepődtem, mert azt hittem, hogy a magasabb kasztok gazdagon élnek, de nem így van. Nagyon sokan közülük szegények, de megvan az a belső erejük, ami a Bráhman tradícióból jön. Nem fundamentalista vallásos, de megéli és használja a vallása és a spiritualizmus erejét a mindennapokban. Használja ezt az erőt. Láttam, ahogy mindenki előtt nyitva áll a háza, emberek jönnek-mennek, és tisztelettel vannak iránta, szinte csak amiatt, hogy önmagát adja. Amikor megérkezett Genfbe az Emberi Jogok Bizottsága meghallgatásra, az elnökasszony igazgatta a mikrofonját, és, bár kivágtam azt a rész, egy kicsit látszik a mozdulat így is, ahogy szinte elhessegeti őt, „ne kezeljetek úgy, mint egy ostoba indiai nőt, tudom, mi az, hogy mikrofon”. De valójában életében először beszélt publikusan, mikrofonban. Nagyon hosszú repülőútja volt, kérdeztük, amikor megérkezett, hogy elvigyük a szállodába? Azt mondta, nem, nem. Öt órán át volt még ébren a meghallgatás előtt, majd iszonyú erős, koncentrált jelenléttel beszélt a biztosságnak. A vallásából jön, hogy az élet dolgait a lehető legegyszerűbben kezelje. Most már egy jobb házban laknak, nem ott, ahol forgattunk.

Elkezdték már eltakarítani az azbeszthulladékot Indiában?

Nem. A filmnek köszönhetően kaptak némi anyagi támogatást az ügyvédre, aki fel tudott venni még egy embert, és ők kezelik az áldozatok peres ügyeit, akár a folyamatban lévőket, akár az újakat. Januárban pedig egy felvilágosító kampány indul a filmmel. És beadják a pert a gyár ellen. Talán akkor történik valami.

Meghökkentő az önkéntes indiai orvos is, aki nyíltan elmondja, hogy ha egy cégnek dolgozol orvosként, nem mondhatsz olyat, ami a cég érdekeit sérti. Hogy fér ez össze az orvosi esküvel?

A falumban, az Eternit gyár orvosa éveken át hazudott. Ha előbb elmondta volna a munkásoknak, hogy milyen betegségük van, nem szenvedtek volna annyit. A gyár felsővezetősége kényszerítette arra, hogy elhallgassa az igazságot. A felesége és a fia máig szenvednek ettől, és ironikus módon ő is mesotheliomába (mellnyálkarákba) halt bele.

Megrázó, hogy az indiai emberek hiába tudják, milyen hatása van az azbesztnek az egészségükre, mégis azt választják. Ha nem dolgoznak, éhen halnak.

A filmet inkább empatikusnak szántuk, kihagytuk a statisztikai adatok nagy részét és a nagyon elméleti dolgokat, de érdemes itt megemlíteni a környezeti rasszizmus fogalmát. Ahol olcsó a munkaerő, ott könnyebb szennyeződéssel járó kemikáliákkal, olajjal foglalkozó cégek lábát megvetni. Ez talán Magyarországra is igaz. Olyan országokat keresnek, ahol szegénység van, ahol manipulálni tudják a hatalmat és az embereket. Nem tudom, itt hogy van, de Németországban például elterjedt gyakorlat lett, hogy alvállalkozók útján dolgoztatnak embereket. Ha nem tetszik nekik valaki, az alvállalkozónak szólnak és mással pótolják. Ebben a rendszerben nem lehet szakszervezeti szinten fellépni. Hogy lehet az, hogy ez megengedhető ma egy nyugati országban, quasi rabszolgaként dolgoztatni embereket.

Mi a teendő?

Van némi remény, a filmben is. A legfontosabb, amivel harcolni tudunk a rendszer és a korrupció ellen: a szolidaritás.

Mi a film következő állomása?

A már említett tudatosság kampány, Indiában. Politikusokkal is szeretnénk találkozni, igazságügyben dolgozó emberekkel, bírókkal. Ironikus módon, Indiában az igazságügyi palotákban is rengeteg azbeszt van beépítve. Közülük az egyikről már el is távolították az azbeszt tetőt, mert az egyik bíró aggódott az életéért. Ez a hír bekerült az újságba is, és így tudunk hivatkozni arra, hogy ha egy bírónak veszélyes, a munkásoknak hogyhogy nem az?

Megengedik bemutatni?

Demokrácia van, szóval megszervezhetjük a vetítéseket. De biztosan lesznek ellenzéki emberek. A lényeg, hogy elindulhat egyfajta párbeszéd, diplomatikus módon. Az emberek figyelmét szeretnénk felhívni, tudatosítani bennük a helyzetet ezen a turnén.

Európában már foglalkoznak azzal, hogy az azbeszt anyagokat eltávolítsák az épületekből; úgy tudom, Magyarországon az azbeszt spray az elterjedtebb. Figyelni kell arra is, hogyan távolítják el, mert könnyen bomlásnak indul és a mikroszálak bekerülhetnek a tüdőbe.

Mi a véleménye a Verzióról?

Nagy öröm itt lenni, színvonalas fesztivál a világszerte legaktuálisabb kérdésekről és problémákról. És ami számomra nagyon meglepő volt, hogy fiatal a közönség ahhoz képest, amit más országokban látok, amit nagyon pozitívnak tartok.

Mi a következő projekt?

Braziliában, Porto Central olajbizniszéről készítek egy filmet. Egy óriási vízi közlekedési csomópontot terveznek építeni természeti területre, halászfalvak helyére. A Shell olajat talált ott, és a rotterdami állami céget kérte fel arra, hogy megépítse Porto Centralnál ezt a kikötőt. Olyan időkben, amikor mindannyian a zöldért harcolunk, a Föld megmentéséért, még mindig lehetséges egy óriási természeti terület kiirtása, olajfúró tornyok építése miatt. És ha megkérdezik a Shell-t, hogy miért teszi mindezt, azt mondja majd, mi csak kitermeljük az olajat, hogy mi történik vele, az már nem a mi dolgunk. Ez az új témám.

Az optimista felütéssel kellene befejeznünk az interjút, mert vannak fejlemények…

Belgiumban létezik egy magazin, a Follow the money (Kövesd a pénzt). Csak arról írnak, hogy ki, melyik cég milyen pénzeket fizet kinek. Nem sztoriznak. Csak azt látod, hogy ó, ez az én bankom, aki befektetett ebbe vagy abba az üzletbe. Vannak olyan barátaim, akik bementek a bankjukhoz, és megkérdezték, hogy be tudják-e bizonyítani, hogy nem olajba, fegyverekbe, satöbbi invesztálták a spórolt pénzüket? Nem tudták. Csak makogtak. És ettől félnek a bankok, mert mindenki kiveheti a pénzét. Mások meg azt csinálják Hollandiában, hogy bevásárolják magukat cégekbe részvényekkel, például a Shell-be. Így kontrollálni lehet egy idő után a cég működését, ha megfelelő mennyiségű részvény kerül a lakosság, a magánemberek kezébe…

Környezeti rasszizmus – Huszonötezer euró egy emberéletért?
1 hozzászólás

1 hozzászólás

  1. nagyika

    2019-11-22 - 11:30

    “hogy féljünk a migránsoktól.” Nem félek, csak a 90 %-a nem dolgozni jön, hanem megelégszik a sátorban a kajával, az ingyen kapott ruhával, így képes eltengetni az életét. Tudnának a hazájukban is érvényesülni, csak ott nem kapnak az ingyenéléshez segélyt, munka nélkül, pedig épitgethetnék hazájukat. Kiskorunak és analfabétának mondják magukat többen, csak az okostelefont tudja használni?Aki annyira akarja eltartani őket, tegye, de, ne erőszakolja rám, a saját családomat is nehéz támogatnom, de, azt szívesen teszem.

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top