+ Interjú

Volt olyan látogató a kiállításon, akinek utána pihenni kellett a kertben – beszélgetés Halász Péter Tamás képzőművésszel

Halász Péter Tamás legújabb – a szentendrei Art Capitalon, a Vajda Múzeumban látható – kiállításának címe, Tripod nem annyira a háromlábú fényképezőgép-állványt idézi, mint inkább azt a hármas struktúrát, amelyben a híres pszichoanalitikus, Jacques Lacan (1901–1981) szerint a szubjektum értelmezhetővé válik: az imaginárius, a szimbolikus és a valós egymásra íródó rendjét. Halász Péter Tamással beszélgettünk.

Halász Péter Tamás (1969) a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán végzett Maurer Dóra tanítványaként 1998-ban. Önálló tárlata volt – többek között – a kolozsvári Protokoll Stúdióban, az Óbudai Társaskör Galériában, a szombathelyi Irokéz Galériában és a budapesti acb Galériában. 2010-ben alkotásai szerepeltek New Yorkban, a VOLTA művészeti vásáron; addigi munkásságát összegző tárlatát 2014-ben a Budapest Galériában rendezték meg.

Festő szakon végeztél. Hogy kanyarodott a művészeted az installációk, light boxok, objektek felé?

– Az egyetem első éveiben összesen két „képet” festettem, és a továbbiakban nem is csináltam festészeti értelemben vett táblaképet. Ezek is valójában falra helyezhető tárgyak voltak, és azt a kérdést feszegették, hogy mennyiben tárgy egy képnek látszó dolog. Maurer Dóra osztályát, ahol végül némi kitérő után kikötöttem, intermediális festőosztályként definiálták. Dórának felépített stúdiumai voltak, amik médiumhasználati és médiumkritikai szempontból felszabadítóak voltak mindenki számára, a médiumot kinyitották a fotó, a film, az installáció stb. felé.

A képiség metanyelvi vizsgálata önmagában is teljes és kimeríthetetlen életprogram lehetne, de az élet túl sok ingert, hatást produkál, amik mellett nem lehet elmenni, kénytelen vagyok foglalkozni velük, ahogy az assemblage az idegen testeket nem kilöki, hanem testet épít belőlük.

– Legfrissebb katalógusodban Hornyik Sándor Cyberpunk szecesszió címen ír a munkásságodról. Mennyire érzed magadénak ezt a fogalmat?

– Mindkét mozgalom társadalomkritikus gyökerű, és kínált egyfajta utópiát vagy kivonulást a fennállóból, így értve, igen. De általában az ember egyből formajegyekre gondol e fogalmak hallatán. Ha formajegyekre gondolunk, akkor nem érzem magaménak egyiket sem, bár vicces, hogy voltak munkáim, ahol a kiinduló vagy talált forma vagy technika miatt bizonyos értelemben voltak a munkáimnak cyberpunk vagy szecessziós stilisztikai jegyei.  A forró torony című munkámban a villanyrezsók „hűtésére” high-tech hő-csöves hűtést használtam, és a hűtőblokkok formáját a késő modernitásban épült New York-i felhőkarcolóktól kölcsönöztem, amik iskolapéldái az amerikai artdeco-nak.

– „Az idei Art Capital arra vállalkozik, hogy ebből a roppant gazdagságból, a legmélyebb emberi vonatkozások „tudattalan” hordozójából valamit megmutasson – a művészet révén.” – olvassuk a fesztivál weboldalán. Az ott kiállított műveid kifejezetten erre a kiállításra készültek? Mennyire kapcsolódnak e gondolathoz, a Régi és új álmok idei tematikához?

– A kiállítási anyag erre a kiállításra készült és kizárólag új munkákból áll. Az Art Capital álom tematikája eléggé általános, mivel az engem különösen érdeklő pszichoanalitikus irányzatok szerinti „álommunka” mechanizmusai a sűrítés, az eltolás, a képi ábrázolás – egyfajta metaforikus működés – kimeríti a képzőművészet eszköztárát is; nem beszélve a metafora felszámolására tett kísérletekről. Az álom tematika jelzői, a régi és új az olvasatomban az álom fogalmát kollektivizálják, kiterjesztik emberiség léptékűvé. Az utóbbi időben különösen érdekel az a kérdés, hogy a késő modernitás kritikai utópiái a művészetben mennyire maradtak utópiák, ill. formajegyeikből, vizualitásukból mi az, ami megvalósult, és tovább él valamilyen formában.

– Mióta interaktívak az installációid? Miért tartod fontosnak az interakciót ezen a kiállításon?

– Két, a kiállításon szereplő installáció eleve a néző interaktivitására épül, ezeknél a műveknél nem kérdés vagy fontos, hogy megváltozzon a látvány a néző hatására, hanem maga a mű lényege.

Már a kezdetektől voltak interaktív installációim, akkor még nem használtam elektronikát, csak, tükör és optika felhasználásával, a néző térbeli mozgása idézte elő a látvány változását. Az utóbbi időben sokat változtak az elektronikai, számítástechnikai alkalmazások és fényforrások, olcsók és változatosak lettek, emiatt könnyebb és egyszerűbb lett az elektronikai vezérléseket és hatásokat megvalósítani, amikhez régen célelektronika vagy számítógép használata kellett, manapság pl. az arduino mikroszámítógép szabvánnyal működtethető; a kiállításomon három installáció is ilyen vezérléssel működik.

A kiállítás egy másik interaktív tárgycsoportjánál, ami jól ismert mobilalkalmazásokból származó grafikai jelek fiktív térbeli katamorfózisa, nem feltétlenül lett volna szükségszerű a direkt interaktivitás az anamorfózisukhoz. Viszont így, hogy a néző saját mobileszközével, wifin kapcsolódhat az intraneten keresztül két webkamerához, amivel a tárgycsoport eredeti (anamorfikus) képét ugyanezen a saját mobileszközön jeleníti meg, olyan jelentésrétegeket ad hozzá a műhöz, amit kár lett volna kihagyni.

– A rétegzettség, a több dimenzió a műveid címeiben is tetten érhető, s többletjelentéssel ruházzák fel azokat: The Sun is the Father/ A nap az apa, Hard age, Icon no stasis, Andro-id.

– Igen, a címadást fontosnak tartom, általában nem is a többletjelentés miatt, mert egy egyszerűbb műnek is többrétegű és nagyon komplex a jelentésmezője, hanem pont ennek a jelentésmezőnek a specifikálása miatt. Persze ennek a kiállításnak több művénél is többletjelentés képződik a cím miatt: ki gondolna apára egy agancstrófea láttán? Vagy egy tüköralagutas installációnál androidra?

– Milyen reakciókat tapasztaltál a látogatók részéről?

– Minden munkámnál fontosnak tartom, hogy az olvashatóságuk ne igényeljen specifikus tudást vagy műveltséget, eleve olyan már meglévő dolgokat szoktam felhasználni, vagy olyan dolgokból kiindulni, amik a mindennapokban körbevesznek mindnyájunkat; ennek ellenére sokszor találkozom olyan reakciókkal, hogy: ezzel nem tudok mit kezdeni, mondj róla valamit stb. Az agancsos installáció kissé nézőprovokáló mű, a felvillanó kb 50.000 lumen fényáramú fényforrások várható befogadói hatása, ha a néző nem sejt semmit: a meglepettség. Az inger átmenetileg korlátozza a látást is; volt olyan idősebb látogató, akinek állítólag le kellett ülnie a kertben az inger után pihenni egy kicsit.

– Mi lesz a következő kiállításod?

– Sok, idő vagy ráfordítható költség hiányában parkolópályára tett szál van a működésemben, amiket bármikor elővehetek, de lehet, hogy holnap eszembe jut valami más, vagy ér valamilyen hatás, és inkább azzal fogok foglalkozni.

*

Art Capital finisszázs | Szeptember 1-jén 18 órakor Felméri Péter, a Dumaszínház egyik legnépszerűbb tagjának álom stand-up estjével zárul Halász Péter Tamás Tripod című kiállítása a Vajda Múzeumban! Érdemes egy órával korábban érkezni, mert 17 órától Halász Péter Tamás tart utoljára tárlatvezetést a kiállításban.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top