Kozák Gábor: Szeretem a drámát a képeken – egy műgyűjtő mai perspektívái

A szentendrei MűvészetMalomban látható a Publikus Magánügyek című kiállítás, mely a ’90-es évek magyarországi képzőművészetéről igyekszik képet adni, amiről korábban itt írtunk. A tárlaton hét kortárs festmény szerepel Kozák Gábor, a Godot Galéria vezetőjének magángyűjteményéből. A festmények mögött meghúzódó sokféle narratíva nem csak a korszak művészetére jellemző változások megértésében segít, de az alkotóikat is közelebb hozza a szemlélőhöz. A kortárs műkereskedelem meghatározó alakítójával beszélgettünk a kiállítás kapcsán.

A kiállítás megnyitóján elhangzott, hogy a hazai múzeumok eddig bizalmatlanok voltak a magángyűjteményekkel. Mi volt ennek az oka?

Erről a múzeumi embereket kellene kérdezni. Én inkább távolságtartásnak nevezném ezt, nem annyira bizalmatlanságnak. Ugyanabban a szakmában dolgozunk, de ők inkább az elméletet képviselik. A gyűjtők, egy-két kivételtől eltekintve, próbálnak a művészetből pénzt is csinálni. A rendszerváltás óta a gyűjtők és a múzeumok között nem változott a helyzet. Előtte, ha valaki jó művész volt, meg igazán progresszív, azt nem hozták helyzetbe, nem kerülhetett be a múzeumokba sem. Két különböző dolog volt az, hogy valaki magas művészeti színvonalon dolgozik vagy sikeres, illetve, hogy pénzt keres vagy csak a barátok, értők elismerése jut neki. Sajnos ez a szemlélet mára is megmaradt. Később éppen a gyűjtők miatt tudott oldódni ez a dolog, mert ők elkezdték a jó művészekre költeni a pénzüket, megvásárolták az alkotásaikat. Az én gyűjtési praxisomban vannak pozitív példáim is, mert a magángyűjteményemből már volt önálló kiállítás a Művészet Malomban is, illetve voltak műveim tartós letétben közgyűjteményben. A gyűjteményem szerepléseiről pedig a szaksajtó rendszeresen beszámolt eddig.

Növeli-e a mostani kiállításon való szereplés egy magángyűjtő ázsióját a műtárgypiacon?

Elméletileg igen, de a gyakorlatban nehezen kimutatható ez a növekedés.

Leginkább festményeket gyűjtesz, a kiállítás anyagában hét festmény származik tőled. Miért épp a festmények mellett tetted le a voksodat gyűjtőként?

Mert a festményben van meg az a közvetlen manualitás, amire nekem nagy szükségem van. Azoknak a műtárgyaknak, amelyeket nagyon szeretek, azokat szeretem hosszasan tíz-húsz centiméter távolságból is nézegetni. Igazi érzéki élményt nyújtanak. Emellett természetesen mondanivalójuk, sokféle narratíva van mögöttük, tudok hozzá olyan dolgokat is kapcsolni, amiket más nem, mert személyesen ismerem az alkotókat.

Wächter Dénes, Roskó Gábor, Szűcs Attila, Nagy Kriszta x-T, El Kazovszkij, feLugossy László, Kósa János a képek alkotói. Összeköti-e ezeket a művészeket valami még azon kívül, hogy alkotásaik a Te gyűjteményedben szerepelnek?

Igazából nem sok közük van egymáshoz. Wächter egy kicsit közel áll Roskóhoz. feLugossy és Kazovszkij nagyon kedvelték egymást, de inkább csak távolról. Nagy Kriszta és Szűcs Attila is a pályájuk kezdeti szakaszában figyelemmel kísérték a másik munkásságát. De ezek inkább informális, baráti kapcsolódások, vonzalmak voltak, amik, hivatalos formában, mondjuk, egy kiállítás keretein belül nem öltöttek testet.

Mindegyik festmény, amely a gyűjteményedből származik, figuratív, az ábrázolt téma könnyen összhangba hozható a címmel, nem absztrakt, pedig a kortárs művészetről sokszor ez jut eszünkbe. Téves-e az az elgondolás, hogy a kortárs művészetet absztrakt dolgok ábrázolásához társítjuk?

A kiállításon is van egy absztrakt műveket bemutató szekció. Engem soha nem vonzott sem az absztrakt, sem a konceptuális művészet. A választások mindig a gyűjtő személyiségéből fakadnak. A Godot-ban volt egy tizennyolc részes sorozat, ahol kortárs magángyűjteményeket mutattunk be. 2004-ben az én anyagomnak a címe az volt, hogy Kettesben és egyedül. Ugyanis észrevettem, hogy a legtöbb képen, ami nálam van, azon egy vagy két figura szerepel. Úgy látszik, ehhez valamiért én vonzódom. Később ezen túl tudtam lépni úgy, hogy amikor például egy képsorozatból választhattam, akkor nem az egyfigurás képet vittem el, hanem azt, amin négy volt. Próbáltam tudatosan figyelni, hogy engedek-e a csábításnak vagy sem. A legtöbb nálam lévő mű egyszerű témákat ábrázol, emberek, csendélet, tájkép, enteriőr, én ezeket a hagyományosabb műfajokat szeretem.

Van-e olyan kép, amit különösen kedvelsz a kiállítottak közül?

Nem tudok egyet kiemelni, ezeket mind szeretem. Nem ez a top hét, de kedvelem mindegyiket.

Egy helyen azt írták rólad, hogy olyan alkotásokat gyűjtesz, amelyek az emberi létezés problematikáját állítják középpontba, egzisztenciális kérdésekkel foglalkoznak. Ugyanakkor progresszívek, önreflexívek és kritikusak, néhol humorosak. Igaz-e ez az állítás ezeknek a képeknek az esetében is?

Szeretem a drámát a képeken. És amiket elmondtál, nagyon igaz erre a hét képre. Az Aranymetszés a szerelemről is szól, de azon van egy plusz poén, az, hogy a mór csempe mintázatú rácsra rá van festve egy félmeztelen hölgy, akinek a mellbimbója éppen a kép aranymetszési pontjában van, horizontálisan és vertikálisan is. A Nagy Kriszta-kép a nőiség és egy lehetséges vetélés kérdéseit feszegeti, ezt a könyvében szereplő egyik tanulmány hosszabban is kifejti. A Tölcsérek című kép mögött bizonyosan egy nagyon sötét történet lehet, az egésztől kirázza az embert a hideg, tiszta David Lynch. A Hackerek híres festmény, 1996-ban festette a művész, a forradalom, a lázadás van a képen, ez a „tevékenység” akkor még nagyon ismeretlen volt. Az Ébredők című kép már négy lakásomban lógott a hálószobámban. Azt a pillanatot mutatja, amikor egy kapcsolatba belenyúl egy harmadik személy.

A kiállítás a kilencvenes évek művészetével foglalkozik. A magángyűjtők szempontjából mi jellemezte ezt az időszakot?

A kilencvenes években még kevesen gyűjtöttek, a kiállításon szereplő művek valószínűleg mind utólagos vásárlások. És általában is el lehet mondani, hogy nem azzal a tudatossággal gyűjtöttek, amivel ma teszik. Ma már profi gyűjtemények vannak. A 90-es években én galériás is voltam, és rajtunk kívül körülbelül hárman-négyen voltak olyanok, akiket a mai kritériumok alapján galériának lehet nevezni, tehát a kortárs műkereskedelem is gyerekcipőben járt még.

A különböző művészeti műfajok a kilencvenes években átjárhatóakká váltak. A magángyűjtők közösségére mi volt jellemző? Nyitottak voltak egymás felé a gyűjtők vagy ez egy magányos műfaj?

Ma sokkal kevesebb kommunikációt és összhangot érzékelek a gyűjtők között, mint amilyen régen volt. Mindenkinek megvannak a maga preferált művészei, van egy saját „istállója”, és meg van győződve arról, hogy ötven év múlva ezek lesznek azok a művészek, akikről a művészettörténet és a műkereskedelem szólni fog. Kicsi a metszet a gyűjtemények között, nagyon ritkán, egy-egy művésznél érnek csak össze. Én figyelem, hogy mit gyűjtenek a többiek, ez befolyásolja az ízlésemet és a választásaimat, de lehet, hogy ebben közrejátszik az is, hogy kereskedő is vagyok. A többiek egymástól túlzottan elszeparáltan működnek, és szerintem nem jó, ha nincsenek közös pontok.

Mikor fordult az érdeklődésed a rendszerváltás időszakában készült művek felé?

Nem mondhatnám, hogy érdeklődtem volna különösebben az időszak iránt, húsz képem van körülbelül. Inkább a kétezres években és azután készült a gyűjteményem nagyobbik része.

Hol voltak fellelhetők az alkotások?

Kereskedő vagyok, a műtárgypiacról szereztem be őket. Kósa János képe, a Hackerek az általam a 90-es évek második felében vezetett Illárium nyitókiállításán szerepelt. Ez a kép kitűnt a többi közül, másfél évig próbáltam eladni az akkori kevés lehetőség közepette, nem volt ilyen nyüzsgő a piac, mint amilyen ma. Az akkori szerény anyagi helyzetem ellenére azért vettem meg a művet, mert azt gondoltam, hogy ez egy nagyon fontos darab, és nem akartam elhinni, hogy senkinek nem kell. feLugossyt is árultam, a Szűcs Attila képet pedig egy másik gyűjtőtől vettem. Annak mindig nagyon örülök, ha valakinél már volt az adott kép, kiállították vagy írtak róla, vezetem is a művek történetét, provenienciáját. Van, amit cseréltem valakivel, ilyen a Roskó kép például, ami a Műcsarnok egyik fontos kiállításán és a hozzá készült könyvben szerepelt a kilencvenes években.

Tudvalévő rólad, hogy akkor kezdesz foglalkozni egy művésszel, ha sokadik alkalommal is hatást tud rád gyakorolni. Megfogalmazható, hogy ezek az alkotók mivel tudták elérni, hogy gyűjteni kezdd az alkotásaikat?

Ez változó, mert például Kósa festménye az egyik első választásom volt, de más képem nincs tőle. feLugossy a mai napig a Godot művésze, vele élő a kapcsolatom és emiatt rengeteg képem van tőle. Könnyebben jutok hozzá, nagyon szeretem az alkotásait, az egyik legnagyobb művésznek tartom például Bukta mellett. Nagy Kriszta is a Godot művésze, tőle is komoly anyagom van. A Szentendrén most kiállított kép a legelső, amit megvettem tőle: az Illáriumban volt az első önálló kiállítása. Ő akkor már a zenekara és az óriásplakátja miatt nagyon híres volt, így komoly sajtóérdeklődés kísérte a megnyitót, ahol Gryllus Dorka – megnyitó perfromanszként – egy pohár vörösborral leöntötte ezt a képet.

Természetes, hogy akikkel galériásként is foglalkozom, azoktól könnyebben kerül be a gyűjteményembe egy-egy munka. Rólam az is elmondható, hogy a gyűjteményem választásain keresztül elismerem más fontos galériák általam kiemelkedőnek tartott művészeit is. Szűcs Attila például a Deák Erika Galéria művésze, de nekem is van négy képem tőle. Több El Kazovszkij művem van, pedig ő sem a Godot-hoz tartozik, és még sorolhatnám.

Léteznek olyan vélemények, hogy a rendszerváltás után a művészek reagálása túlzottan visszafogott, óvatos volt a társadalmi-politikai kérdésekkel kapcsolatosan és kritikusabban kellett volna hozzáállni ezekhez a témákhoz. Te hogy látod ezt?

Legalább elkezdtek foglalkozni vele, ez már egyfajta változást jelentett a nyolcvanas évekhez képest. A kilencvenes években kinyílt a világ, szabadon csinálhatták, amit akartak, és megismerhették azt is, hogy a külföldi művészek mivel foglalkoznak. Új irányzatok indultak el ennek hatására. Nemes Csaba például üres plakáthelyeket kapott a városban és a Copy General segítségével kinyomtathatta a plakátjait kritikus társadalompolitikai gegekkel. Többen azt hitték, hogy ez a cég reklámkampánya. Ma már jóval kevesebb az ilyen akció, a művészek elfáradtak, és el is vesztették a 90-es évekre jellemző szabadságérzés illúzióját. Akkoriban úgy érezték, hogy tudnak változtatni a világon és próbáltak is változtatni.

Tisztázott-e egyáltalán, hogy milyen is a politikai-társadalomkritikai alkotás? Ezt a kérdést épp az előbb említett Nemes Csaba veti fel a korszakról szóló dolgozatában.

Bennem kettős érzés van ennek kapcsán. Egyrészről nagyon becsülendő, ha a művészet ilyen kérdésekkel foglalkozik, másrészt viszont az egész irrelevánssá válik azáltal, hogy ezek a kutatások, eredmények, kérdésfelvetések a szűk szakmai érdeklődés kereteit nagyon ritkán lépik át. Ebben a műfajban azokat tartom időtálló műveknek, amelyek szélesebb közönséget is meg tudnak szólítani. Keltse fel például egy napilap újságírójának a figyelmét is, és ne csak azét a szűk rétegét, aki a képzőművészettel foglalkozó sajtót olvassa és írja, hanem az általános, kultúrával foglalkozókét is.

A művész szerepét újra kellett fogalmazni a kilencvenes években. Milyen lett az új művész-kép?

Elindult akkor valami, ami azóta is folyamatosan változik. Újdonság volt, hogy divatosabbak lettek a fiatalok, és ez ma még inkább igaz. Korábban hatvan-hetven évesnek kellett lennie egy művésznek ahhoz, hogy elismerjék. Ebben Nagy Kriszta tett egy fontos lépést azzal az óriásplakáttal, ami szerepel a jelenlegi szentendrei kiállításon. Ő maga volt rajta a plakáton és az a felirat, hogy kortárs festőművész vagyok. Kriszta deklarált célja az volt ezzel a művel (és azóta több más akciójával is), hogy ismertté tegye őt, felhívja magára a figyelmet vele. Ő ugyanis a korábbi generációkkal ellentétben nem elégedett meg azzal a szereppel, hogy a művész 30-40 éven át csak dolgozzon és kuporogjon, majd 70 évesen learassa a hosszú és fáradtságos életmű gyümölcseit, hanem azonnal képeket akart eladni.

Elmondható, hogy a 90-es években többen kezdtek társadalmi problémákkal foglalkozni. De mellettük voltak olyan nagyon fontos alkotók is, akik abban az évtizedben is a maguk által kijelölt utat járták, mint például Bada Dada, Gaál József, Ujházi Péter vagy Bukta Imre a fentebb már említett művészeken túl. Az ő művészetük kortalan, az évtizedes divatokon, trendeken átnyúlik mivel főleg belső tüzelőanyag működteti őket. Nagyon helyesen a kiállítás tőlük is felvonultat darabokat.

A rendszerváltozás után fontos szerepe lett a médiának a kortárs művészetben, de a média művészettel kapcsolatos attitűdje az ezredforduló környékén változott meg igazán. Milyen szerepet tudott játszani a média ezen a területen?

Ebben is Nagy Kriszta volt az úttörő az előbb már említett óriásplakáttal. Sokáig ő volt az egyetlen képzőművész, aki bekerülhetett a médiába, ezért is a médiaművész meghatározást szokott vele kapcsolatban elhangzani. Ez 1998-ban történt, előtte semmilyen ehhez fogható akció nem történt, ezért ennek olyan hatása volt, mintha bedobtak volna egy lavór vízbe egy kézigránátot. Akkor még nem volt internet, de az összes újság, tévé, és rádió is beszámolt róla. A Fiatal Képzőművészek Stúdiójáé volt egyébként az óriásplakáthely, ennek keretében állította ki. Ennek a munkának a szakmán belül is nagy visszhangja volt.

A képzőművészet viszont általában inkább marginális szerepet tölt be mind a közéletben, mind a kulturális életen belül is. Volt olyan kiállításom az Illáriumban, amelyről körülbelül hat helyen írtak, de akárkitől megkérdeztem, senki nem hallott róla. Barátaim, akik az Amorf Ördögök zenekarban játszottak, egy egyetlen alkalommal lejátszott számtól már ismertek lettek.

Jelenleg milyen kiállítás van nálad, a Godot-ban?

A drMáriás-féle kiállítás fut most, május negyedikéig lehet megtekinteni, a legújabb képeit állítottuk ki, valamint az erre az alkalomra készített nyomatokat.