Az örmény származású, Jerevánban született, 20 éve Stuttgartban élő végtelenül kedves Karine Babajanyan szopránénekesnővel beszélgettünk a nemrég a sanghaji operaházban bemutatott Lehár: A mosoly országáról. Óriás sikerű, nagyszabású koprodukció a Müpa és a Shanghai Opera House összefogásában. Káel Csaba rendezésének magyarországi bemutatója február 1-én és 2-án szombaton lesz a Müpában.
Emlékszel arra a pillanatra, amikor úgy érezted, hogy operaénekesnő szeretnél lenni?
Igen, a jereváni operában történt, édesanyámmal voltam, családi bérlettel, tizenhárom évesen Leoncavallo Bajazzók című operájának gyerekelőadásán. Colombina karaktere teljesen felvillanyozott, azóta vagyok az opera szerelmese. Tanultam zenét azelőtt is, klasszikus zenei tudásom volt, zongorán játszottam: Mozartot, Haydnt, Bachot. De éneket nem. Ez az élmény hozta meg a vágyat, hogy operaénekesnő legyek, de nem árultam el senkinek, az én titkom maradt. Úgyhogy zongoristaként folytattam a tanulmányaimat a zenei konzervatóriumban.
Karsay Katalin fotója
De a sors máshogy akarta. Annyira sokat gyakoroltam zongorán, hogy ínhüvelygyulladásom lett, és nem tudtam játszani. Ez két hónappal a vizsgák előtt történt. És akkor valaki azt tanácsolta az anyámnak, hogy ne engedjen kárba veszni egy évet, próbáljak meg valami mást. Így jelentkeztem a kórusvezetői szakra. Elvégeztem egy szupergyors mesterkurzust egy jól ismert karmesterrel, és mivel a többi zenei tudásom adott volt, felvettek a szakra. Kórusvezénylés közben énekelnünk is kellett. Egy alkalommal az Orfeusz és Euridikét énekeltem, gyönyörűen, és a tanáromat teljesen lenyűgözte a hangom, nem hitt a fülének. Én meg azt éreztem, hogy: Na végre, valaki észrevette! A beszédhangom nagyon mély, senki nem gondolta, hogy szoprán énekhangom van. Ennek a tanáromnak köszönhetem, hogy felfedezte a hangomat, és aztán ő segített, hogy átjelentkezzek énekszakra a második évtől. Így lettem szopránénekes…
Repüljünk át Sanghajba! Hogy fogadnak egy magyar operettet Kínában?
Ez volt életem egyik legtökéletesebb élménye! Operaénekesnőként nagyon sok különleges élményem volt és van: különböző kultúrákkal, más-más közönséggel találkozom. És mindez boldoggá tesz. De a sanghaji a legcsodálatosabb volt, olyan, mint egy tündérmese. A darab az Osztrák-Magyar Monarchia idején játszódik. A zene is jól felismerhetően magyar, meg természetesen a bécsi valzer is felcsendül, de emellett ott van a tradicionális kínai zene is, Lisa és Szu Chong szerelmi történetéből adódóan. És emiatt olyan volt, mintha a valóságban történne mindez a maga helyén. Nem kellett inspirációt keresnem a darabhoz, mert ott volt. Máskor kisebb-nagyobb kutatómunkát végzek, hogy inspirációra találjak az adott szerephez, például az Aidánál vagy a Pillangókisasszonynál. Lisa szerepéhez volt egy kiváló bécsi mesterem, hogy megfelelően énekeljek németül. De Sanghajban tényleg tündérmesébe csöppentem. Tökéletes volt!
Olyan, mintha hazament volna a darab?
Igen, és úgy érzem, hogy most Budapesten lesz a második hazaérkezés. Borzasztó hálás vagyok ezért a lehetőségért, Káel Csabának és a társulatnak, hogy valósággá vált a darabbeli történet.
A jelmez és a díszlet inkább európai volt, vagy vegyes?
Vegyes, ahogy az operettben is az első felvonás Bécsben zajlik, a Belvedere-vel, gyönyörű báltermekkel. A második felvonás pedig Kínában, szintén lenyűgöző látvánnyal. A fények is gyönyörűek, nagyon szép munka mindenkitől.
Hogy lettél szőke Lisa?
Amikor először megláttam a szőke parókát, sokkot kaptam. (nevet) Még Stefan Soltesz karmester is kiakadt, hogy ezt nem veheted fel, ez nem te vagy, mondd le. Mindenki sokkot kapott igazából. De végül mégis működött, illik Lisa karakteréhez. És mivel a többi szereplő zömével sötét hajú, erős kontraszt jött létre, és jó volt, hogy Lisa kivált a szőkeségével.
Kaptál valami olyan visszajelzést, gratulációt ott, ami Európában nem lenne természetes?
A kínai közönség imádta a darabot, bombasztikus siker volt. De sok dolog másként működött, a miénktől nagyon különböző kultúra az övék. Érdekes, hogy azóta másnak látom az ázsiai embereket az utcán. Rengeteg barátom lett, mivel ottani kínai művészekkel dolgoztunk. Az elején zárkózottak, de aztán megnyílnak, nagyon kedvesek, segítőkészek. Érezni lehet az ősi kultúrájuk mélységét.
Magam sem szeretem a mi a kedvenc kérdéseket, de mégis megkérdezem, van kedvenc szereped?
Azt vettem észre, hogy különböző válaszokat adok erre a kérdésre más-más interjúkban, mígnem rájöttem, hogy amikor készülök egy szerepre, abba a szerepbe vagyok szerelmes. Most épp egy Franz Schreker darabra készülök: Die Gezeichneten. Ez új tapasztalat számomra, mert nem klasszikust éneklek. Annyi szép új van benne, színek, frázisok, harmóniák. Szóval most épp Carlottába vagyok szerelmes, aki festőművész, érdekes karakterrel.
Mélyen belemész a karakterekbe.
Most például abból az időből való írásokat olvasok inspirációképpen. Énekesként egy szezonban nagyok sok Aidát, Pillangókisasszonyt, Ariadné Naxosban-t énekelek, és minden alkalomra kell valami feltöltődés. És idő, hogy megtöltsem érzelemmel; sok energiát igényel. Néha csak sétálok az erdőben, meditálok. Meg kell találni az egyensúlyt, hogy mindenből a megfelelő dózis legyen.
Mivel szeretsz feltöltődni?
Nagyon szeretek hazamenni Örményországba, meglátogatni a régi otthonomat, a szüleimet, a barátaimat, látni az utcákat, ahol felnőttem, enni az ottani ételeket. Nem csinálni semmit, csak ott lenni a gyökereimnél. Hiányzik, persze. Szeretem Európát, de az otthon otthon marad. Hazamegyek, amikor csak tehetem. De most a szüleim jönnek, hogy megnézzenek Lisa szerepében. Édesanyám nagy operettrajongó, és Lehár Ferenc nagyon népszerű volt a Szovjetunióban és Örményországban is. El tudja énekelni az összes dalt, csak oroszul. (nevet) És a lányom is jön Bécsből a budapesti bemutatóra.
Mit üzensz a magyar közönségnek?
Imádom a magyar közönséget. Professzionális, meleg, és hát a magyar taps unikális, sehol máshol nem hallottam ilyet – crescendo, diminuendo, crescendo, diminuendo… (nevet)
Jöjjenek – két órát tündérmesében eltöltetni!
