+ Gondolat

Reigl megengedheti magának, hogy egyes képei ne nőjenek fel

Kritikám nem lesz elfogultságtól mentes, hiszen Reigl az egyik kedvenc kortárs festőm, elsősorban a színekkel való elementáris, egyszerre ösztönös és tudatos bánásmódja miatt. Reigl Judit – A fekete is egy szín c. kiállításáról.

Kritika Reigl Judit – A fekete is egy szín c. kiállításáról

A címadás a párizsi Maeght Galériában 1946 december 6-án megnyílt tárlat előtt tiszteleg.  Az azonos nevű kiállítás Bonnard, Matisse, Braque, Rouault, Van Velde és más korabeli neves művész huszonöt, máig ismeretlen alkotását mutatta be.

Reigl Judit kicsit sem tartozik a névtelen kategóriába: festményeit a világ legnagyobb és legfontosabb kortárs közgyűjteményei, a New York-i Museum of Modern Art, a Metropolitan Múzeum, a londoni Tate Modern és a párizsi Centre Pompidou őrzik. Kritikám nem lesz elfogultságtól mentes, hiszen Reigl az egyik kedvenc kortárs festőm, elsősorban a színekkel való elementáris, egyszerre ösztönös és tudatos bánásmódja miatt. A Kálmán Makláry Fine Arts kiállítása Reigl munkásságának a tőle megszokottól egészen eltérő  arcát mutatja meg, a korai szürrealista kollázsoktól a 2012-ben készült tus papírmunkákig. Emellett olyan fontos olajfestményeket is bemutat, amelyek mind egyetlen színből készültek – a feketéből.

De miért pont a fekete? Miért adja fel valaki a lényegét egy koncepcióért? Ez olyan, mintha ezentúl jelzők nélkül írnék verseket. Lehet, de minek. Azért ne kárhoztassuk rögtön az elején! – Inkább nézzük a képeket: sokféleségüket az egységességben. A főfalakon elhelyezett nagy méretű képeken erősen érezhető Jackson Pollock hatása – gesztusfestészet, lírai absztrakt. Beleköthetetlen. Mert csak hasonlítgatni lehet, viszonyítani nem. „Ilyet én is tudnék!” – mondja egy-két látogató. És szmokingban vannak, beengedik őket. És joguk van a véleményükhöz. A művész ezt is megengedi. „Azok ott bogarak?”- kérdezi egy kislány az édesapját. „Nem.” „Hanem?” És nem tud mit felelni, inkább csendre inti.

Én személy szerint az absztrakt híve vagyok. Ha nincs meghatározva, mi, bármi lehet. Alkotói és nézői szabadság egyben.

Védem a feketét. Több száz árnyalata van, ezt a régiek tudták. De ha kinyitunk egy szénceruza-készletet, láthatjuk, mennyiféle is az a fekete.

Judith Reigl, aus der Serie: “l’experience de l’apesenteur” Nr. 12, 1966, ÷l auf Leinwand, 115 x 90 cmNr. 77/66

Ahogy Théophile Gauthier mondta:

– “A fekete olyan, akár a vörös, akár a kék vagy bármely árnyalat, a fekete önmaga fénye, saját félig színeivel, saját árnyaival; nem teszi magát teljesen átlátszatlan folttá az őt körülvevő tárgyak között; visszasugároz és magába szív, eltör; így kapcsolódik hozzájuk. Más szavakkal, a fekete vermet váj a festészetben.”

– Verem…Mély és fekete. Komor, ijesztő? Lehet. Ám meg is nyugtathat. Azért takarják le a papagájt, mikor beszélni tanítják, hogy kizárja a külvilágot, és befelé figyelhessen. A fekete elegáns, nincs hétköznapibb és ünnepélyesebb. A fekete meditatív. Puha, mint a föld, az Anyaföld. Kérdés az, hogy bár sok árnyalata van, kifejezhet-e mindent egyetlen színnek akárhány változata. Mert mégis egy színről van szó, amit látunk, az fekete és fehér, ellentét, kontraszt. Jól mutat a vásznon, de mutat-e bármit, az esztétikán túl? Fekete és fehér, éles, kemény szétválasztás, dac – a művész ezt is megteheti. Címet ad, de nem egyértelműsít. Van ebben valami gyermeteg szélhámosság. A bűvész ruhája is fekete-fehér. Az emberek szeretik, sőt elvárják, hogy becsapják őket, kapni akarnak valamit a pénzükért.

Reigl festménye a Tömbírás sorozatból 273 ezer euróért, azaz 90 millió forintért kelt el. Nem mintha ez önmagában minőség-mutató lenne. Ám az vitathatatlan, hogy ő egyike azon kevés magyar művésznek, akiket Amerikában is számon tartanak. Reigl még él, de már legendává nőtt. Ugyanakkor művészete megtartotta gyermeki vonásait, mely jellemzők mentén az átlagember által elfojtott energiák törnek felszínre és nyernek kívülállók számára is befogadható formát. Ám a „kívülálló” akarva, vagy akaratlanul is bevonódik a képbe, teszi ezt teljes szubjektivitással. Elfogultság márpedig létezik, ahogy túlértékeltség is. Egész más szemmel nézzük annak a festőnek a képeit, akiről tudjuk, hogy díjakkal halmozták el. És akkor is méltatjuk, ha egyébként észre sem vennénk. Bevallom, bármennyire is kedvelem és nagyra becsülöm Reigl Judit munkásságát, ez a kiállítás nekem csalódást okozott. Vártam a tőle megszokott egymásba folyó színeket, formákat, a vizuális és már-már spirituális élményt, de nem jött. Próbáltam magam észérvekkel meggyőzni, miért: fáradt vagyok, itt a tél, túl sok kiállítást láttam már a héten. Végigjárom újra, meg újra, hátha, de a katarzis csak nem jön.

Majd felfedezek egy festményt a bejáratnál, ami kicsit se illik a koncepcióba, színes, uralkodó színe a narancssárga. „Ezt is a Reigl festette?”- kérdezi barátnőm. „Igen, de hogy kerül ide?”- kérdezek vissza. Mert ha már csak fekete, akkor legyen csak fekete. Hozzáteszem, ez előtt a „kakukktojás” előtt álltam a legtöbbet, és ez zavarba ejtő. Nem egyszerű úgy kritikát írni valamiről, hogy az technikailag perfekt. Ha ügyetlenül kezelné az ecsetet, az megbocsátható lenne, ha kiforratlan lenne, az még inkább. Névtelen feltörekvőkről könnyű írni, a nagyok előtt csak fejet hajtani lehet. Nem nagy feladat hibát keresni, ám nehéz leírni, azt, ami nincs. Márpedig egy kiállításra jobb esetben nem csak társasági életet élni jár az ember, hanem, hogy ott kapjon valamit, ami a hétköznapokban nincs meg. Élményt, különlegességet, hogy más dimenzióba kerüljön. Ám itt, ki kell mondjam, maga a koncepció ölte meg a hatást. Unatkoztam. Elemeztem, jegyzeteltem, fényképeztem, eszme-cseréltem, minden volt, csak műélvezet nem.

Csalódottságomat csak egyetlen ciklus oldotta. Reigl az illusztratív kereteket korán szétrobbantva automatikus, geszturális absztrakt írásszerű jelekkel kezdett kísérletezni már 1952-ben. A figurativitásból való kitörés egyben a szürrealizmus túllépését is jelentette a számára. Ha ki kellene emelni valamit a tárlat anyagából, az írás-ciklust mondanám, mely új kontextusba helyezi az írást, mint olyat. Kiszakítja a kommunikációból, levéve róla a kapcsolattartás terhét, a betűknek itt nincs hangértékük, a szavaknak jelentésük, mégis egységgé állnak össze. Burkoltan, de az írástudó, és magát ettől fensőbb rendűnek tituláló társadalom kigúnyolása. Pedig mint látjuk, a betű is csak gesztus, jel, ami a jelentésétől megfosztva nem mond semmit. Csupán létezik, és ezt a létezést nem lehet tőle megtagadni. Láttatja magát, mint a vonatokra graffitizett, olvashatatlan krikszkrakszok. Néznünk kell, ha tetszik, ha nem, ha értjük, ha nem. Tágabb értelemben utalnak a művész teremtő erejére. Mert „saját képére teremtette” az Alkotó, és csak rajta múlik, mit teremt, nem a néző dönt, csupán lehetővé teszi a kommunikációt azzal, hogy befogad. Egy láncszem, nem több.

Reigl az önmagáért való művészet kitűnő példája. Szeretem, amiért önkényes, játszik az ecsettel, a színekkel, vagy épp a színtelenséggel. A művek gyermekek, akikből még bármi lehet, és Reigl megengedheti magának, hogy egyes képei sose nőjenek fel. Egyszerre letisztultak és kezdetlegesek: öreg gyerekek – rosszalkodnak, feszegetik a határokat, idegesítenek és untatnak. Ordítanak, de mi nem értjük a nyelvüket, mégis szeretjük őket.

Gulisio Tímea

Reigl megengedheti magának, hogy egyes képei ne nőjenek fel
1 hozzászólás

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top