+ Irodalom

A férfi a teremtés koronája, de a fog, amire felkerült, az a nőé

Szentesi Éva férfiaknak ajánlott könyve annyira zavarba ejtett, hogy most, lányos zavaromban, férfiként próbálok írni róla. Talán nőknek.
(Szentesi Éva: Kardos Margit disszidál című könyvéről.)

Keresés a weben

Szentesi Éva: Kardos Margit disszidál – Athenaeum kiadó, 2017 – 220 oldal, keménytáblás kötés védőborítóval – ISBN 978-963-2936-09-3

– Hallottad, hogy az egyik negyedikes megdöngette Meli nénit a tanáriban szombaton? Magukra zárták a szobát, és odabent basztak.
– Ne mondd, hogy basztak. – Niki röhögni kezdett, mint a fakutya; ilyenkor az orrcimpája kitágult, és ettől szexi volt. – Mondd inkább, hogy keféltek.
Ezen már mindketten visítva csapkodtuk a térdünket.
– Figyelj, azt tervezem, hogy leszopom ma a rendőrt – közölte a barátnőm a tervét, mintha valami óriási, világmegváltó ötlet jutott volna az eszébe, amivel az egész emberiséget meg tudná menteni a totális pusztulástól, és büszkén kihúzta magát.

Ismerem én azt a női hangot, amin Szentesi Éva hősnői megszólalnak – nem a nagymama, és nem a kislány, hanem azok a huszonéves lányok/nők, akik éppen csak nyílnak/nyitnak a világra. Ismerem én ezt a hangot, csak elfelejtettem, mert – és ez benne a furcsa – gyerekként hallottam ilyen kendőzetlenül őszinte, a mából fülelve frivolnak tűnő szövegeket. Olyan, majdnem felnőtt, főleg egyetemista/főiskolás lányok, nők, majdnem-asszonyok szájából, akik majdnem-kamasz mivoltomban még nem látták bennem az ellenkező nem jövőben kifejlődő példányát (mondjuk, ezt utólag megértem). Akkor beszéltek így a „nagylányok”, ha levegőnek néztek (ez volt a kellemetlenebb), vagy ha valamiért cinkost láttak bennem a felnőtt-férfi világgal szemben (ez volt a zavarbaejtőbb). Megkamaszulásom alatt és után nem, vagy csak elvétve találkoztam ezzel a kihívóan őszinte női hanggal. Azt gyanítom, nem én veszítettem el ilyen irányú hallásomat, hanem ők kezdtek el más hangszerelésben beszélni körülöttem.

Szóval nincs ingyenebéd. Még hogy jófejségből, még hogy a barátja miatt, és ezért kell csak ennyit fizetnem! Egy opció vagyok egy idegen férfi életében. Istenem, hogy lehettem ennyire barom?! Mit hittem, én, naiv, ostoba, buta lány?! Nem zuhanyzom, és egy szemhunyást sem alszom. Egész éjjel az ajtót figyelem, nehogy bejöjjön Imre.

Szentesi Évának azok a novellái melyekben a nők egymás között beszélgetnek, vagy ők maguk a történet narrátorai, ráébresztettek arra, hogy ez a beszédmód, amit „kapásból” férfiasan nyersnek titulálnék, létezik… akkor is, ha „kifelé” nem jellemző. Zavarba ejtő, mert hiteles. Zavarba ejtő, mert emberi. Zavarba ejtő, mert pont olyan, mint a „férfibeszéd”, csak valahol, szinte megfoghatatlanul, egészen másra fókuszál (összekuszál), mást láttat, mint „férfibeszéd”.

Átlagos, hétköznapi esetben nem szoktam bedőlni annak, hogy lenne/létezne külön nő- és férfiirodalom. Magamtól, a kötet nélkül Szentesi Évára is azt mondanám, hogy író, s nem azt, hogy írónő. Nőíró. De ez a kötet másfajta helyzetet teremt, nem azért mert nő írta és javarészt nők a szereplők vagy a mesélők, hanem mert ajánlása szerint „férfiaknak” szól… és ezzel átrajzolja azt, ami az olvasó fejében – legyen akármilyen ivarú – összeállna különben.

Nevettem Vilmoson, de nem látványosan. Inkább úgy csináltam, hogy elhiggye, levesz a lábamról. Ez csak egy kis játék volt, meg különben is megérdemlik az ilyen pöcsök az ugratást. Aztán kértem, amikor elhívott vacsorázni, hogy ugyan tájékoztasson már arról, hogy van-e felesége.

Jó próza ez, mert zavarba ejt, mert kétségeket ébreszt, mert feltár, mert meghökkent, mert… elrágódom még egy ideig. No, nem feltétlenül a sztorikon, hanem azon, hogy vajon mit akar a szerző az olvasó férfiaktól.

Anyámra gondolok, aki rákosan fekszik az egyik dél-pesti kórházban. Közben osztrigát hoznak, és eszembe jut, hogy anyám azt se tudja, mi az az osztriga, de ha tudná, akkor se enne, mert most a kemótól amúgy is mindent kihány. Szégyellni kezdtem magam, amiért az a champagne, amit az előbb az orrom előtt locsoltak szét a poharakba, többet ér, mint az anyám élete, akinek nem tudjuk kifizetni a legjobb orvost.

Tényleg másként hatna rám ez a kötet, ha nem lennének kamaszkor előtti élményeim. Tízéves forma, későn érő, esetlen pálcikaember voltam, amikor egy kézműves táborban összeakadtam két főiskolás lánnyal, óvónőnek tanultak – nekem onnan, alulnézetből – Nők voltak. Az egyikük titokban nagyon tetszett, a másik pedig – hogy később jó legyen a barátnőimnek – csókolózni tanított. Ők beszéltek ezen a hangon. Nem akarok belegondolni, hogy azóta már nyilván nénik lettek, s átkerülnek más szentesiévás novellák más beszédmódjaiba, s végül eljutnak odáig, ahonnan a címadó novella szól.

Kisunokám, gyere, elviszlek a tengerhez, akarom látni, ahogy belebukik a nap a habokba, ott lesz nagyapád, várni fog, már ötven éve ott áll a másik oldalon, és nézi, mikor jövök, nem pityókás, a szája sem tejfölös, tiszta a tekintete, én menni akarok hozzá, kísérjél ki, csak ne szólj apádnak, még visszatartana, nem értik ezek, hogy nincs már itt dolgom.

[A két videoklip nem „csak úgy” került a szövegbe.
Aki elolvassa a kötetet, az megérti…
Ezt is, mást is. Férfiként is.
Túlzás lenne azt mondani, hogy fáj,
de az a minimum, hogy csíp.
]

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top