+ Irodalom

Latin-Amerika, a megvalósult disztópia – Narcoamerica

A Narcoamerica lapjain közvetlenül tájékozódhatsz a Paradicsomban működő Pokolról. És ennek a történetnek magyar vonatkozásai is vannak!

Alejandra S. Inzunza, José Luis Pardo és Pablo Ferri: Narcoamerika / 55000 kilométer a kokain nyomábanCser Kiadó, 2017 – fordította Barna Domonkos– előszó: Zacher Gábor – 244 oldal, kartonált kötés – ISBN 978- 963- 2782- 28-7

Nem nagyon hiszem, hogy mostanában ennél ijesztőbb könyvvel, ennél rémisztőbb történettel szembesülni fogok. A Narcoamerica iszonyatát az adja, hogy ez nem fikció, nem az elszabadult írói fantázia terméke, hanem maga a hétköznapi valóság – több millió ember számára. (Az összkép szempontjából az már szinte mellékes, hogy a mexikói újságírók által Dél- és Közép-Amerikáról írott könyvben Magyarországnak is néhány bekezdés…)

…Hondurasban, az erőszak által leginkább sújtott országban[…] az emberölések annyira hozzátartoznak a mindennapokhoz, hogy egy édesanya ugyanolyan érzéketlenül képes fia holttestét nézni, mint a délutáni híradót a tévében.

A szerzők – Alejandra S. Inzunza, José Luis Pardo és Pablo Ferri – arra vállalkoztak, hogy végigkövetik a drog – és az ellenkező irányban áramló pénz – útját az Amerikai kontinensen, s megmutatják azt, amiről talán nem is akarunk tudni. Pontosabban: lehet, hogy akarunk nem-tudni! Mint a könyv alcíméből kiderül, és a térképen (*) is jól látható, a drog után nyomozva az újságírók nagyobb utat tettek meg, mint amekkora a Föld kerülte az egyenlítőnél, s ha csak utazgattak volna… Ezek az emberek – persze, kísérővel – bemerészkedtek olyan helyekre, ahová valószínűleg se előttük, se utánuk nem jutott el olyan ember, akit nem közvetlenül érint a drogüzlet. Beszéltek, beszélgettek olyan fazonokkal, akik számára az emberélet elképesztően olcsó. Túlélték, sőt, nem csak túlélték, de meg is írták azt, amit láttak, hallottak, szagoltak, éreztek…

A Narcoamerica elfelejteti az útikönyveknél megszokott narratívát, és pillanatfelvételekre bontva a hosszú utazást, mozaikként állít össze egy szokatlan – szokatlanul brutális – helyzetképet. A szerzők – talán ezért is kaphatták meg a Mexikói Újságírók Nagydíját – túllépnek a politikailag korrekt közlésmódon, és saját tapasztalataikból építik fel a véres valóságnak azt a szeletét, amire vannak, lehetnek szavaink. Közben, mert a valóságábrázolás legalább annyira eszköz, mint cél, igyekeznek az általuk feltárt események mögé pillantani, és – ha a válaszaik nincsenek is – legalább kérdéseket feltesznek arról, hogy ki lehet-e vezetni egy kontinens lakosságát az erőszak, a pénz és a drog bűvöletéből.

A kábítószer-kereskedelemhez kapcsolódó erőszak akkor szabadult el Amerikában, amikor Richard Nixon, az Egyesült Államok akkori elnöke háborút hirdetett a drogok ellen. Kormánya betiltotta a kokaint, a többi ország pedig beállt a sorba. 1971-ben, amikor mindez elkezdődött, a kontinensen százezer lakosra nyolc emberölés jutott. Ma ez a szám tizennégy. Jelenleg a világ huszonöt legveszélyesebb országa közül tizenhat Latin-Amerikában található.[…] Az ENSZ 2013-2014-es jelentése szerint, míg latin-Amerikában a gyilkossági ráta 12%-kal emelkedett, a világ más térségeiben a felére csökkent.

A számok, a tények és az infernális tapasztalatok tükrében nem az a kérdés, hogy „van-e megoldás?”, hanem az, hogy „kinek a kezében van?”, és hogy

a meglévő ismeretek alapján a nagypolitika képes-e arra, hogy elfelejtse a szemérmes hallgatás stratégiáját és lépéseket tegyen a helyzet normalizálása felé?

A kokain olyan termék, amely tökéletesen beleillik a kapitalista rendszerbe. Előállítása olcsó, piaci ára pedig rendkívül magas. Az előállítók és a fogyasztók közötti láncban rengeteg közvetítő vesz részt, akik mind hasznot húznak a kereskedelemből. […] Minden egyes kokainba fektetett dollár jóval többet hoz, mint akár a legértékesebb tőzsdei részvények.

Innen, Magyarországról nézve úgy tűnhet, hogy ez „csak” egy távoli kontinens távoli országainak távoli problémája. Távoli? Míg ezzel hitegetjük magunkat, aközben a világ egyre zsugorodik, s lehet, hogy már a közeljövőben a saját küszöbünkön találjuk azt, amiről nem akartunk tudomást venni. Volt ilyen már…

Honduras pénzügyi fővárosa San Pedro Sula, ahol minden évben háromszáz névtelen holtest kerül elő. A képen látható test öt napig volt egy műanyag zsákban. (forrás: facebook)

A Narcoamerica nem azért erősen ajánlott olvasmány, mert azt gondolnám, hogy perverz vágyunk lenne mások brutális és értelmetlen haláláról kéjelegve olvasni, hanem mert ha ez is a valóság, akkor sokan vannak, akinek ez A Valóság.

…Az ezen az éjszakán eltűnt negyvenhárom diákot elfogták és a rendőrkapitányságra vitték. Itt az ügynökök átcserélték az autók rendszámtábláját, és a foglyokat a külvárosba vitték, ahol átadták őket a bérgyilkosoknak. A Guerreros Unidos nevű bűnszervezet tagjai egy állatok szállítására használt kamionra és egy kisteherautóra rakták a diákokat, akik ekkor még éltek…

…ennek a történetnek a – csöppet sem megnyugtató – befejezése is megtalálható a könyvben.

El fog tartani pár napig, hogy felocsúdjak a Narcoamerica rémségeiből…

Tényleg, Te használnál keménydrogokat, ha nem lenne illegális?

1 hozzászólás

1 hozzászólás

  1. H.Tamás szerint:

    Nos okay,kemény a könyv,de….mondjuk…legyen a kokain vagy a fű olyan termék,mint a konzumidiótáknak fenntartott multikereskedő láncok MAL-jaiban a tea vagy a kávé,sokféle de mind ugyanazt kinálják,többre együnk ezzel?Legálisan lehet(ne) bódulni…és?A kávé és tea kereskedelemben is megvannak a nagycégek és kisermelők,beszállítók.Arról nem beszélünk,h pl:a terményt termelőknek mennyire éri meg pl:mák helyett banánt,kakaót,gyökérzöldséget termeszteni,mert a “piac” azt jobban honorálja.Szóval a kérdés többoldalú.

Hozzászólás

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top