Lázadás a valóság ellen a Radnóti Színházban – beszélgetés ifj. Vidnyánszky Attilával

ivan_a_rettento_ea_01_domolky_daniel_WEB_021

Egy kelet-európai tengerparton, a tengernek háttal álló társasházban lakógyűlést hívnak össze, amin az egyik lakó, Tyimofejev időgépe beindul és jó 400 évet repít vissza a történelemben. De hol is vagyunk valójában?

Falus Kriszta fotója

Társasházi science-fiction műfaját választották Mihail Bulgakov komédiájának Vecsei Miklós átiratában készült, Iván, a rettenet című előadásához, amit ifj. Vidnyánszky Attila rendezett a Radnóti Színházban. Vele beszélgettünk.

Korok kavalkádja tárul elénk az előadásban, a sztálini kor, melyben Bulgakov élt, nyomokban ugyan, de megjelenik, erre rávetül a mai kor, és az időgéppel átváltunk a középkorra. De végül is milyen kor megjelenítése volt a cél?

Egy meghatározhatatlan kort szerettünk volna megmutatni. Szándékosan absztraktizáltunk, mert szerintem Bulgakov sem tartotta fontosnak a kort, ahogy mi sem. Valami olyat kódolt szövegbe, amitől ez mindig “aktuális” tud lenni úgy, hogy közben semmi sincs kimondva, semmi sincs megmutatva.

Dömölky Dániel felvétele

Ha nem a korok szellemiségének ellentételezése, kidomborítása volt a célja, akkor mi izgatta Önt a darabban?

Tyimofejev miatt választottuk ezt a darabot. Borzalmas világban élünk, feladatunk feltenni kérdéseket, feladatunk dolgozni az ellen, ami körülöttünk dúl. Én azt látom, minden kérdés fel van téve, mindent meg akarnak nekünk válaszolni és mindent igyekszenek elénk tolni, belénk önteni. Kitömnek minket! Az időgép, a színház, a szerelem, minden, ami számomra leírhatatlan, megfogalmazhatatlan, jelenti most az izgalmat. Az érdekel, hogy szavakkal, hangokkal és képekkel hogyan lehet az embert kizökkenteni a száraz valóságból. Gyakran megszóltak minket, hogy ez-az nem világos, hangos a zene, sok… ez a mi hibánk. Az Iván, a rettenet egy kísérlet a Radnóti Színházban. A nagy és a mindig megválaszolatlan kérdések között áll az ember, Tyimofejev, aki feladta azt, hogy bármit megértsen vagy megmagyarázzon. Nekem ezt jelenti a darab vége.

Említette, hogy Tyimofejevet sztalkeri figurának tartja. Volt valamiféle hatása a rendezői koncepcióra az ismert orosz filmnek?

Dömölky Dániel felvétele

A legmeghatározóbb film számomra a Stalker. Sokat beszéltünk róla a próbafolyamat alatt. Szerettük volna elkerülni azt, hogy politikai bohóctréfa legyen az előadás. A lényeget szerettük volna megtalálni, mind szövegben, mind vizualitásban. Minden jelenetről egy éppen aktuális hír, kép került elénk, nem tudtunk tőlük elszakadni. Ez a folyamat juttatta eszünkbe a darab alcímét: Lázadás a valóság ellen. Miklóssal megfogadtuk, hogy Tyimofejev monológját helyezzük a középpontba, minden más körítés lesz. A feladat az volt, hogy az előtte való két órában felvezessük azt a pillanatot. Az egyetlen csönd a darabban. Nagy élmény ezt megélni nekem minden előadáson Rusznák Andrissal. Az én ügyetlenségem is az, hogy ritkán jön össze az előtte lévő két felvonás és a néző állapota úgy, hogy az a másodperc kicsengjen. Ennél a jelenetnél éreztem hasonlóságot  Tyimofejev és Stalker figurája között, mivel mindketten feladják azt a küldetésüket, hogy valami ismeretlent megmutassanak az embereknek. A saját generációmnál érzékelem azt, hogy elkopnak az érzékszerveink, üresek vagyunk, nincs szükségünk senkire, semmire.

Hogy érzi, mennyiben befolyásolják Önt rendezőként édesapja elvárásai, tapasztalatai? Egyáltalán kik azok, akiktől tanult, akik példaképek az Ön számára?

Édesapám rendezői munkáit két részre tudom bontani: én a beregszászi színházban nőttem fel, és a Három nővér, Ősök, Gyilkosság a székesegyházban, A szarvassá változott fiú voltak számomra meghatározó előadások. Ezek lényegesen eltérnek a mostani, Nemzeti Színházbeli előadásoktól, amelyek széles közönséget kiszolgáló, nagyszínpadra alkalmazott történetek. Nagyon tisztelem és nehezebb, kegyetlenebb munkának látom azt, amit ma a nagyszínházak folytatnak. Figyelembe véve a nézőszámot, valami költőibb anyagot, formát próbáljunk előadni  a közönségnek. Fejtörést okoz nekem az, hogy Beregszászban láttam, hogy azok a nézők, akik soha életükben nem voltak színházban, harmadjára nézik meg a Három nővért és beszélnek róla. Pesten most azt látom, évekig műsoron szinte csak zenés darab tud lenni. Nyilván sokmindentől függ ez a dolog, de saját bőrömön tapasztalom, mennyire felszínesek kezdünk lenni. De ez egy másik beszélgetés. Marton László, Hegedűs D. Géza, Forgács Péter voltak a mestereim az egyetemen. Nem csak szakmailag, de emberileg adtak egy alapot, amire építhetünk. Marton tanár úr az, aki minden próbán, előadáson eszembe jut, nincs olyan döntés az életemben, amit nem vitatnék meg vele. Az egyetemen meghatározó élmény volt számomra a Zsótér Sándor által rendezett Hamlet próbafolyamata. Sokat köszönhetek neki, remélem tanulhatok még tőle. Rajtuk kívül, sajnálom, hogy sok meghatározó rendezővel nem tudtunk találkozni az öt év alatt. Most a legjobban Viktor Rizsakov orosz rendező világa érdekel, az ő színházcsinálása számomra a legizgalmasabb, amivel eddig találkoztam. Nem tudom minek van most értelme, van-e értelme egyáltalán ma a színháznak, mindenesetre gyerekkoromban Beregszászban és az egyetemen az osztályomban éreztem azt, hogy hatással tudok lenni az emberekre.



Nincs hozzászólás

Írd le a véleményed!