+ Interjú

Egy különös minimalista: Fodor Ákos

Hetvenegy éves lenne Fodor Ákos, akit elsősorban a haiku hazai művészeként tartanak számon. A tavaly elhunyt költő munkásságáról és a vele töltött közel harminc évről beszélgettünk élete társával, Podonyi Hedvig íróval-újságíróval.

Kortárs költő, sok-sok olvasóval

Hetvenegy éves lenne Fodor Ákos, akit elsősorban a haiku hazai művészeként tartanak számon. A tavaly elhunyt költő munkásságáról és a vele töltött közel harminc évről beszélgettünk élete társával, Podonyi Hedvig íróval-újságíróval.

– Fodor Ákost különös embernek tartották, mert teljes visszavonultságban élt, szinte csak telefonon kommunikált, személyesen nem lehetett vele találkozni. Kerülte az embereket. Ez fiatalabb korában is így volt?

Gyerekkorában volt egy Zefír kályhájuk, aminek a hátulján volt tizenkét lyuk, és volt mögötte egy akkora tér, ahová egy kicsi gyerek befért. Ákosnak az volt a kedvenc játéka, hogy a családi élettől elvonulva a kályha mögött ült a kis könyveivel. A születésnapjára, karácsonyra mindig tudományos könyveket kért, azokat olvasta, és azzal szórakoztatta magát, hogy képzelt közönségének elmesélte, amit a könyvekből megtudott. Volt egy öt évvel idősebb nővére. Amikor ő a számtanfeladatait csinálta, Ákos a példák hallatán kitalált egy számtani rendszert, és a kályha tizenkét lyukán pillanatok alatt kiszámolta az eredményeket. Háromévesen már tudott írni, olvasni, jól elvolt magában. Szerintem ez tért vissza nála, főleg az utolsó éveiben. Ez a fajta versengés, pörgés, ez a technicizált világ, ami körülvesz minket, tőle alkatilag idegen volt. A megszokott, meghitt környezetében szeretett lenni, a csendben vagy a zenéivel. Sosem különcködött készakarva, így volt nagyon koherens a világa. Különösnek is csak mások kérdéseiből, visszajelzéseiből éreztem őt, számomra ez az egész természetes volt.

Fodor Ákos

Fodor Ákos

– Konzervatóriumot és Zeneakadémiát végzett, aztán a Zeneműkiadóban dolgozott, ahol különleges kiadványokat is jegyzett. Miért nem maradt a zenei pályán?

Jó füle és tenorig felívelő, nagyon szép énekhangja volt. A konzervatóriumban zeneszerzés szakra járt, de mire a Zeneakadémiára jelentkezett, már tudta, hogy inkább verseket akar írni. Karvezető szakra ment, ami kevésbé kötelezte a hangszeres muzsikálásra. De még így is rengeteget kellett zongoráznia, viszont nem akart zongoraművész lenni, mert nem tartotta magát annyira jónak. Pedig állítólag nagyon jó volt, és a tanulmányi eredményei is azt mutatják; vörösdiplomával végzett. Amikor befejezte a Zeneakadémiát, szerkesztői állást kapott a Zeneműkiadóban.  Több mint egy évtizeden át dolgozott ott, kortárs zenei műveket szerkesztett, zenetudományi kutatómunkát is végzett. Kitalált és szerkesztett egyebek között egy Schola Cantorum nevű sorozatot, amire azt hiszem, nagyon büszke volt, mert sokáig ott állt az íróasztala fölötti polcon. Találékonyságára jellemző, hogy ennek szerkesztése során egyszer felfedezett egy festményt, amely éneklő kórust ábrázolt, a háttérben egy kis középkori kottával, ami azonban fordítva volt. Megnézte tükörrel, lejegyezte, és az is belekerült a sorozatba.

SONY DSC

A komolyzene borzasztóan fontos volt számára, hallgatója és fogyasztója maradt mindig.  Rengeteg zenét hallgatott itthon is, állandóan szólt valamelyik komolyzenei adó. A könnyűzenei világban is jelen volt olyan értelemben, hogy például a Non-Stop együttesnek írt dalszövegeket még ifjú korában. Victor Máté dalainak egy részét szintén ő szövegezte. Például a Rosszkor szóltak rám és az A lemezjátszó szövegét ő írta. Később nagyon sok opera, operett, daljáték szövegeit fordította, illetve írta.

– Miért akart költő lenni?

Szerintem gyerekkori vágya volt. Megkapta a T. Aszódi Éva szerkesztette Versek könyvét, amit teljes ájulattal olvasott. Akkor nagyon megmerült a versek világában, és saját bevallása szerint ez meghatározó lehetett. Szerintem az is, hogy édesanyja révén közelről ismerte Pilinszky Jánost. Volt valami gyerekzsúr, ahová Pilinszkyt is meghívták. Szokásos módon minden kisgyerek rohangált, tortával dobálózott, ő viszont Pilinszkyt figyelte, és nem nyugodott addig, amíg az ölébe nem ülhetett.

FodorA

Nyilván az is szellemi izgalmat okozott, és adott egy lökést, hogy középiskolás korában nagyon szoros barátságban volt Petri Györggyel. Körbecsavarogták a Balatont, beugráltak a Dunába, de nem akárhol, hanem a Margit hídnál, mert ott legalább veszélyes, és egy sor hasonló kalandjuk volt. Petri akkor már költőnek készült, és Ákost ez is inspirálhatta. Az inspiráció elsősorban nyilván belülről fakadt, de ezek még finom kis hangolások lehettek számára a költészet felé.

– Mikor, hol publikált először?

Az az érdekes, hogy hol nem publikált először. Pilinszkyhez tiszteletteljes barátság fűzte, és fiatal felnőttként elvitte neki megmutatni a verseit. Azt hiszem, a Brazil nevezetű presszóban találkoztak rendszeresen. Pilinszky, aki a Vigíliánál dolgozott, egyszer csak úgy érezte, hogy már elég jó Ákos, és bevitte három versét a szerkesztőségbe. El is fogadták, de aztán Ákos tájékozódott, és megtudta, hogy az egy katolikus lap. Vallási lapban pedig nem akart megjelenni, így visszavette a verseit. Ez tizenhét éves kora körül, az 1960-as évek elején történt. Utána elég sokat kellett várnia a megjelenésre, tizenkilenc évesen, a Kortársban jelent meg két verse. Aztán nagyon sokat publikált az ÉS-ben, de más lapokban, folyóiratokban is. Az utóbbi időkben az ÉS mellett a Parnasszus költészeti folyóiratba, a Napútba, a Nyugat Pluszba kértek tőle gyakran verseket. Ahová kértek, oda általában szívesen adott, viszont nem szeretett jelentkezni, ha nem kértek. Ebből is adódik, hogy sok verse maradt kéziratban.

– Mi a sorsuk a hátrahagyott műveknek? Te gondozod az irodalmi hagyatékát?

Egészen konkrétan rám bízta, szóban és tettben is. Számos alkalommal elmondta, hogy például a verskézirat-kezdeményeit semmiképpen ne használjam fel, azokat ne sajnáljam, dobjam ki. Erre el is szántam magam, de annyira biztos akart lenni benne, hogy amikor érezte, hogy valószínűleg el fog menni, kidobta a kéziratokat. Amióta ismertem, mindig volt egy kis négyzet alakú írótömbje, annak a céduláira írt. Írt, kidobált, aztán megint írt, mindig volt egy hol növekvő, hol fogyó kupac előtte, és egyszer csak azt vettem észre, hogy nincs. Nagyon megrendítő volt.

Előtte letisztázta az összes versét, amiről úgy gondolta, hogy publikálandó, és hátrahagyott nekem két kézirathalmot, precízen felcédulázva, postcripttel ellátva: ezek azok a versek, amik folyóiratokban már megjelentek, de könyvben nem, ezek meg azok, amik még nem jelentek meg sehol. A hátrahagyott verseket én kezelem. Mióta Ákos elment, együttműködött velem számos folyóirat szerkesztője, főszerkesztője, hogy megjelenhessenek a hátrahagyott művek. Hálás vagyok érte. Ákos halálának évfordulójára is megjelentek összeállítások különböző folyóiratokban, például az ÉS-ben, az Ezredvégben, a Nyugat Pluszban. A Parnasszus a tavalyi év végi számában negyven oldalt szentelt neki, és egy emlékestet is rendezett. Több alkalommal megemlékezett róla a Napút is.

SONY DSC

Ákos szeretett volna rendezett terepet hagyni maga után, és ezt meg is tette. Az első posztumusz kötete is az ő szándékai szerint készült. Konkrét szerkesztői instrukciókat hagyott rám, bár ezt még meg is tudtuk beszélni. Ez a kötet válogatás a szerelmes verseiből. Megírta, hogy mi legyen az elején, mi legyen a végén, és erre a két pillérre kellett hidat építenem. Nagyon szeretném, ha a következő években is megjelenne egy-egy kötete. Körülbelül háromkönyvnyi publikálatlan anyag van, és ha ezek megjelentek, egy összkiadásban gondolkodunk majd. Úgy tűnik, van is rá esély.

– Nálunk életükben kevésbé szokták megbecsülni a művészeket, mint a haláluk után. Fodor Ákos iránt is nagyobb az érdeklődés, amióta nincs köztünk?

Az olvasók érdeklődése ugyanolyan erőteljes. Őt sokkal inkább az olvasói vitték be a köztudatba, mint a szakma. Ezzel egyáltalán nem akarom lebecsülni például Tandori Dezső szerepét, aki nagyon elismerően szólt róla, sokat segített abban, hogy az irodalmi élet is észrevegye. Még számos nevet említhetnék, csak azért emeltem ki őt, mert az elsők között volt, és ezért Ákos élethosszig hálás volt, nagyon jó szívvel gondolt rá. Biztosan elfogultságnak hangzik, de nap mint nap tapasztalom, hogy Ákos a kortárs magyar költők közül az egyik legolvasottabb, és agyba-főbe idézik. Ha rámegy az ember egy idézetes oldalra, ahol a világ összes költőjétől citálnak, Ákos mindig benne van az első tízben vagy inkább ötben. Szinte bármilyen témájú weboldalakon felbukkan, illetve az emberek nagyon szeretik egymásnak is küldözgetni a sorait. Ez életében is így volt, csak ő erről közvetlenül nem tudott, mert nem használt számítógépet. Én meséltem róla neki.

fodor_akos6

– Örömmel fogadta, vagy nem érdekelték az effélék?

Persze, nagyon jólesett neki. Hogy úgy mondjam, volt annyira szeretetre vágyó kiskutya, hogy rettenetesen tudott örülni a simogatásnak. Ha személyes kapcsolatot próbáltak teremteni vele, nem jártak sikerrel, viszont volt olyan olvasója, akivel levelezett. Szeretett volna megismerkedni vele az illető, ettől Ákos elzárkózott, és akkor ő elkezdett nagyon kedves, egyáltalán nem tolakodó leveleket írni neki. Ákos egy idő után, amikor publikált valamit, ennek az olvasónak is mindig küldte a megjelent verseit. Szerintem így sokat tudtak adni egymásnak. Hálás vagyok azoknak, akik ilyen módon is örömöket szereztek neki.

– De a szakma mintha nem az értékén kezelte volna őt.

Én is azt gondolom, hogy a szakma nem kezelte őt a megfelelő helyen, talán egy kicsit ez is benne volt a visszavonulásában. Persze nehéz megmondani, melyik volt előbb, a tyúk vagy a tojás. Ez oda-vissza ható dolog. Ha valaki annyira kivonul az irodalmi közéletből, a kapcsolattartásból, mint ő, nem biztos, hogy felmerül a neve az első harminc között például akkor, amikor díjakat osztogatnak. Viszont azt látom, hogy számos olvasó számára valóban mindennapos használati tárgyak a versei. Úgy tapasztalom, hogy az újabb generációk is felfedezik a költészetét. Általában nem nagyon olvasnak az emberek, szépirodalmat főleg nem, de ezeket a tömör költeményeket még mindig elolvassák.

– Mikor találta ki magának a haikut?

1978-ban a Magvetőnél jelent meg az első, Kettőspont című kötete, és abban már van haiku. Azt mondta, hogy a haiku találta meg őt. Elmesélte, hogy csak úgy elkezdett ilyeneket írni, és mások hívták fel a figyelmét arra, hogy ez egy létező műfaj. Valószínű, hogy utána már odafigyelt a szótagszámra, miegyébre, és elkezdett tudatosan haikut írni, ami természetesen egyáltalán nem azonos a japán haikuval. Annak egészen mások a kritériumai: például nincs címe, mindig valamelyik évszakra, természeti képre utal, és így tovább. Ezt a minimalista formát Ákos a magyar nyelvre és a saját szája ízére formálta, és szerintem nagyon jól megtalálta magát benne.

Már a legelső könyvében is olyan művek vannak, amikről azt hihetnénk, hogy biztosan későbbiek, merthogy olyan kiérleltek és annyira fodorákososak. Ebben persze benne van az is, hogy viszonylag későn, harminchárom éves korában jelent meg az első kötete. Visszamenőleg is mindig elégedett volt azzal, hogy egy csomó verset kidobott, mert így az első megjelentek miatt sem kellett szégyenkeznie.

Podonyi Hedvig és Fodor Ákos (fotó: Díner Tamás)

Podonyi Hedvig és Fodor Ákos

– Mikor ismerkedtetek meg?

1987-ben. Nagy lobbanású szerelem volt, ami aztán nagyon gyorsan teljes erővel bontakozott ki.

– Számodra nem volt egy kicsit mester–tanítvány kapcsolat is ez a szerelem?

Elég nagy volt köztünk a korkülönbség, eleinte mindenben járatosabb volt, mint én. Mondogattam is neki, hogy ő az én igazi egyetemem. Írástechnikában is rengeteget tanultam tőle. Aztán amikor még inkább felnőttem, számtalanszor mondta, hogy ő is sokat tanul tőlem. Sosem volt köztünk olyan mestertanítvány viszony, amiben az egyik fél alá-, a másik fölérendelt. Remélem, nem tűnik önteltségnek: egyenrangúak voltunk. Eleinte tudatlanabb, tapasztalatlanabb voltam nála, de nagyon összehangolt volt az érdeklődésünk, a gondolkodásmódunk, bizonyos mértékig az ízlésünk is. Sok mindent másfelől, máshogyan, más tempóban közelített meg, és más volt az alapbeállítottságunk, például engem a legnagyobb jóindulattal sem lehet visszahúzódónak nevezni, de valószínűleg éppen ettől működtünk jól. Nagyon más üzemmódban léteztünk, de egyfelé néztünk.

– A magad gyakorlatias módján menedzselted is őt?

Nem nagyon lehetett. Abban az értelemben menedzseltem, hogy tőlem telhetően megteremtettem azt a nyugalmat, amire szüksége volt. Levettem a válláról olyan gyakorlati dolgokat, amik neki iszonyú nehezére estek volna. Fogát összeszorítva megcsinált mindent, egyáltalán nem volt olyan elvárása, hogy ,,én vagyok a macsó művész, te meg dolgozzál”, sőt nagyon-nagyon igyekezett, csak amikor az ember látja, hogy a másik megszakad abban, amit ő relatíve könnyedén elvégez, akkor nem hagyja szenvedni. Amennyire az erejéből, a helyzetéből telt, ő is mindig nagyon odafigyelt rám, és mindenben segített. Mindeddig javarészt újságíróként dolgoztam. Bármiről írtam, a termelési értekezlettől a sztárinterjúig mindent elolvasott, azért, hogy kérésemre hozzászóljon, és azért, hogy helyenként, ha esetleg nem voltam elég pontos, javaslatokat tegyen. Szerintem ezt nem sokan tennék meg a társukért. Nem csinált hiúsági kérdést abból, hogy felhasználom-e a javítását, csak felhívta a figyelmemet arra, ha valami nem volt számára egészen világos, és megkérdezte, az úgy biztosan jó-e. Rengeteget tanultam belőle. Ez évtizedeken keresztül így történt. Amíg valamennyire jól látott, minden alkalommal megtette. Amikor pedig már nagyon megromlott a látása, felolvashattam neki a cikkeket. Hozzáteszem, sokszor teljesen érdektelen volt számára a téma, az viszont érdekelte, hogy mit hogyan írtam meg. Amikor az előadásaimra készültem, először a prezentációimat is neki mutattam be.

– Szakképzett grafológus vagy, másoddiplomás képzés keretében elvégeztél egy írásanalitikus szaktanácsadói szakot is. Gyakorlod ezt a mesterséget, emellett továbbra is cikkeket, könyveket írsz, Kolozs Andrással közösen most jelent meg a legújabb könyved, az Autogramok könyve. Hogyan tudsz ennyi mindent egyszerre, ráadásul sikeresen csinálni?

Alkati kérdés is, hogy kinek mennyi energiája van, mennyire tudja megosztani a figyelmét, mekkora az ambíciója. Attól is függ, ki mennyire kíváncsi. Én nagyon. De ez a sokféle tevékenység kicsit az élethelyzetemből is adódik; mivel egyetlen amerikai nagybácsi sem sikeredett az életemben, meg kell dolgoznom azért, hogy fenntartsam magam. Azon igyekeztem mindig, hogy a pénzkeresetet és az érdeklődési körömet minél közelebb hozzam egymáshoz. Gyakorlatilag fedik is egymást. Tanítok a Grafológiai Intézetben, elemzéseket végzek, amikor éppen arra van szükség. Szakmai rendezvényeket szervezek, előadóként is hívogatnak ide-oda. És mindez ráadásul nagyon jó változatosságot jelent a folyamatos, intenzív cikk- és könyvírási, szerkesztői munka közepette.

– Bő egy év elteltével tompul Ákos elvesztésének fájdalma?

Mindig azt mondtuk, és tényleg így is volt, hogy nagyon gyorsan elment ez az együtt töltött, közel három évtized, és olyan kevés volt! Nagyon össze voltunk nőve, ráadásul mind a ketten itthon dolgoztunk. Ez egészen más felállás, mint amikor reggel elmegy az egyik jobbra, a másik balra, és csak este találkoznak újra. Mi rendkívüli módon összehangolódtunk. Amióta Ákos nincs velem, nem mondhatom, hogy hej, de vidám vagyok, de nem győzöm elégszer figyelmeztetni magam, milyen jó, hogy ha már muszáj volt elmennie, akkor azt békésen és méltósággal tehette meg. És úgy, hogy elmondhatta: megcsinálta, amit szeretett volna. Ha az eltelt bő egy év alatt a fájdalom nem tompult is, ez hálássá tesz.

fodor-akos

Ákos első verseskötete azzal kezdődik, hogy ,,a hegedűmre feszült ötödik húrt: / bármiféle játék előtt megpendítem a Láthatatlant; / abszolút némaságához hangolom magam, mert / a halál (normál) Á-ja nélkül minden / zene hamis, minden szöveg / értelmetlen…” A szomorúságnak is van alaphangja. Sajnos nem vagyok muzsikus, nem tudom, melyik zenei hanghoz hasonlítsam. De mintha most mindig ott rezegne bennem a felszín alatt. Közben persze azért nem ülök búskomoran magamba roskadva. Szerencsére eleve nem vagyok depresszív alkat, ami nagyrészt nyilván genetikai adottság, de teszek is érte. Ákos is így látná jónak.

A képeket Díner Tamás készítette.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top