Táncos a Bozótban – interjú Cimbivel

cimbi-kiscsősz

Kovács Norbert „Cimbi” néptáncos, koreográfus, a Népművészet Ifjú Mestere, Örökös Aranysarkantyús táncos, szaktanácsadó, számos szakmai és művészeti rendezvény szervezője. Jelenleg Kiscsőszön él, és olyasmit próbál létrehozni, ami egyszerre jó a falunak, a tájnak, s azoknak, akik fontosnak vélik, hogy a népi kultúra több legyen, mint kulissza.

[…]

Hogy kerültetek ti Kiscsőszre, ami – amíg tömegközlekedéssel ideértem, meggyőződhettem róla – a világ végen van, miközben – a térkép szerint – a világ közepén.

– Hát, ez többszöri életújrakezdés során alakult így. Az első táncos életemet Ajkán képzeltem el, mert nekem az a közeg otthonos volt. Persze, minden tervem akadályokba ütközött, vagy elakadt a város vezetésén. Nem tudom, mi nem tetszett nekik bennem. Létrehoztunk egy komoly szakmai házat, legénykoromtól feljártam a fővárosba a „nagy szakmai házba”, s ott, ha kellett pénzért vettem anyagokat, vagy csereberéltünk felvételeket. Panyiga mester (Vas János) sokat segített akkoriban. Aztán mi is kezdtünk felvételeket csinálni a Kis-Küküllő eldugottabb tájain. Jóban voltunk a székelykeresztúri Pipacsok táncegyüttessel is. László Csaba szervezte akkoriban a hagyományőrző csoportokat. A gyűjtött anyagokra alapozva létrehozott szakmai ház mára már hatványozódott, hiszen a volt tanítványaim lemásolták és magukkal vitték az anyagokat. Így megvan már Badacsonytördemicen Szabó Csabáéknál, Litéren Vastag Ricsinél, a Zöldág Táncegyüttesnél.

A második életem Magyarpolányhoz kötődik. Ott volt egy időben a székhelyünk. A magyarpolányi tájház épületkomplexuma a Veszprém Megyei Közművelődési Intézet gondozásában, de a mi szakmai programunk alapján készült. Úgy indult, hogy elkészítettünk egy hosszú távú működtetési stratégiát, amiben a művészetoktatás mellett különböző képzési lehetőségek szerepeltek, s ennek részét képezte volna a helyi hagyományőrzés felkarolása is. Ez szépen is működött, amíg a fenntartó, a megszorítások miatt, meg nem szüntette a Közművelődési Intézetet. Az általunk Padragkúton alapított művészeti iskola – mert erről az előbb megfeledkeztem – kiköltözött Magyarpolányba és összebútorozott a helyi művészeti sulival, ami addig csak képzőművészettel foglalkozott. Az iskolát mi a saját egyesületünk keretei között hoztuk létre, de az egyesüléskor úgy döntöttünk, hogy legyen a fenntartó Magyarpolány, mert az önkormányzat – a nemzetiségi jellegre tekintettel – kapott plusz normatív támogatást, amit fordíthatott az oktatásra. És a testület ezt így akarta. Aztán jött a KLIK, és minden összeomlott egy félév alatt. Eljöttünk Magyarpolányból, mert bérleti díjat akartak kérni tőlünk azért a házért, amit szó szerint mi magunk építettünk… a nagybátyám, mint kőművesmester saját kezével húzta fel a kovácsműhelyt, s rakta a boltíveket, meg a táncpajtát.

Azóta alapítottunk egy újabb iskolát, és Kiscsőszön a saját tulajdonú ingatlanban újrakezdtünk mindent. Az a tervünk, hogy tanulva az eddigiekből, kicsit okosabban újraépítjük az álmainkat. Kiscsősz így elég gyorsan olyan közösségi hellyé vált, ahová az ország minden részéből jönnek, sőt a határon túlról is.

Ha valaki hazajön Uruguayból, vagy Brazíliából, akkor az szinte biztosan benéz Kiscsőszre.

Legutóbb Argentínából voltak itt táncos barátaink. Itt tartja edzőtáborait a bécsi Délibáb néptáncegyüttes, felvidékiek közül visszajáró vendégeink a Kismegyer táncegyüttes táncosai Nagymegyerről. Minden évben itt vannak Erdélyből az udvarhelyi Kékiringó és Boróka Néptáncegyüttesek tagjai, a keresztúri Pipacsok is visszatérnek. Rendszeres vendégünk a Hargita együttes, de a Háromszéki iskolások is voltak már nálunk. Kárpátaljáról is sokan érkeznek, mert az ottani Népfőiskolai Egyesülettel nagyon szoros kapcsolatot ápolunk. Idén nyáron a montreali Bokréta Táncegyüttes is itt töltött egy hetet. A lendvai Muravidék táncegyüttes is járt már itt.

A hazaiak sem hanyagolnak minket, miközben beszélgetünk, éppen a Fitos Dezső és Kocsis Enikő által vezetett Szentendre táncegyüttes és a győri Lippentő táncegyüttes összevont tábora ér véget.

Hány embernek lehet Kiscsőszön szállást találni?

Az egész faluban elalhat nagyjából 120-150 vendég, de az is megesik, hogy kempinget kell kialakítanunk. Szerencsére a helyiek és a falu vezetése is látja, hogy nekik is érdekük az, ami a mi házunk táján történik. A falunak van egy alapítványa, a Kiscsősz Jövőjéért alapítvány” ami szorosan együttműködik a mi egyesületünkkel. Így meg lehet oldani, hogy az alapítvány pályázik a szálláshelyekért, mi pedig az egyesülettel létrehoztuk ezt a múzeumnak is nevezhető interaktív faluházat a szomszédban. A falu közepén található kultúrházat főleg a téli hónapokban szoktuk megtölteni emberekkel és programokkal.

Hányan laknak a faluban?

A hivatalosan bejelentettek nagyjából 130-an lehetnek, de szerintem nyolcvan embernél nem több, aki életvitelszerűen itt tartózkodik. Minden évben meghal három-négy ember, a születések száma pedig elég alacsony. Az idén egyetlen baba született Kiscsőszön.

Kiscsősz környékének – túl az épített emlékeken – van bármilyen élő hagyománya?

Az az érdekes, hogy a néptánc nem nagyon fellelhető. Nincsenek olyan gyűjtések, amelyek az itteni táncéletet megmutathatnák. Ez azért is furcsa, mert tőlünk északra a Rábaköz, Vas megye sok gyűjtésben megtalálható. A másik irányban Zala és Somogy is rengeteg anyagot adott, ahogy kelet felé fordulva Mezőföld is gazdag saját hagyományt őriz. A Bakonyból van néhány halovány foszlány. A mi környékünk viszont szinte fehér folt, kivételt talán csak a Békefi Antal anyagai képeznek. Illetve itt született, Iszkázon Nagy László. Ő, Szécsi Margit és Víg Rudolf gyűjtöttek ezen a vidéken szokásokat és dalokat. Ebből van egy elég jó anyag, ami – ha áttételesen is, de – utal arra, hogy errefelé is volt táncélet. Ez egy korán polgárosodott vidék, ahová a Somló meg a bortermelés miatt elért a város kultúrája. Több tehetős pesti nagypolgárnak és politikusnak volt a környéken pincéje, ráadásul összeköttetésben volt a badacsonyi régióval is. Szerintem ez is nagyban hozzájárult a népszokások korai elhalványulásához. A környék falvait a népnyelv csak Bozótként emlegeti, s ebbe bizony Kiscsősz is beleesik.

Fura, hogy a korán ható városi értékrendről beszélünk, miközben sok szempontból olyan ez a környék, mintha egy rossz pillanatban megállt volna az idő. Mintha nem is Vas és Veszprém megye határán lennénk.

Nem vicc, az egész Dunántúl egyik leghátrányosabb vidékén vagyunk, középen, de mégis minden elkerüli a Bozótot. Iszkázról még csak-csak hallottak az emberek, de Kiscsősz mintha lekopott volna a térképről.

Persze, ennek nem csak hátránya van!

Sok előnye van. Az építészetet nem torzították el az elmúlt évtizedek, az itt élő emberek igazi falusiak, a viselkedés, a beszéd, a gazdálkodás sok mindent megőrzött a múltból. Van innen mit meríteni.

Aki ide eljön, az itt nem tud pizzát rendelni, és sok olyan dolgot nem talál meg, ami a nagyvárosi hétköznapoknak része. A vendégeink néhány nap alatt átlényegülnek, visszakalandozhatnak „földközelbe”. Részben ezért tartunk állatokat is. Lovas kocsival hordjuk ki a ganét, azzal hordjuk be a zöldet. Kézzel kaszálunk… gyerekek is szoktak kaszálóversenyt rendezni. A környezeti háttér nagyon jó ahhoz, amit mi szeretnénk.

Mit is?

Nekem az a célom, hogy olyan tér jöjjön létre, ami nem nyomja agyon a falut, viszont lehetőséget ad arra, hogy sok ember kipróbálhassa, megérezhesse, hogy milyen a falusi élet. Ne érts félre, nem akarok mindenkit paraszttá nevelni, mert annak nincs létjogosultsága. Nekem elég, ha a „falura való felkészítés”, amit a hozzánk érkezőknek elmondok, célba talál. Nem nagy dolgokról van szó, de a helyieknek oda lehet köszönni, a csikket mi szedjük fel azok után, akik elszórják… meg úgy általában: itt más a viselkedés. Persze, nem mondom, hogy egy nagyobb táncház után a falu másik végén levő szállásra nem mennek nótázva a fiatalok, de azért ez más, mint a nagyvárosban. Ott üvöltözés van, és a kukák felborítása, meg ilyesmi. Azt szeretném, hogy az ide érkező fiatalok ne így viselkedjenek, ne tegyék tönkre a falu álmát, ne riasszák fel a pihenő jószágot.

cimbi kiscsősz

A Veszprém-Bakony Táncegyüttessel a pajtában – fotó: Bánhelyi József

A Pajtafesztiválra viszonylag sokan szoktak jönni. olyankor külön oda kell figyelni a vendégeinkre. Nagyon érdekes, ahogy a nagy pesti „példakép-emberek” is ki tudnak fordulni magukból.

Nem akarom tudni a neveket!

Meglepődnél. Vannak, akiket meg kell dorgálni, mondván, hogy „nem otthon vagy, s otthon sem lennél, akkor sem illendő így viselkedni”. Furcsán hangzik, de ez is egyfajta küldetés. Meg kell tanulni, hogy a rohanó világ mellett van egy másik, emberibb világ, ahol a közösség érték, és fékezőerő is. Ma nagyon kellenek ezek a fékek.

A falura érkezőket le lehet csendesíteni, de látod-e, hogy mit visznek magukkal az innen elmenők?

Azt látom, hogy egy táborban mi történik az elejétől a végéig. Ez a tinédzsereken mutatkozik meg leginkább.

Egy hét alatt beleidomulnak ebbe a világba, s ha nem is változik meg véglegesen az életük, nyomok azért maradnak. Azok, akik többször visszajönnek, elmélyíthetik magukban azt, amit itt magukra szedtek. Biztos vagyok benne, hogy ez hat.

Persze, az is fontos, hogy mi miként viselkedünk. Nem csak magamra és a kollégáimra gondolok, hanem a mesterekre, akiket meghívunk a táborba, hogy tanítsák a fiatalokat. Nem véletlen, hogy vannak olyan országos hírű mesterek, akiket nem hívunk meg, és soha nem is fogunk meghívni. Egyszerűen azért, mert én nem gondolom, hogy úgy kell viselkedni, ahogy ők teszik. Persze, vendégként szívesen látjuk őket is, de nem állítom példaként a gyerekek elé. Nagyon próbálok vigyázni arra, hogy a divatügyeket elkerüljük, és inkább azokat a dolgokat helyezzük előtérbe, amik természetes módon jönnek elő.

[…]

Sokan panaszkodnak, hogy kihal a táncból a lélek, és csak a minél több csapás, meg a Guinness rekord számít…

Persze, és erre vannak is példák, akár televíziós műsorokban is. Közben, aki panaszkodik, az is támogat bizonyos dolgokat. Szinte már azon gondolkodunk, hogy jó-e nekünk a Felszállott a páva című tévéműsor. Mert ugye egyébként hiányoljuk a televízióból a népzenét, a néptáncot. Itt meg az történik, hogy mai csomagolásban megjelenítve sokkal több embert ér el, mint a hajnali négykor leadott – egyébként nagyon fontos! – réteg-műsorok. Itt is az van, hogy a televíziós igények mentén kell megfogalmazni érvényeset. Innentől pedig ez nagyon keskeny ösvény, hiszen külső igények vannak, amiknek meg kell felelni. Eleve, a néptánc színpadi, tömbös megfogalmazása szerintem a néptánc ellensége, de ne felejtsük el, hogy ez már a gyöngyösbokrétás időkben elkezdődött. A Táncházmozgalom az egyetlen olyan szakmai-közösségi terület, ahol ebből ki lehet törni és visszamenni a néptánc valóságos formájához. A probléma gyökere ott van, hogy a tánc megfogalmazását a néptánccsoportok nem merik, és nem tudják az emberibb világba visszatolni, ehelyett a következő évi gála és a minősítő rendszer lebeg a szemük előtt. A közönség torkán pedig mindig a tömbösített nagy formákat toljuk le. A szólótáncverseny – a csoportos megmérettetésekhez képest – azért fontos, mert ott egyéniségek vannak és lehetnek. Itt is van olyan, hogy egy-egy példaképet kezdenek utánozni, s előkerülnek olyan manírok, amikre semmi szükség nem lenne, de ez régen is így volt. Mindig voltak, akik többet mutattak önmaguk valóságánál. Szerintem nem ezeket kell nyírni, vágni, szapulni, hanem meg kell mutatni, lehet mást, lehet jobbat csinálni. Kiscsőszön mi nem mutatunk olyat, ami nekünk nem tetszik, s ha itt megfordulnak azok, akik azt a világot képviselik, akkor érzik maguktól, hogy itt ez nem működik.

***

Az interjú teljes terjedelmében elolvasható a folkMAGazin 2015/4. számában, a fotó eredetijét Tisler Anna készítette.



Nincs hozzászólás

Írd le a véleményed!