Kései emlékezés egy közeli barátra – Benkő Krisztián (1979-2015)

benkő krisztián

Amikor megtudtam, hogy Krisztián meghalt, rögtön az jutott eszembe, hogy a hír nem érhetett teljesen készületlenül. Próbáltam elhessegetni fájdalmat, de az végül mégiscsak lecsapott rám.

Volt idő, amikor nagyon közeli barátságban voltunk, aztán fokozatosan távolodtunk el egymástól. Ami végül is kísérteties, hogy soha nem láttam magam előtt, milyen lesz majd negyven évesen, milyen lesz idős emberként, pedig igazán akartam volna látni. Ma úgy gondolom, Krisztián nem is akart és tudott volna megöregedni. Az, hogy fiatal maradjon, az életprogramja része volt. Mégis, túlságosan korán ment el.

Krisztián programszerűen élt. Kitartóan dolgozott, terveket készített, amelyeket többnyire következetesen megvalósított. Irodalomtörténészként, kritikusként és műfordítóként túl volt azon, hogy ígéretes tehetségként gondoljunk rá. Elkészült munkáiból kirajzolódni látszott egy egységes, konzekvens szerzői program. Romantikakutatóként 2009-ben Önkívület című tanulmánykötetével kavarta meg az irodalomról szóló magyar tudományos beszéd állóvizét, majd Bábok és automaták (2011) című kötetével folytatta ezt a minden elemében izgalmas életművet. Halálakor a Város és média munkacímű esszékötetén, és egy szintén szubverzívnek tűnő fikciós naplóregényen dolgozott. Ámulatba ejtett a műveltsége, a több mint merészen használt elméleti és terminológiai eszköztára; asszociáció legalább annyira voltak zavarba ejtőek, mint a személyisége.

Nem hallgatható el ugyanakkor, hogy Krisztián rövid élete során sokakat súlyosan megbántott. Antiszemita verbális megnyilvánulásai, a botrányok, amelyekbe időről-időre belekeverte magát nem tették sokkal könnyebbé egyébként is zaklatott mindennapjait. Krisztián sokaknak okozott bánatot, de azoknak, akikhez igazán közel állt, sok örömben volt részük általa. Súlyos bánatán végül ő maga nem tudott úrrá lenni.

Fenséges. Melankólia. Amikor a legközelebb voltunk egymáshoz, ez a két szó volt, amelyekkel igyekezett megértetni velem önazonosságának alapvonásait. Végül talán sikerült megértenem ebből valamit.

Amit mindenképpen el kell mondanom: Krisztián nem volt meggyőződéses antiszemita, és híresztelésekkel ellentétben egyáltalán nem volt náci. Még ha időnként így is viselkedett. Súlyos betegségben szenvedett, a viselkedésével valószínűleg nagyon sok embert megbántott, de a legnagyobb kárt mégiscsak önmagának okozta. Nagyszerű irodalomtörténész volt ugyan, de a betegsége miatt nagyon nehezen kezelhető ember. Irracionális félelmei magányossá tették, és sajnos a hozzá legközelebb álló személyektől félt a legjobban. Ez szintén olyasmi, amiről személyes tapasztalatom van.

Ami keserűség volt bennem a személye miatt, azt elhomályosítja a barátság tapasztalata. Sok mindent tőle tanulhattam meg. Megmutatta, hogyan kell jó kritikát írni, hogyan kell egy kéziratot előkészíteni. Megtanította, hogyan küzdjem le magamban az interiorizált homofóbiát, az önutálatot, és egyéb előítéleteket. Tőle tanultam meg, hogyan élvezzem az életet, ha úgy érzem, a helyzet már-már kilátástalan.

Van egy emlékképem, azt próbálom most felidézni újra és újra. Krisztiánnal a Boráros tér közelében a Duna-parton találkozunk. Szikrázó napsülés van, dobozból isszuk a sört, egymásnak vetett háttal ülünk egy padon és beszélgetünk. Jókedvű, figyelmes beszélgetések voltak ezek. Krisztián ritkán mosolygott. Arrogáns magabiztosságával a sérülékenységét leplezte, de ha valóban mosolygott, a nyitottság, az együttérzés és az intellektualitás fénye ragyogta be.

Krisztián igazán jó ember volt. Krisztián a barátom volt és meghalt. Krisztiánt sokáig gyászolom még.

Az Isten legyen kegyelmes hozzád, barátom!

Kassai Zsigmond

Benkő Krisztián weboldala.



Nincs hozzászólás

Írd le a véleményed!