+ Film

Nálatok is a számítógép az oka mindennek?

számítógép

Az, hogy egy villódzó monitort bámul a gyerek alvás/kaja/suli/valódi húsvér barátok nélkül, egy tünet.

Most zajlik éppen az első Budapest Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál, ahol a világ minden tájáról indultak érdekesebbnél érdekesebb filmek. Olyan sokatmondó kategóriák vannak, mint a “Mert szabadok vagyunk” vagy a “Mert feladatunk van”. Választottam egyet a “Mert gyerekek vagyunk” csoportból, csak épp arra nem készültem fel, hogy a szinte matiné időben tartott vetítés ennyire sokkol majd.

A Netfüggők (Web Junkie) 74 perce Kínában játszódik egy katonai táborban. Nem is, mert egy átnevelőtáborban. Vagyis, egy pszichiátriai központban. Izé, egy helyen Peking külvárosában, ahol elzsibbadt netfüggő tinédzsereket és elkeseredett szüleiket próbálják nevelni/gyógyítani/helyre tenni. A készítők nem kértek engedélyt a forgatására az államtól, kalandosan ki-be szökdöstek a katonai bázisra, de Taó professzor, a központ vezetője szeretné terjeszteni az igéjét, és nagyon segítőkész volt. Kína utólag látta a Sundance-nek köszönhetően, és tetszett nekik a film. Több száz hasonló hely van még az országban.

Ne higgyük azt, hogy

ezek a srácok a fészbuk vagy a nájngeg fogságában tengetik életüket. Ők kőkemény virtuális valóságokba, online számítógépes játékokba menekülnek, ahol instant sikerélményeket gyűjtenek. Ahonnan még annyi időre sem szeretnek kiszakadni, amíg használják a mosdót. (Van, aki pelenkát viselt, nehogy emiatt a kényszerszünet miatt romoljon a teljesítménye…)

Így a szüleik végső tehetetlenségükben idecsempészik, hazudják, csalják őket, ahol egy Taó professzor nevezetű figura próbál rajtuk segíteni a saját módszereivel. Kapnak gyógyszert, beszélgetnek csoportban és külön, szülőkkel és nélkülük, békaugrásban közlekednek a folyosón és centire pontosan hajtanak ágyneműt. Vagy magánszobába kerülnek tíz napra egyedül, hogy elmélkedjenek.

A módszer egyes nyugati

pszichiáterek szerint nem humánus, erről is biztos lehet szakmai vitákat folytatni a film kapcsán, de a probléma amit feszeget sokkal összetettebb az etikusság kérdésénél. Kína az egyetlen ország, ahol mentális betegségnek tartják a számítógéptől és az internettől ilyen mértékben történő függést.

Shosh Shlam és Hilla Madalia izraeli rendezőnők szeretnék, ha tovább gondolnánk a felvetést, hogy ez most betegség vagy társadalmi jelenség-e, esetleg mindkettő. Kínában az egygyermekes családok és a szigorú iskolák miatt könnyen lesz magányos a kamasz, de ez a történet univerzális. Ajánlom a filmet a tehetetlen szülőknek, a függő (és azt tagadó) gyerekeiknek is. Meglepetésemre a nézőtéren is főleg tizenévesek ültek, örültem neki.

Közben többször azon kaptam magam,

hogy a fejemet rázom, és nagyon várom, hogy mikor mondjuk már ki a valódi okát a bajnak a könnyes gitárszólamos megrendítő-fejtegető ábrázolás mellett. Majdnem az utolsó percig kellett várnom, de megtörtént, amikor is az egyik fiú, akinek a történetét követtük, apja arcába vágta a száraz tényt, hogy a számítógép másik oldalán ülő emberi lények legalább foglalkoznak vele, nekik számít hogy létezik-e és nem csak az iskolai teljesítmény miatt.

Hogy ott még rákérdeznek, mi van vele, és meg is hallják a választ. Más kérdés, hogy vajon apukával mikor történt meg ez utoljára, mármint, hogy valaki őszintén, igazán érdeklődött a hogyléte felől, de a tekintélyelvűség miatt ezt nyilván a gyerekről beszélve említik csak.

Rengeteg sértett, sérült szülő szerepelt a filmben, akik személyük elleni támadásnak érezték gyerekük viselkedését. Valahogy egyiküknek sem jutott eszébe, hogy a gyerekkel esetleg kapcsolatot is lehetne, lehetett volna tartani, mondjuk kicsi korától. Nem tudom, hogy Taó professzor hol kapott diplomát, és ki ért vele egyet, de az ő szájából hangzik el a mondat, hogy ha nem vagy a gyereked barátja, ne várd, hogy jól legyen.

Több generáció sérült énképe

jelenik meg a filmben, de a szülő szerepénél, koránál, élettapasztalatánál fogva bölcsebb (kellene, hogy legyen). Az, hogy egy villódzó monitort bámul a gyerek alvás/kaja/suli/valódi húsvér barátok nélkül, egy tünet. Gondoljunk bele, hogy ha biztonságban van otthon (nem anyagilag és nem is csak fizikailag, hanem lelki és mentális értelemben) és megértéssel, érdeklődő nyitottsággal találja szembe magát, akkor nem keres dopamint kintről, de legalábbis nem beteges mértékig.

Ehhez persze nem kell Kínáig menni, a dolog mindenhol létezik, ahol áram és internet van, amire aztán annyira könnyű rákenni mindent. Meg a gyerek teljesítményén és magaviseletén, tehát a felszínen pörögni a valódi hiányai és lelki igényei helyett. A végén még alázattal magunkba kellene néznünk, hogy mi vajon jól vagyunk-e, a helyünkön, magunkhoz közel élünk-e, ha a gyerekeink ennyire nem. Nanehogymár kéremszépen…

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top