+ Próza

Alighanem kakas – novella

kakas

Elindulok. Majd jön, ha akar. Ellépek a bokor mellett, odalegyintek, hangosan repesve száll föl a fácán, tényleg kakas. Megdermedek, vagy három másodpercre, ez elég hosszú idő.

– A rudli német jövevényszó a vadász szakmában. Tudod, nem olyan nagy csoda ez, mert jó néhány foglalkozásnak, így például a kőművességnek, az autószerelésnek és a nyomdászatnak is német eredetűek a műszavai. Das rudel. Csomag, de csoportot is jelent, mint ebben az esetben. Szóval kisebbfajta rudli pihent ezen a helyen. Őzrudli, mert van szarvasrudli is – magyarázza a szőke fiú.

Nyomolvasásra tanít.

Nagyon figyelek. A fiaim hozzászoktattak, nagy dolog, ha egy kamasz három mondatnál többet beszél velem, önszántából. Ez a gyerek pedig komolyan, szenvedéllyel magyaráz, mint egy jó tanár. Milyen könnyű ezt a fajta lelkesedést nevetségessé tenni, elnémítani. Tekintélyharc, természetes az állatvilágban. Volt részem benne párszor, rosszulesett, akkor megfogadtam, ezt a pimaszságot nem tanulom meg, nem adom tovább. Ez a fiú sem érdemel kekec hallgatóságot. Erdészeti szakközépiskolába jár, és tényleg többet tud az erdőről, erről a hullámtérről is, mint én. Az oktatás peripatetikus. Megyünk árkon-bokron, kubikgödrökön át, és mindent fölszedünk, zsákba teszünk. PET-palack, dezodoros, hypós flakon, strandpapucs, áramvonalasra kopott hungarocell-darab, sáros fólia. Csak a zsákbamacskát hagyjuk, hadd oszoljon tovább. Egyikünket sem zavarja, ha egy kubikban járva a csizma teleszalad vízzel, bemegyünk minden szemétért, emiatt évről évre egy brigádba kerülünk a szemétszüreteken.

Ahogy száraz helyre érünk, rögtön mutatja a nyomokat. Mindegyikről megállapítom magamban, hogy láttam már ilyet, de eszembe sem jutott találgatni, mi hagyhatta maga után.

– Tehát nézd a kőris törzsét, a kopásokat, a feltúrt avart, és ezt itt, ami éppen a heveréstől tömörödött! Ha több időnk lenne erre, a nyomokból azt is ki tudnánk deríteni, hány őzből áll a rudli. Ki lehet találni, mit ehetnek mostanában, merre járhatnak épp. Bár ez már messzire vezet…

Azért belefog. Később, mint utóbb visszakeresem, szinte szó szerint idézi fejből az alapmű, Újfalvi Sándor Az erdélyi régibb és közelebbi vadászatok és vadak című könyvének (1854) témába vágó részletét – „az őz egyike a legártatlanabb vadaknak, sohase árt senkinek. Gyenge lövésre, főleg a nyakán, egyetlenegy selét miatt azonnal semmivé lesz. Lábai nagy ruganyossággal bírnak, s mikor üldöztetik, hihetetlen hosszú szökéseket tesz”. Nem tudom, milyen lehet őzet üldözni, nem ismerem az erdőt, ezt sem, csak szeretem. Magamat sem ismerem; azt hiszem, türelmes vagyok, jó szándékú.

– Itt nyilván egy közmunkás-rudli táborozott – vágok a szavába, rámutatok egy fűzfa körül a flakonokra és papírgalacsinokra. – Felvágottat ettek és zsömlét. Bástyát ittak rá, mert az üti ki leghamarabb a parasztot. Lábuk, derekuk végül már annyira kis ruganyossággal bírt, hogy a szemetükért sem bírtak lehajolni…
A fiú latolgatja, jóindulattal viccelődöm, vagy ki akarom figurázni. Úgy dönt, nem sértődik meg. Viszont elhallgat. Emiatt gyorsabban haladunk a gyűjtéssel, de az is lehet, hogy csak kevesebb a szemét. Kezdjük beérni a többiek vonalát, ők a járt utakon, a tanösvényen és közvetlen közelében szedegetnek.

Eltelik tíz perc, mire megint megszólal, csöndesen. Mintha tíz évet öregedett volna:

– Ott lapul a bokorban egy fácán! Alighanem kakas!

A bokron tetőtől talpig át lehet látni. Nem látok benne madarat.

– Most már ne altass, légy szíves! Miért várna be minket ilyen közelre egy fácán? Elrepülhetett volna rég.

– Hát jó, akkor nincs ott semmi. Csak egy ötlet volt – mondja, és először látok gúnyt a mosolyában. Szórakozott velem.

Elindulok. Majd jön, ha akar. Ellépek a bokor mellett,  odalegyintek, hangosan repesve száll föl a fácán, tényleg kakas. Megdermedek, vagy három másodpercre, ez elég hosszú idő.

Azt remélem, nem röhög rajtam.

Megfordulok.

Sajnos, röhög, hangtalanul.

És ehhez most muszáj jó képet vágni. Örülni – például annak, hogy nem szartam össze magam, nem is rezdültem meg, én, az egykori zártelepítő zászlóalj második századának első rajparancsnoka, aknász; hogy egy húsz évvel ezelőtt megtanult készségből maradt még valamennyi. Ezen túl érdemes csak a szükséges beszélgetésre szorítkozni, inkább nem szólni, csak menni. Mert mégis fontos, hogy ha volt tekintélyem előtte, abból maradjon még valamennyi, nem tűnjön el az egész, nyomtalanul.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top