+ Jegyzet

Ennyi erővel zártkörű is lehetett volna a Thealter

Zavarban vagyok, mert egészen más élmény helybéliként együtt lélegezni a Thealter Fesztivállal, és más csupán az utolsó két napjára beesni, kívülállóként.

Zavarban vagyok a 2014-es Thealter miatt, és erről még csak nem is a fesztivál tehet. Egészen más élmény ugyanis helybéliként egy bő héten keresztül együtt lélegezni a fesztivállal, és más csupán az utolsó két napjára beesni, kívülállóként. A fesztivál iránti elfogultságom persze mit sem változott, hiszen a Thealternek olyan előadásokat köszönhetek, mint Háy János saját novellájából kibontott drámája, a Bárka Színházban bemutatott Nehéz, ami tulajdonképpen Mucsi Zoltán másfél órás, lélegzetelállító monológja, a k2 Színház azt a csöndet nem tudjuk eljátszani című bemutatója a bölcsészkar nagyelőadójában, a Jónás könyve, vagyis Bereczki Csilla bábrendező szakos hallgató vizsgaelőadása Csuja Imre főszereplésével, a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház Mady-baby című mobil színháza, amelyet Borbély B. Emília egy 18 férőhelyes, mozgó mikrobuszon (a darab fikciója szerint repülőn) játszik, vagy Éder Enikő szívszorító Különjárata a Csillag börtönben, ami együtt nézve a jó magaviseletű elítéltekkel semmi máshoz nem fogható élmény – ráadásul a mai napig nem sikerült feldolgoznom, hogy az épületegyüttes felülnézetből két kulcsot körvonalaz.

A Thealter ettől függetlenül továbbra is alulértékelt,

különösen a Szegedi Nemzeti Színház és a Szegedi Szabadtéri Játékok kínálatához képest, de – beleszaladva az utolsó napok felejthető előadásaiba – most már nekem is van elképzelésem arról, hogy miért. Úgy értem, a nyilvánvaló okokon túl. 9 nap alatt 11 helyszínen 7 ország 26 alkotócsoportja mutatkozott be a 24. szegedi nemzetközi színházi fesztiválon, az előadásokra 25 %-kal többen váltottak jegyet, mint az elmúlt években, miközben a Thealter alapvetően csak a hagyományait folytatta: az idei szemle taxis őrületének, a Car-mennek az előzményeit a Mady-baby-nél kell keresni, a Csillag börtön ezúttal is megnyitotta kapuit a befelé igyekvők számára, a k2 Színház aktuális előadása, a Mielőtt az éj leszáll! pedig a fesztivál záró műsorszámává lépett elő.

Fotó: Révész Róbert

Fotó: Révész Róbert

Urbán András a Thealter díszvendégéhez mérten társulatával, a szabadkai Kosztolányi Dezső színházzal a Rózsák című előadásért elnyerte a fesztivál kritikusdíját, Pintér Béla és Társulata a Titkainkkal a közönség soraiban aratott elsöprő sikert, nem kis fegyvertény, hogy A csemegepultos naplóját a szegedi nézők már jóval a budapesti premier előtt láthatták és az Újvidéki Színház Végel László regénye nyomán készült, többszörösen díjnyertes Neoplanta című előadásának magyarországi ősbemutatója is a Thealter színvonalát fémjelzi. Legalábbis papíron.

A bökkenő az, hogy mindebből néhány előadás alapján szinte semmi sem érzékelhető.

Ugyan bizakodásra ad okot az utolsó napok felhozatala is, de a Neoplanta és a Forte Társulat – a legjobb független színházi előadások kategóriájában Színikritikusok Díjára jelölt – Irtása sem váltja be a hozzá fűzött reményeket. Ami azért igazán nagy érvágás a Thealternek, mert így semmi sincs, ami indokolná a fesztivál karneváli hangulatát. Azt a nem csupán bensőséges, összetartó szabad és művészi, hanem belterjes, összezáró, szabados és művészieskedő légkört, amiért kifejezetten kellemetlen élmény belesodródni a fesztivál forgatagába. Félreértés ne essék: a szervezők, az önkéntesek, a művészek, a sajtósok és a vissza-visszajáró nézők is egy nyitott, befogadó közösség tagjai, csak éppen annyira megszokták már egymást és annyira jól érzik magukat együtt, hogy nekik talán már fel sem tűnik, mennyire visszatetsző lehet ez a kívülállók számára. Itt mindenki ismer mindenkit, mindenki tudja a járást, ösztönösen használja a Régi Zsinagógával szomszédos iskolába rejtett mellékhelyiségeket, előre helyet foglal magának a nézőtéren, hogy elkerülje a sorban állást és a tülekedést – a színházba csak ritkán eljutó, átlagos néző meg pisloghat, mint hal a szatyorban.

Fotó: Révész Róbert

Fotó: Révész Róbert

A fesztivál persze évről évre alakul, változik,

de makacsul kapaszkodik a gyökereibe, és esze ágában sincs kinőni önmagát: az övéi között van elemében. Pedig a Thealter jelentős előrelépést ért el az előadások színvonalát illetően, a Cserenadrág és a Kaisers TV, Ungarn esetében például nem győztem hangsúlyozni, hogy a két produkció nem csak a független társulatok előadásai közül emelkedik ki. A Neoplanta és az Irtás azonban a másik véglet: lehet, hogy szakmai szempontból érdekesek, lehet, hogy színesítik a fesztivál programját, de az egyszeri néző kedvét hosszú időre elvehetik az alternatív színháztól. Tökéletesen igaza van Schilling Árpádnak, amikor azt mondja, hogy a független színház nem esztétikai kategória, csakhogy a kísérletezést kényszerből, a szűkös anyagi lehetőségeik miatt választó társulatok nehezen emészthető előadásai azt a látszatot keltik, mintha mégiscsak az volna. Akárha azt hirdetnék: a független színház az ilyen.

Fotó: Révész Róbert

Fotó: Révész Róbert

Persze nem lehet mindig az Orlai Produkció, a Pintér Béla és Társulata vagy a k2 Színház előadásain ülni, de ezt azután, hogy bő két órán keresztül néztem, ahogyan táncosok porolnak egy tőzeg-szőnyegen és mondanak rossz szöveget, nehezemre esik elfogadni. Talán csak azért, mert nem kaptam meg előtte az Orlai-, Pintér Béla- vagy k2-adagom.

1 hozzászólás

1 hozzászólás

  1. Fábián Zsolt szerint:

    Egyszeri néző. Egyszeri kritikus. Valószínű a helybeli az, aki a helyét keresi világban, és ehhez a színházi forma segítségét kéri. A kívülálló meg az, aki jól elvan ott, a bejáratnál bámészkodva. Aztán lehet exitpollozni, meg figyelni a sok örömöt, köszönést a nézőnek készülődők között, vagy az előadás után szédelgők egymásba botlását.
    Hitvány szöveg ez, nem hívnám meg a Szabad Szövegek Nemzetközi Fesztiváljára.

Hozzászólás

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top