+ Képzőművészet

Dadaista rongyrázás a Nemzetiben

Kanonizált szürrealisták élőben Magritte-tól Dalín át Duchamp-ig a Nemzeti Galériában. A falak tele, a filozófia hiányzik. Félig üres-félig tele kritika.

Kanonizált szürrealisták élőben Magritte-tól Dalín át Duchamp-ig a Nemzeti Galériában. A falak tele, a filozófia hiányzik. Félig üres-félig tele kritika. 

Fanyar mosollyal, szeretettel meg kicsit anélkül ajánlom a Magyar Nemzeti Galériában nyílt Dada és Szürrealizmus tárlatot. A kiállítás hivatalosan ma nyílik, de hétfőn volt szerencsénk a hivatalos szalagvágás előtt egy kis beszédre és sajtóvezetésre. Mondjuk, mit láttunk – meg mit éreztünk.

Halsman Philippe: Dali Koponyája, 1951.

Halsman Philippe: Dali Koponyája, 1951.

A megnyitó beszédet az Izraeli Múzeum igazgatója, James S. Snyder tartotta, gyönyörűen ropogós pittsburghi akcentussal, őszen, öltönyben, joviálisan és mosolyogva. A férfiút élőben fordította egy hölgy, aki később a kiállítás nemzetközi részét bemutató izraeli kurátorleányt, Adinát is tolmácsolta. Az együttműködés feletti öröm, a képek adományozóinak való köszönetnyílvánítások és néhány általános gondolat a két világháború közti új irányzatról – körülbelül ennyiben összefoglalható Snyder úr beszéde. A stafétabotot ezután átvette Adina, aki hatalmas tudással és professzionális lelkesedéssel vezetett minket végig az első három teremben.

Duchamp, Marcel: L.H.O.O.Q, 1919

Duchamp, Marcel: L.H.O.O.Q, 1919

Először természetesen a szürrealizmus alapfenoménjét, Marcel Duchamp-ot láthatjuk és Man Rayt a Meglepő társítások: kollázs, asszamblázs, objekt című szekcióban. Ready-made-ek, görbe metrikus rendszer, Fresh Widow, Szökőkút, függőleges sakkészlet á la Duchamp, It’s Springtime III. Rugók, Fortune mini biliárdasztal gyöngysorral és Indicators fa asszamblázs Man Ray-től, avagy Emmanuel Radnitzky-től. Már ott éreztem a bajokat, mikor a tolmács nem tudta, hogy Duchamp: Fountain-je magyarul Szökőkút és nem jutott eszébe a piszoár szó, amit a közönség mondott be neki. De nem csak a tolmácshölgyben éreztem a bajt. Az egész hamiskásnak tetszett, már az elején. Na de dadaizmus, imádom, szürrealizmust úgyszintén, menjünk tovább.

Blumenfeld, Erwin Dada, 1920

Blumenfeld, Erwin Dada, 1920

A következő teremben, amely az Automatizmus, biomorfizmus és metamorfózis címet viseli, megismerkedhetünk egyedi kísérleti és régről visszahozott technikákkal: dekalkomániával (avagy tintapaca), fotogrammal (fénylenyomat) és az egyiptomi méhviaszos enkausztikával készült alkotásokkal Victor Brauner, Jean (Hans) Arp, Max Ernst és Man Ray szürszemüvegén keresztül. Látom, látom, nem érzem. Tovább.

Dali Salvador: Szürrealista Esszé, 1934.

Dali Salvador: Szürrealista Esszé, 1934.

Illúzió és Álomtáj: a kiállítás időzített bombája a nevezett szekció. Itt sorakoznak egymás után Mirók, Dalík és Magritte-ok, mindegyikőjüktől két vagy három mű. Központi helyen Magritte hatalmas,  Kastély a Pireneusokban című lebegő kődarabja áll, tetején egy várral, mögötte a jellegzetesen magritte-i bárányfelhőkkel. Ezután a Vágy: múzsa és áldozat című egység következik, ahol a szürrealisták és dadaisták múzsáit láthatjuk szétvágva, eltorzítva és törékenyen.

A nemzetközi rész

itt ér véget. Ezután több teremben elindul a magyar dada vonal Átrendezett Valóság néven, élén Kassákkal, majd további nagy nevekkel: Tihanyi Lajos, Kállai Ernő (avagy a bioromantika), Vajda Lajos, Korniss Dezső, Anna Margit, Ámos Imre, Gyarmathy Tihamér, Barta Lajos, Lossonczy Tamás, Martyn Ferenc, két Hantai meg még nagyon sokan mások.

Rene Magritte eredetiben az MNG-ben!

Rene Magritte eredetiben az MNG-ben!

Az alkotások önmagukban természetesen fantasztikusak és képtelenek, ahogy a szürrealizmust szeretjük és Tzara dadáját. Viszont a Magyar Nemzeti Galériában kiállítva mindez végtelenül hamis. A kronológiai sorrend és az egymásra ható művészek logikai csoportosítása, a szépen kivilágított képek, nyakkendős-bólogatós tárlatélvezés mind nagyon szomorú. Mert pontosan a szürrealizmus és a dadaizmus ellentettje. Kanonizálunk valamit, ami pontosan a középső ujját beintő gesztustól lett művészetté. Duchamp piszoárjában nem a piszoár a műalkotás, hanem a piszoár kiállításának gesztusa, rég tudjuk művészettörténetből. Akkor viszont miért kéne azt a látszatot kelteni, hogy ezek klasszikus értelemben vett műalkotások? Vagy már tényleg ennyire klasszifikálódtak, mikor nem figyeltem? Van értelme egy operaházban Sex Pistolst hallgatni? Van ennek az egésznek értelme kanonizálás után? Mond valamit még a vitrin mögötti lázadás?

Miró Joan Spanyol Táncos, 1932.

Miró Joan Spanyol Táncos, 1932.

Nem, én legalábbis nem hallottam már. Ezért elég elkeserítő volt ezt a tárlatot látni: logika, egység, kronológia… a kurátoroknak nem sikerült felfogniuk a dada és a szürreál lényegét. Így a csodálatos alkotások porosan, mögöttes filozófia, abszurd, humor, lázadás, költészet és határugrás nélkül lógnak a falakon, meg szomorúan vitrinek mögött az első dadaista kiáltványok, hogy a művészet kultúrsznobjait békésen kielégítsék. Aki szeretne eredetiben (mondjuk a ready-made esetében azért vicces ez a kifejezés) Magritte-ot, Duchamp-t, Mirót, Dalít, Man Rayt, Kassákot és sokakat látni, annak ajánljuk a tárlatot, tényleg. Azoknak szintén, akik el tudnak vonatkoztatni a steril és antidada közegtől meg a kurátori beállításról és csak az alkotásokra figyelni. Akik nem, azok valószínűleg ugyanezzel a citromba harapott mosollyal fognak kóvályogni a hatalmas, teleüres termekben.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top