Archív

Gyümölcsös

“Nagyon szép, de törzse

fölfelé menet ráfonódott az üvegterasz vasoszlopára,szeder3

szorosan, szabályosan. Olyan, mint a csigalépcső.”

Lila akác virágzik a féltetőn. Amíg pihenek, és

a derekamat egyenesítem, mert még nem szokott hozzá

a kapáláshoz, állam az alsó palasor harmadik

vályújában. Nézem a halványlila, didergő bokrokat

ezen a szabályos tájon; eleven és kiszáradt mohaerdők,

itt-ott világos műanyag csövek, amelyek régebben

erősek és sötétek voltak. Amikor az elhalt öregember

öccse odaadta szüleimnek a gyümölcsös kulcsát, azt

mondta, hogy ezeket mindig tartsuk hűvös helyen.

Nem értettük, miért, hiszen semmire se jók; szögfejnyi,

szabályos lyukak vannak rajtuk félméterenként. Csak

kegyeletből nem dobtuk ki az egészet. Későn nyögte ki

az egyik szomszéd, hogy mielőttünk csepegtető öntöző

is működött ebben a kertben. A csövek ekkor már olyan

törékenyek voltak, mint az ostya. A körüllakók komor

tekintetéből fölmérhettük, milyen pontos és ügyes

ember gazdálkodott itt előttünk. A gyümölcsös ládákra

zölddel, sárgával és pirossal festette rá a nevét, így

mi is az ő szándékát követve szedjük a szőlőt, a körtét

és a kopasz barackot. A fúrott kút mellett álló vegyszeres

betonkádhoz a legérzékenyebb fák állnak a legközelebb.

Nekünk persze ennyi segítség is kevés. Némely években

a körtét apró bogarak, körtebolhák fúrják össze, fejünk

tapad a ragacstól, ami a levekről csorog. Igyekvéssel,

szégyenkezéssel telik a tavasz, kemény munkával, aztán

hosszú, felelőtlen távollétekkel a nyár. Ki sem mondott

fogadkozásokkal az ősz. Sokszor elképzeltem már az

az öregúr sajnálkozó arcát. A szederrel viszont, amely még

a mi időnkben sem fordult termőre, melléfogott a papa.

Három éve próbáljuk kiirtani, hiába: a megújuló indák

átkúsztak a drótkerítés alatt a szomszédba, összeszurkálták

az eprek között sétálgató fiatalasszony meztelen talpát.

Ne tudd meg, mit kaptunk ezért. És a lila akácot is még

az öreg ültette ide az ajtó elé. Nagyon szép, de törzse

fölfelé menet ráfonódott az üvegterasz vasoszlopára,

szorosan, szabályosan. Olyan, mint a csigalépcső.

Most vettük észre, a fa alatt elkezdett rozsdásodni

a vas, nem csoda, hiszen ebben állandóan áramlik

a nedvesség. „A múltkor még”, kezdted. Nem folytattad.

Amire gondoltál, nyilván már nagyon régen,

négy vagy öt évvel ezelőtt történhetett velünk.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top