Szabad-e hidat avatni szentestén?
Nem szabad, mondta ki a verdiktet a vajdasági magyar, nemzeti szellemű politikus, továbbá csatolt újságírói és kommentelői. De a szerb politikus csak azért is felavatta az adai hidat (nota bene Adán született Rákosi Mátyás). A túloldalról pedig a padéi juhász megígérte, karácsony napján ő bizony ünnepélyesen az egész birkanyáját, mind a háromezer juhát, avagy birkát, ürüt, kost, bárányt, szamarastul-pulistul áthajtja az új Tisza-hídon, Bánátból Bácskába, mintegy azt már nem is jelképesen avatva fel. Vagyis másképp, mint azt Arany János jó öreg balladájában, a Híd-avatás-ban olvashatjuk, amiben költőnk ama hitre, babonára játszott rá, hogy a hidat mindig egy öngyilkos avatja fel úgy isten igazából.
Különben is, december 24-én déli tizenkét órakor mér’ ne lehetne hidat avatni, ha erre várt a nép vagy száz éve, mióta felmerült, ártani bizonyára nem ártana, viszont talán éppen hasznukra lenne itt egy híd. Összegyűlt a pénz, ám a híd alternatívája a pravoszláv templom felépítése volt – valamikor a két világháború közt járunk, a jugoszláv királyságban –, és bizony, szavaztak a polgárok, akkor még a választásoknak néha tétje is akadt. Az egyik magyar szavazatával gesztusból a pravoszláv templom mellett döntöttek, majd Aranytemplomnak nevezték el, miután az aranypor Németországból érkezett. Aztán később nemigen is jött szóba, hogy két, főképpen magyarok lakta település közt miért kellene hidat építeni, maradjanak otthon.
Most meg van híd, a vajdasági magyarok meg nem örülnek, mert 24-e dél, az már szenteste. Hja, ennek a közösségnek már lassan bealkonyul, ütött az óra, az utolsó óra, délben már este van.
Ez persze mind politika, meg farizeusság, csak a politikusok hisztiznek, mert ők ugyan Isten semmi pénzért 24-én délben nem avatnának fel egy hidat (és reggel nyolckor is csak feltételekkel), hiszen akkor már imádkoznak otthon a családdal, s készülnek az éjféli misére. Ha jobban belegondolunk, addig tényleg csak másfélszer lehet jól berúgni és úgy kijózanodni, hogy a templomig elmasírozzunk.
Ahová korábban persze nem jártak, mi sem járunk, mentségemre legyen mondva, szüleim elfelejtettek megkeresztelni, vagy nem mertek, mert pedagógusokként kitették volna őket a hóra, ha akkortájt, a hetvenes években templomba járnak. Hát ez volt az a szabad Jugoszlávia, amit annyira éltettek s éltetnek ma is mint kirívóan szabad szocialista országot.
1990-ig azt sem tudtam, mi az a karácsony. Se munkaszüneti nap, csak télapó, ohne Jézuska. Már gimistaként, Zentán jutottam el először és utoljára az éjféli misére, akkor is a csajok miatt, akikkel előtte borozgattunk. Most meg megszegném a szakrális törvényt, ha délben hidat avatnék.
Az viszont már senkit sem zavar, hogy a boltos, a trafikos, a bankos, a pék, a szemetes 25-én is dolgozhat, mert hát ez Szerbia. Ekkora új nagyon-nagyon keresztényeink csöndben vannak, bebasztak már harmadszorra is, és töltött káposztával, amit itt szármának hívnak, itatják fel a más- és aznaposságot. Már arra sem emlékeznek, hogy ezerkilencszázkilencven-valahányig azt sem tudták, isszák-e vagy eszik a karácsonyt.
Az unokahúgom meg gyomorrontást kapott a tizedszerre felmelegített szármától, ami még mindenszentekre készült. Ez bizonyítja, van még mit finomítani a szokásokon. Bár a rokonok arra fogják rosszulléte okát, hogy albérletben élő, egész héten távol lévő és folyton a suliban és zeneiskolában dekkoló diákként nem eszik rendesen, aztán összeszűkült a gyomra. Hiába, a szárma mindig ártatlan.
Én viszont már 24-én gyomorrontást kaptam, így jár az, aki karácsonykor nem iszik rendesen alkoholt, hanem bevág egy liter gyümölcslevet, mert szomjas. Aznap vettem a boltban, és ráadásul ez a drágábbak közül való, átszámítva vagy ötszáz forint, de gondoltam, karácsonykor ezt igazán megengedheti magának az ember. Miután fél napig gondolkodtam, mitől, illetve egyáltalán hogyan lehettem rosszul a haltól és két pohár bortól, megnéztem a dobozt: hát nem már két hónapja lejárt a szavatossági ideje? Barátaim szerint ez dukál annak, aki Pestről hazajőve nagyzol és a legdrágább itókát választja, mert dőzsöl (ahelyett, hogy ezen a pénzen két liter príma házi vörösbort vett volna). A boltban is azért maradhatott meg, mert ennyiért, százötven dinárért üdítőt senki sem vesz, amikor a kétliteres pancsolt szénsavas narancs csak ötven, ráadásul abban buborék is van.
Panaszkodott is a gyerekorvos, hogy ünnepekkor hány gyerek csapja el a gyomrát, mert vedelik a kólát meg a hasonlókat, aztán hánynak-fosnak a sok szénsavas-cukros szartól. Íme, mondja a doktor úr, nekem hatvan éve semmi bajom, mert már gyerekkorunkban ünnepi alkalmakkor pohárka bort kaptunk. S azóta bort iszik, kólát sose. Csak az a baj, mondja, receptre mégsem írhatja ki, hogy a gyereknek karácsonykor inkább adjanak egy deci vörösbort, mint két liter kólát, mert ez törvényellenes. Utána meg már úgyis mindegy, okádjon-fosson a gyerek egyet-kettőt, ’sztán csak rendbe jön, ha nem, úgyis más a baja.
A gyerekorvos unokája, mondja a haver, viszont már három hete taknyosan jár az oviba, folyton lóg az orrából az emekkora cicakaki, nem győzik törölni. Otthon még nem vették észre, hogy megfázott.
Mert végre fehér a karácsony is, s hideg van.
