+ Irodalom

A Gyapjas beton története a Szivárványbalesetből

A Jelenkor kiadó gondozásában jelent meg egy remek album Szivárványbaleset címmel, amelyben 63 kortárs író Szűcs Attila inspiratív festményeihez írt szabadon választható műfajban. Podmaniczky Szilárd Planking under red sign című képéhez írt novellát, amit itt olvashattok.

Szűcs Attila képzőművész eseménydús évet zárt. Napokkal ezelőtt nyílt Kísértetek és kísérletek címmel kiállítása a Ludwig Múzeumban, ez egy remek londoni aukció előzte meg, ahol sikeresen értékesítették Hóbagoly című festményét, ősszel pedig megjelent a Jelenkor kiadó gondozásában egy remek album Szivárványbaleset címmel, amelyben 63 kortárs író Szűcs Attila inspiratív festményeihez írt szabadon választható műfajban. Podmaniczky Szilárd Planking under red sign című képéhez írt novellát.

Podmaniczky Szilárd

Gyapjas beton

Aznap kókuszzsírban sütöttem ki a bundáskenyeret, négyet, mert úgy volt, hogy Szandra is átjön. Vártam nyolcig, akkor kibontottam a bort, és öntöttem egy pohárral. Gyertyát gyújtottam, leültem a tévé elé, de nem kapcsoltam be. Magamat néztem a képernyőn, ahogy ülök a fotelben, és várom Szandrát. Odakint fújni kezdett a szél, árnyak mozogtak a falon, és síri csend volt. Gyerekkoromban, ilyenkor márciusban kezdtek virágzani a fák, most nem virágoznak. A méheket sem látom. Csak a macskát. Az itt lopakodik a kerten át, és vadászik. Aztán rám néz azokkal a nagy kerek szemeivel, és azt mondja, hagyjál békén, nem látod, hülye vagy, ez az én játékom, én lopakodok itt, nem te. Aztán lopakodik tovább. A galambok úgy tudnak ülni a fűben, hogy nem látszik a lábuk. Olyankor elzavarom a macskát. A Tibit. Ez a macsek fix, hogy Tibi. Ott ülnek a galambok ketten, és nem lábon állnak, hanem ülnek. Ilyet még soha nem láttam. Mintha egy festmény lennének arról, hogy így is lehet élni. Nem össze-vissza röpködni a fák között, idegeskedni, hogy elkap-e a macska vagy nem, hanem teljes békességben, nyugalomban. Ezek nyugdíjas galambok, ilyenek a nyugdíjas évek galambéknál. Csak azt tudnám, mi abban a szép, hogy együtt megöregedni. Ehhez még fiatal vagyok. Egyszer megkérdeztem apámékat, úgy karácsony táján, azt mondták, majd megtudom. Nem igazán vagyok rá kíváncsi. Jó ez így, ahogy van, fiatalon. Ebben az illatos hálóingben. Ez Szandra kedvenc hálóinge, azt mondta, olyan vagyok benne, mint egy gyapjas beton. A testem kemény, de a ruha mégis lágy. Szeretek Szandrával lenni, mert más, mint a többiek. Odafigyel rám, és megért. Copfban hordja a haját, vastagon átköti gumival, olyan, mint egy lófarok, sötét és kemény. Az arca meg barna. Nem napozik, nem szolizik, alapbarna. Ha nálam alszik, lefekvés előtt megpuszilom azt a barna arcát. Aztán beszélgetünk. Elmondtam neki a múltkor, hogy mostanában különös álmaim vannak.

Tényleg? Mesélj! És fölkönyökölt, és figyelt rám. Éppen besütött a Hold.

Tudod, Szandra, én mostanában repülök.

Repülsz?

Igen, repülök.

Nagyon ügyes vagy.

És tudod, hogy csinálom?

Nem.

Fejjel repülök.

Hogy?

Fejjel. Nagyon erősen gondolok arra, hogy fölemelkedjek, és amikor az agyamban olyan erős a turbulencia, akkor fölemelkedek. Csak az eleje a nehéz, a fölemelkedés, utána már nem jár nagy energia-befektetéssel.

És milyen?

Állati. A gondolataimmal irányítom magam. Néha veszélyes helyzetbe kerülök, mondjuk, megtámadnak, akkor látom, hogy rohan felém a támadó, én pedig szorítom bent az agyamat, és koncentrálok, hogy föl tudjak emelkedni, és elrepülni.

Értem, hogy mit mondasz.

Tényleg?

Tényleg. Én hiszek a különös képességekben.

Én is. Tudod, annyira hiszek, hogy megpróbáltam a valóságban is. Ez tényleg nagy bátorság. Utánozni ébren az álmokat, ez már valami.

Tudod, akkoriban volt a kiállításod a pincegalériában, és az a nagy posztamens nem fért be a taxiba, és itt hagytad nálam.

Emlékszem, hogyne emlékeznék, az szép este volt. Pezsgőt ittunk, és szalámis szendvicset ettünk. És eljöttek a nagyszüleim is a kiállításra. Nagyapám nagyon odavolt. Azt mondta, Szandra, büszke vagyok rád. Az nagyon jó volt. A nagyi meg leült egy székre, és onnan nézte végig az estét.

Mondhatok valamit?

Persze, hogy.

Én akkor éreztem először barátságot. Hogy a barátom vagy. Tudtam én eddig is, meg szerettelek is, de hogy a barátom vagy, az én legbensőbb valamim, azt akkor tudtam meg. És akkor este megint repültem. Két hatalmas villanyvezeték között emelkedtem föl, szikrázott az egyiken a szandim csatja. Rizikós volt, de megcsináltam. Aztán amikor fölébredtem, már nem voltál itt, mert hajnalban indult a repülőd. Emlékszel?

Hogyne emlékeznék! Hideg volt kint, esett a hó, maradtam volna még az ágyban. De közben meg vágytam is Hollandiába. Jó lett volna, ha velem jössz.

Tudod, nem lehetett. Osztályozó értekezlet, találkozó a szülőkkel, sós perec, és az év végi buktatások.

Inkább a repülést meséld.

Ja, igen. Akkor már nem voltál itt, és az is olyan álomszerű volt. Pont aznap nem ébredsz velem. És ott állt a posztamens az ágyamtól nem messze. Emlékszel? Azért hoztuk be, hogy mindenfélét elképzeljünk rajta.

Persze, hogy emlékszem. A legjobb ötlet a tiéd volt, az a párducmintás betonkeverő, az nagyon megfogott.

Pedig azt nem álmodtam, azt valósággal láttam. Mármint magam előtt.

És, hogy volt? Fölkeltél?

Fölkeltem, odamentem a posztamenshez, és tudod milyen kemény a hasfalam.

Tudom, te kis gyapjas beton.

És ráfeküdtem. A talpamat a falnak nyomtam, és startra kész állapotban voltam. Arra persze nem gondoltam, mi lesz, ha beleütközöm a plafonba, de a lényeg, hogy képesnek éreztem magam a fölemelkedésre. Koncentráltam, ahogy álmomban. És…

És?

És éreztem, hogy a határán vagyok. Hogy még eggyel erősebb gondolat, és meglesz. Éreztem, hogy már nem nyomja a hasam a posztamenst, de azt nem éreztem, hogy valóban fölemelkedtem-e.

Szerintem biztos.

Biztos?

Biztos. Én ilyennek ismerlek.

Akkor jó.

Így beszélgettünk akkor este. Most mások a témáink, például a nád, a száraz nád, mint anyag, de a repülés is néha előjön. Olyankor hallgatunk. Együtt hallgatni az mindig olyan megnyugtató.

Akkor megjött Szandra, már megittam egy pohár bort. Nem köszönt, hanem megállt az ajtóban, forgatta a szemeit, és szagolgatott. Szimatolt. Hogy mit főztem vacsorára. Aztán elszomorodott, hogy semmit, mert nem érzett illatokat.

Jaj, Szandra, ne haragudj, nem mondtam, ma kókuszzsírban sütöttem a bundás kenyeret. És az ilyen, semmi szag.

Nem baj, mondta Szandra, most már ezt is tudom. Leült mellém, és megnéztük egymást a tévében.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top